Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy özvegy asszony. Az
özvegy asszonynak volt hét fia, meg egy bölcsőben fekvő, csecsemő kis
lánya. Szegény volt az asszony, napszámra, hova járt, míg nem volt
otthon, a kis lánynak a hét gyerek viselte gondját. Étették, itatták, s
hogy elaludjék, ők is ringázták. Egyszer hogy-hogy nem? valahogy
kidőtötték a bölcsőből a kis lányt, az ríni kezdett, az anyja meg épen
akkor jött haza. Kérdezte a fiaitól:
– Mi lelte ezt a kis lányt, hogy így rí?
Azok mondtak valamit, de nem az igazat. Az asszony a hogy ölibe vette a
kis gyereket, mindjárt meglátta, hogy a feje fel van kelve,[38] ezt
biztosan kidőtötték a czudarok, mikor játszottak! megátkozta mind a
hetüket, hogy váljanak darúé.[39]
Nem kellett kétszer mondani, a hét fiú abban a szentben daru lett, szép
hét hamvas daru. Fel is kerekedtek mindjárt és mentek Isten tudja: hová?
– messzire.
A kis lány otthon maradt. Az anyja nevelte, gondozta, de a kis lány
mindig nagyon szomorú volt. Már lehetett vagy tizenkét esztendős.
– Mért szomorkodol te, kis lányom – mondta neki az anyja, –
tejbe’-vajba’ fürösztelek, van mit enned-innod, gondodat is viselem, nem
tudom, mi lehet az oka szomorúságodnak?
– Hej! édes anyám! volt nekem hét testvérem, azok egyszer engem a
bölcsőből kidőtöttek, te megátkoztad őket, s most mind a heten daru
képében élnek valahol, ha élnek. Ha én csak egyszer is megláthatnám
őket, sokért nem adnám, mindjárt olyan víg volnék, mint a fán csiperkedő
kis madár.
– Sohse búsúlj azért, kis lányom! mondta neki az anyja, ha ők olyan
gonoszok tudtak lenni, hogy kidőtöttek a bölcsőből, megérdemlik, hogy
most daru képében legyenek. De azért ha akarod, keresd fel őket, de te
úgy sem tudsz a sorsukon fordítani semmit, legfeljebb még te is
odaveszel s nekem vót lányom és nem lesz lányom.
Beszélt volna az anyja a kis lánynak, ha az hallgatta volna, de
szedelőzködött, a mi kis holmija volt, batuba kötötte, oszt ment a
világnak.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Ki tudja, hova ért volna, ha a
Széllel nem találkozik.
– Ugyan, Szél uram! legyen olyan jó, mondja meg, hol van az én hét
testvérem? az anyám megátkozta őket és most daru képében élnek valahol!
– Nem tudom én, – mondta a Szél, – de ha nyomra akarsz jutni, csak eredj
egyenesen, a hogy elindúltál, majd találkozol a Hold testvéremmel, az
majd tud valamit mondani!
Ment a kis lány, ment, már olyan sokáig, azt hitte, hogy soha sem ér
oda. Mikor odaért, ott sem tudtak semmit a hét bátyja felől, a Naphoz
igazították, az mindent tud, hátha ezt is tudja!
Csupa vér volt már a kis lány lába, éhes is, szomjas is volt, míg
egyszer a Naphoz ért. Eléadta, hogy a hét bátyját keresi, a kik daru
képében élnek, mert az anyja megátkozta őket. Akkor a Nap fogott egy
fekete tyúkot, megkoppasztotta, megfőzte a kis lánynak és azt mondta
neki:
– No! itt van ez a fekete tyúk! edd meg, a csontjáról is jól lerágjad a
húst, de a csontot el ne hajítsd, még jó hasznát veheted! Oszt ha
megetted, eredj egyenesen, a hogy jöttél, találsz egy nagy hegyet, szúrd
a csontot az oldalába, oszt mászsz fel a tetejébe, ott találsz egy
kastélyt, abban él a te hét testvéred!
A kis lány megköszönte a Napnak jó’akaratját, a csontokat a zsebibe
tette, oszt elindúlt.
A hegy már messziről látszott, a kis lány egyenesen tartott neki. Mikor
a lábához ért, kivette a csontot, beleszúrta a hegy oldalába és úgy ment
fel-fel a tetejébe. Már majdnem odafennt volt, elkezdett fáradni. Hát
már ott is maradt volna, ha egy vándorfelleg meg nem szánja, oszt fel
nem löki a hegy tetejére. Úgy jutott el a kis lány, a hová akart. A
kastély csak pár lépésre volt már, nem hímezett-hámozott a kis lány
semmit, kapta magát, bement, leült a lóczára. Ott volt a hét testvérének
a lakása.
Azok épen nem voltak otthon, oda voltak valahol. Mindennap hét
betyáremberrel viaskodtak, tiszta vér volt minden tetemök, mikor
hazaértek. Most is viadalban voltak, azért nem talált a kis lány otthon
senkit. Mindjárt otthon érezte magát, szétnézett itt is, ott is, a
kamrában talált egy csomó véres ruhát. Fogta magát, kimosta. Mire este
lett, a hét daru hazajött, megrázkódott, szép hét legény lett belőlük.
Asztalhoz ültek és vacsoráltak. Vacsora után mentek a kamrába, hogy majd
a véres ruhát levetik, hát – uramfia! mit látnak, a sok véres, szennyes
ruha mind olyan fehér, mint a hó, mind ki van mosva.
– No! itt valakinek kell járni! mondták egymásnak.
S addig keresgéltek, kutattak, míg a kis lányt meg nem találták.
– Hol veszed itt magad, a hol még a szálló madár sem jár? nem féltél az
úton, hogy valami bajod kerűl?
Örültek a kis lánynak nagyon, nem tudták hova tenni, egyik is fogta
volna meg, a másik is, már majd összevesztek rajta. De egyszercsak azt
mondják neki:
– Úgy ám! kis testvérünk! de itt nem sokáig maradhatsz, mert mink hét
betyáremberrel viaskodunk minden nap, ha azok minket megölnek, idejönnek
és neked is végedre járnak!
– Pedig én meg azért jöttem, – mondta a kis lány, – hogy titeket
megszabadítsalak, a hogy tudlak!
– Jaj! kis testvérünk, de nagy fába vágtad a fejszédet! nem te való vagy
ahhoz!
A kis lány erősködött, hogy akárhogy-akármint, de ő megmenti a bátyjait.
– Jól van, ha épen annyira elhatároztad magadban, megteheted, de hét
esztendeig meg hét perczig egy szót sem szabad szólnod senkihez. Ha csak
egy kukkot is ejtenél ki a szádon, má minket nem tudnál megszabadítani
soha, míg a világ!
A kis lány felfogadta, hogy nem szól semmit. Még az estét ott bevárta,
másnap reggel indúlt hazafelé. A hogy az erdőben ballagott, találkozott
egy szép királyfival, az megszerette, hazavitte, el is vette feleségűl.
Csak az nem tudott a fejébe menni, hogy mért nem szól ez a lány?
Kuka-e,[40] mi-e? de az nagyon furcsa vót előtte, különösen eleintén.
Később aztán inkább hozzászokott.
Egyszer a királyfinak háborúba kellett mennie, a feleségét boldog
állapotban hagyta otthon s rábízta egy vén asszonyra, viselje gondját,
míg ő odajár.
Alig ment el a királyfi, a felesége két gyönyörű fiút szűlt, az egyiknek
a nap, másiknak a hold volt a homlokán. A vén aszony amúgy is ellensége
volt a királyfi feleségének, most meg még jobban ette a fene, hogy azt a
szép két gyereket meglátta, rögtön levelet írt a királyfinak, hogy
jőjjön haza, mert a felesége bíbályos,[41] olyan két gyereket szűlt, a
minőt rendes asszony soha nem szokott. A királyfinak mit volt mit tenni?
hazament.
Az ágyba ott feküdt a felesége, mellette a két gyönyörű gyerek.
– Hisz ezek nagyon szépek! gondolta magában, mért öljem én meg a
feleségemet?
De a vén asszony az országban is annyira áskálódott, hogy a néma
asszonyt meg a két szép kis fiát lóbőrbe varrták, kivitték a város
végire, ott meg épen már várakozott a hóhér, hogy összetrancsírozza
őket. De a hogy emelte volna a kardját, ott termett hét daru, az
asszonynak a hét bátyja, már akkorra letelt a hét esztendő meg a hét
perc, megrázkódtak, gyönyörű szép két legény lett belőlük. Azt mondják a
hóhérnak:
– Hallod-e, hóhér! ne bántsd azt az asszonyt! mert az ártatlan! idáig is
a mit tett, mi értünk tette, hogy az átoktól megválthasson.
A hóhér letette a kardját, kivette az asszonyt a bőrből, meg a két kis
gyereket, azoknak csakúgy ragyogott a homlokán a nap meg a hold!
hazavitte őket a királyfihoz.
Igen ám! má otthon azt várták, hogy meghal az asszony, oszt itt van ni!
él! a vén asszony majd megette magát mérgiben. Odament a királyhoz, hogy
ez már mégsem igazság, így-amúgy, ez meg az!… míg azt mondták, hogy az
asszonyt csakugyan el kell veszíteni, mert csakugyan bíbályos, a kinek
még a halála óráján is hét daru jön a segítségére! Fogták, elvitték egy
nagy hegyre, ott egy rettentő setét mélységbe behajították a két kis
fiával együtt. Odament a királyfi is a meredek széléhez, hogy majd
megnézi, hova hajították a feleségét? hát látta, hogy a két gyerek
homlokán kialudt a nap meg a hold, de az asszony úgy világított, mint a
fényes nap. Szaladt be mindjárt a városba, a feleségét meg a két kis
fiát kivetette onnan, a feleségével még egyszer megesküdött, a vén
asszonyt meg eltették láb alól, volt olyan lagzi, hogy mióta élek, még
olyant magam sem láttam. A hét legény herczegséget kapott, a királyfiból
király lett s oly boldogan élt a feleségével ezután, mint egy pár
gerlicze. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Kaló János, mezőkövesdi legénytől. 1905. január._