Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër. A feleségi mëhhalt,
maratt attú neki ëgy lyánya. Az embër még fiatal vót, asszon nékű a ház
së marathatott, mëhházasodott újra. Elvëtt ëgy asszont, a ki két lyánt
vitt a házho. De mëmmonta neki az embër, hogy az ő lyányának békesség
adassék! mer nyaka közé üt az asszonnak. Az ígírte mënnyre-fődre, hogy
il lëssz, mëg úl lëssz, de biz a szëgény árva lyány csak mostoha-anyát
kapott ő. Ha az apja nem vót elé, hajtotta az asszony mindég, mint a
barmot. Úgy, hogy a lyány fëltëtte magába, hogy elmëgy a háztú, akarhogy
is lëssz a sora, mer má ezt ányi nem lëhet.
Fël is szëdelőczködött, a batuját a nyakába vëtte, oszt mënt
vándollanyi.
A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy erdőbe. Ott lát ëgy nagy szilvafát, tele
szilvával, maj lëtörte a gallyát, annyi vót rajta. Mësszólittya a
szilvafa a lyánt: »hallod-é, lyány! rázd mëg a gallyoimat, má maj
lëhasadoznak rúllam, úgy húz a sok gyömőcs!« A lyánnak kécczër së
këllëtt mondanyi, odamënt, jó mërrázta, hogy az allya tele lëtt
szilvával.
Mëgy árébb, ott mëg ëgy körtefát látott. Annyi vót rajta a termés,
mintha csak rátapasztották vóna. Az is odaszól a lyánnak: »szëggyé lë
terhëmbű, te lyány! mer mësszakadok bele!« A lyány elévëtt ëgy száraz
gallyat, oszt lëvert rúlla ej jó rakás körtét, ëgy tót falu jólakhatott
vóna belűlle.
Harmacczorra ëgy nagy kemënczéhë ért, a ki tele vót tűzzel. Aszongya a
lyánnak az is: »hallod-ë, lyány! szëggyé ki belűllem, mer ez a nagy
hőség mëgöl!« A lyány fëlkapta a szénvonót, oszt kihúzta a tűz felit.
Avval mënt odébb.
Mëgy mëgy, hát az útonn fekütt ëgy kutya, az az ódala tële vót
pondréval. A lyány még mëgijett tűlle, olyan csúnya vót, hogy rá së mert
néznyi. De az odaszót neki: »në fé tűllem, lyányom! ha inkább gyere ide,
oszt fordí engëm a másik ódalamra, maj mëllátod: jótét helyibe jót
vársz!« A lyánynak olyan jó szívi vót, hogy odamënt, mëffordította a
kutyát a másik ódalára mindën szó nékű. A kutya nyögött egy nagyot,
olyan jóesëtt neki ez.
A lyány mënt tovább. Nëgyennapra mëllátott egy házat, bemënt oda.
»Aggyon Isten jóestét!« Egy öregasszon vót odbe. »Aggyon Isten, lyányom!
mit keresël?« »Biz én, öreganyám, szógálatot keresnék, ha kaphatnék!«
»Itt kapható vagy, ha kiállod! Három nap az esztendő. Tizenkét szobám
van, abbú tizënëgyet këll sëprëgetnëd, tisztogatnod.« A lyány elválalta,
beát.
Első rëggel a vén asszony odatta neki a tizënkét szoba kúccsát, de
mëhhatta neki, hogy a tizenkettegyikbe sëmmiáronn së mënnyék be, mer
akkor kampësz az életyinek! A lyány mëg is fogatta, hogy hát akkor nem
mëgy be.
De allyig mënt el az asszony otthonrú, allyig tisztogatott ki a lyány a
tizënëgy szobába, furta az ódalát nagyonn, hogy mi lëhet abba a szobába?
nem gondolkozott sokat, benyitott.
Hát látta, hogy ëgyik kád tele aranval, a másik ezüsttel, a harmagyik
mëg mézzel. Gondolta magába, hogy no ezt mëllopuk! Kapta magát,
beleugrajtott a mézbe, azutáng az aramba, ezüsbe, oszt mënt, mint a kit
puskábú kilőttek. Ëgënyesenn hazafele.
Úttyába ejtette a kutyát is, a kemënczét is, a körtefát is, de mikor má
a szilvafáná járt, hazaért a házába a vénasszony is, látta, hogy a lyány
odbe járt a tilalmas szobába, fogta magát, rá a sëprőnyelre, oszt utánna
a lyány utánn.
Kérdezősködött ő a kutyáná is, a kemënczéné is, a körtefáná is, de mëg a
szilvafáná is, hogy »láttak-ë êre mënnyi ilyen mëg ilyen lyánt?« De azok
aszonták, hogy bizon nem láttak ők soha életyikbe. Igy oszt kíntelen vót
neki visszamënnyi sëmmi haszon fejibe.
A lány mëg ezalatt hazaért, de hogy tele vót aranval, ezüsttel mindëni,
nem mert bemënnyi a házba, fét, hogy a mostohája tán mëg is ölyi. Bemënt
a fészërbe, ott vótak sok nagy szüretelő kádak, ëggyet fëlborított, az
alá bújt. Ott vót egész écczaka.
Rëggel a kakas fëlszát a háztetőre, oszt elkezte kiabányi: »Kukorikúú!
Jó rëggelt! Itthon van ám a lyány! sok aranval, ezüsttel! kád alá van
bújvaaa!« Mëhhallották ezt odbe. Kimëntek. »Mit kukuríkol az a bolond
kakas? itthon van a lyány aranval, ezüsttel?« Kiment a két lyány is
annyostú, keresték a fétestvérjüket. Hosszas keresgélés utánn mëg is
tanáták a a kád alatt. Mikor mëllátták, majd elvëtte a szëmik
fényësségit a sok arany, ezüst, a kit láttak! Vitték is be mingyá,
kedves vót akkor, ez is, az is kapadozott a ruhájáho a pézé. Az apja mëg
nagyonn megörűt.
Másnap a másik asszony lyánya is aszonta, hogy elmëgy ő is pézt
szërzenyi. Sütött az annya pëcsënyét, bogácsát, ellátta mindënnel, nem
úgy, mint a mostoha lyányát.
Elétanáta ő is a szilvafát, kemenczét is, mëg a kutyát is, de së a fákat
nem rázta mëg, së a kemënczébű nem húzta ki a tüzet, së a kutyát nem
fordította a másik oldalára, pegyig rimánkottak neki këgyetlenű, ha
elmënt mellettëk, mint a kényëss.
Beát ő is a vénasszonho, aranval, ezüsttel jó mêsszëtte magát, de
szökésibe allyig halatt túnann a kutyánn, kemënczénn mëg a körtefánn,
eszrevëtte a vénasszony, hogy má ez is micsinát vele? fël a lapátra,
oszt aló vesdelmagad! utánna a lyánnak!
Mënt a kutyáho. »Láttad-e, hogy êre mënt ëgy lyány?« »Láttam ám, nem
régën mënt êre!« Mënt a kemënczéhë, az is aszonta, a körtefa is, a
szilvafáho még el së ért a lyány, má a vén vasorú bába utóérte, oszt úgy
elverte, hogy vérbe-fagyba maratt ott a lyány. Allyig birt haza
vánszorganyi. Otthon ő is a kád alá bújt, szégyëlletyibe së mert
bemënnyi. Egész écczaka ott hát ő is.
Rëggel a kakas fëlszáll mëgint a ház tetejire, oszt elkezgyi:
»Kukurikúú! Jó rëggelt! Itthon van a lyány, vérbe-fagyba a kád alaaatt!«
Odbe mëhhallották, de az asszony iszontató mérges lëtt, a kakast agyonn
akarta ütynyi. De az elszát a bottya elő, oszt mindécs csak azt a nótát
hajtotta.
Keresték oszt a fészërbe a lyánt. Mëg is tanáták, de nem vót ám az csupa
arany mëg ezüst, ha csupa kékség mëg vér. Bevitték, kimosdatták, oszt
ágyba tëtték, mer olyan beteg vót, hogy azt hitték, nem marad életbe.
Soká nyomta az ágyat, még lábra tudott vergőnnyi.
Hát íj járt a jószivű mëg a kényës lyány.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Özv. Bozsiknétól. Lejegyzési idő: 1904.
február._