Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon ëgy pár cseléd, annak a pár
cselédnek vót három lyánya.
Az apjok ëcczër vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi,
eléhivatta hát a három lyánt, oszt megkérdëzte tűllök sorba, hogy hogy
szeretyik őtet? Az első aszonta: »Úgy szeretlek, édës apám, mint a
letësletszëbb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!« A másogyik mëg úgy
felelt: »Úgy szeretlek, édës apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e
vëszël nekëm olyant?« Odafordút a harmagyikho is. »Hát të hogy szeretsz,
legkisebb lyányom?« »Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, – én úgy
szeretlek, mint a levesbe a sót!«
»Hennye azt a kutya mindënëdët! hát hogy mersz të nekëm ilyenëkët
mondanyi? Hát mire tartasz te engëm? Ilyen keveset érëk én të előtted?
Eregy most má, a mére látsz, nekem nem këllesz! Takarodj a házamtú!«
Szörnyen mérges vót az apja, a mé a lyánya olyan kevesre becsűte őt.
No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? el van csappa azé az ëgy
szóé. Szëgény lyánnak mit vót mit tënnyi, összeszëtte, a mi kis hómija
vót, azzal elindút a világnak.
Mëgy, mëndëgél, maga së tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy
uradalomra tanál, a kit azt së tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is,
ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.
Akkor eléatta, hogy mi járatba van? kiféli? miféli? bíz ő szógálatot
gyött vóna keresnyi, ha tanána! nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki,
csak szánják mëg! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt,
minő foglalkozást aggyanak neki? Fëlfogatták libapásztornak.
Ott szëgénkëdëtt, nyomorkodott sokáig.
Az ételyié mindég a konyhába járt fël. Hát ëcczër is ott süntörgött, ott
forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: »Nem
mégy má ki innen te, rihe-rongy! te! mindég láb alatt vagy të! Még
ëcczër a ruhájárú beleesik valami az ételbe! oszt akkor lesz kapsz, még
fël is akaszthatnak végette! Takarogy ki mingyá!«
A szëgény lyány kimënt. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja
mëg épën nyitva vót. »Hová készű a kiráfi?« kérdëzte a szëgény lyány,
látva, hogy a kiráfi odbe őtözkögyik. »Hát mit keresëd të azt, te
szőrlyány? a hova mënëk, oda mënëk, elmënëk estére a bálba. Sipircz az
ablakomtú!«
A libapásztor fogta magát, mënt a libaólba, az ő rendës fekő helyire.
Ott kivëtte a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt
hozzáfogott a vacsorájáho. A hogy ottang vacsorál, vacsorál, hallja,
hogy mellette ëgy kis eger czinczog. Odanéz, hát csakugyan av vót.
Mëgsajnáta, adott neki ëgy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger
mëgëtte, hozott magával ëgy gyióhajat, azt lëtëtte a libapásztor mellé,
oszt visszaszalatt a lyukába.
Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lëhet abba? hát ahogy
belenéz, ëgy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. Még
tapsolt is örömibe! »Mëgá, kiráfi! mëgá! hamarabb ott lëszëk má én a
báldba!« El is határozta magát, hogy elmëgy, kimulatja magát, van má
neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt sebësenn, mëgsimakodott,
megmosdott, fëlvëtte az aranyruhát. Akkor »köd előttem, köd utánnam!
hogy sënki së lásson!«, el a bálba.
Mikor odaért, tánczba fogott mingyá, nem árolt ő pëtrëzselymet ëgy
csëppet së. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit së
tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, de nem jó kedvibű, mer má
mëgszerette.
Kérdëzősködött azután tűlle, hogy kiski ő? azután hogy honnanvaló? A
szép lyány csak annyit szót, hogy »Törűközőütővárra!« Akkor épen új
nótát húztak, elmëntek mëgin tánczolnyi, egész rëggelyig mindég aj
járta.
A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyánt, engedelmet kért tűlle, hogy
hazakísírhetyi-ë vagy nem? De a lyány csak hímëlt-hámolt, hogy így mëg
úgy, ëcczër csak usgyi! elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.
A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatëtte a gyióhajba,
elévëtte a szőrruhát, felőtözködött, oszt mëgint csak a szëgény
libapásztor lëtt. Aznap délyig a libákkal bajolt, azokot hajkurászta az
árokparton, de ő neki eszibe së vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de
nagyon búsúl valaki!
Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott
sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya, csak dúj-fúj.
»Ereggy má innen, te széhozta! te vízhajtotta! még ëcczër valamit
csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem! Ne má ë! oszt
sipirc!« Adott neki valami kis harapnyivalót, oszt kikergette.
A lyány csak odamëgyën a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy a
kiráfi ugyancsak fésűkögyik, készű valahova! »Hová készű, kiráfi! hogy
olyan nagyon fésűkögyik!?« kérdëzte a lyány. »Mi közöd hozzá, akarhova
mënëk, csakhogy mënëk. Elmënëk a bálba! Takaroggy az ablakomrú!«
A lyány kiment az óba, ott ëgy szögletbe várta be az estét. Mikor má
gondolta, hogy lëhetne indúnyi, kivëtte a gyióhajbú az ezüstruhát,
fëltisztákodott, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« ment
a bálba.
Má át a báld. A kiráfi nem mulatott, csak ëgy helyën az asztalná
szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták
vóna, úgy mëvvátozott. Tánczoltatta, sürgette, mulattatta, olyan jó
kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány
most csak annyit mondott: »Fésűütővárra!« Gondolkozott a kiráfi, hogy
mére lëhet a, de nem tutta kitanányi sëhossë. Avval felkérte oszt a
lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak szabódott, csak húzódott,
még ëcczër csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.
A lyány mëgint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva
visszatëtte a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire
kivilágosodott, má a tallón vót a libával.
Défele mëgint csak fëlmënt a konyhába. De má nem pësztërkëdëtt ott soká,
mëvvárta, még adnak neki valamit, avval mënt. De a kiráfi ablakáná
újfënt mëgát. »Tán mëgint a báldba készű a kiráfi?« »Oda hát! De hát të
má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekëdël az ablakomon, má
mégis csudálatos!« Avval a tyűkört hozzá vágta a lyánho. »Jó van no«,
gondolta magába a lyány, »majd hamarabb ott lëszëk én, mint të, në
fé![42]« Bevárta az estét mëgin csak úgy, fëlvëtte a gyémántruhát, »köd
előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, ment a bálba, de hamarabb
is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt, mikor a kiráfi
odaért.
A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol,
odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő
tánczoltatta.
Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A kiráfi má
nagyon szerelmes vót, má csak a lyán vót mindën gondolattya. Mëgint
mëgkérdëzte, hogy mongya má meg, de lélekre! hogy honnan való, mer a
hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit së hallotta. A
lyány azt felelte: »Tyűkörütővárra!« »Hun lëhet a? nem tudhatom! A
szomszédunkba van ëgy öreg embër, a ki má sok országot bejárt, kérdëztem
attú, de ezëkët a helyekët még ő së ösmeri!« De a lyány nem
világosította fël.
A kiráfi má nem tudott magának së parancsolnyi, lëhúzta az újjárú a
gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze mëg, oszt gondollyon rá, mer ő el
akarja vënnyi! A lyány mëg is igirte, de má nem várta mëg, hogy mëgint
szóllyék a kiráfi a hazakísírtésrű, elillant, mint a lipe, szaladt mint
a firjóka haza, ëgënyest az óba. Ott lëvette ar ruháját, fëlvëtte a
hétköznapló rongyosat.
A kiráfi mëg odavót nagyon. Mindën szívi-szándéka a lyán fele vót má
fordúva. Hogy az mëg elszökött, a báldba is csak tört-vágott, kërësztű
akart mënnyi mindënkin; mikor hazamënt mëg csak a búnak atta magát,
szavát së lëhetëtt vënnyi, olyan szomorú vót. Odamënt az anyja, apja,
vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút, búsút, nem hajtott as sënkire
së. Úgy fájt a szivi, hogy maj mëghalt bele.
A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott
má a sok étel.
A libapásztor is bemëgyën a konyhába, ott sűdörög a szakács körű,
akarmére lëpëtt, mindég láb alatt vót. »Mit keresël të itt, te! tisztú’
innen mingyá!« De a szakács kerűt-fordút, a lyány is aggyig süntörgött,
aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betëtte a tába, a mit a
kiráfitú kapott.
Avval oszt kiszalatt.
Mikor beviszik az ételt, merítënek a tábú, hát csak mëgcsördű a kanál
valamibe. Kivëszik, mëgnézik, hát mi vót? a gyűrő.
Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába?! Mëgijett a szakács, ëgy
krajczár së maratt a zsebibe. Most van má baj! Nem merte mëgmondanyi,
hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak
tagatta, hogy »senki«. »Szakács! mondd mëg, ki járt ott, mer akkor
csakugyan fëlakasztatlak! de így nem lësz sëmmi bajod, ha bevallod!«
A szakács is, mit vót mit tënnyi! bevallotta, hogy ott más nem járt,
mint az a szőrruhás libapásztor.
»Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!«
A libapásztor is mëgmosakodott, mëgfésüködött, fëlvëtte a gyémántruhát.
Bemënt.
A kiráfinak a szivi maj mëghasatt örömibe, hogy mëglátta, hogy iszën ez
az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Mëgölelte, mëgcsókolta,
mëg is monta mingyá, hogy elvëszi feleségű.
Készűtek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hijjonak má mëg? mérű?
hogy-mint? mi ëgymás, hát a többek közt mëghítták a lyány apját is.
A konyhába mëg a lyány mëghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak
mindënt, de só nékű.
Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindënkinek, csak a lyány
apja nem ëszik, olyan, mintha szomorú vóna.
Kérdëzik oszt, hogy mi lelte? mé nem ëszik? tán nem jó az étel?
De az embër csak himëlt-hámolt, nem akart szónyi.
Oda mëgyën a lyánya is, kérdezi az is, hogy »hát mé nem ëszik édsapám?
Në szomorkoggyék, ha má a lagziba van!«
Az apja mongya oszt, hogy »jó itt mindën, nagyon fájínú el van készítve,
csak az a baj, hogy só nincs benne!«
Akkor oszt odafordú a lyánya is. »Lássa-ë, édës apám, maga engëm azé az
ëgy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretëm magát, mint a
sót az ételbe. Lássa-ë, hogy a nékű mëg nem ér sëmmit az étel!«
Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szëmibű a
könyű. Akkor oszt összeölelkëztek, lëtt olyan vigasság, hogy hetedhét
országon së vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lëtt, boldogan éltek
nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzési
idő: 1903. nov._