A fiatalok má ekkorra messzi jártak.
Nëgyecczërre is beszól az asszony, de mán akkor nem hallott hangot.
Benéz, hát láttya, hogy nincs odbe sënki, csak a három köpés,
iszontatóann fëlharagudott.
Elékapott a szögletbű ëgy vaslapátot.
– No, lipát-lapát, vaslapát, majd elérjük a szép lyánt!
Ráült a lapátra, oszt mënt utánnok, de má mikor jó magosann vót, olyan
fekete borúlásé vátozott, mint a korom. De szál utánnok, mint a madár!
Az útba aszongya ëcczër Juliska Miskának:
– Hejnye! de tüzel a fé arczom, Miska! Gyön az anyám utánnunk! Maj
vátozok én malomé, të mëg vátozz mónáré. Vëgyé ëgy baltát a kezedbe,
oszt faricská’ valamit. De vigyázzá, mert az anyám fekete borúlásba
gyön, forgószével, hogy el ne kapjon a forgácsbú valamit, mer akkor
nekem végem van. Tudod-ë!?
Juliska malomé, Miska mëg mónáré vátozott, kezíbe kapott ëgy baltát,
oszt faricskát vele valamit.
Ëcczër csak fëléjik ér a nagy borúlás nagy forgószével, majd elvitte a
malmot is.
Miska mëg a forgácsokra rálépëtt, hogy a szél el në vigyën belűlle ëd
darabot së!
A borúlás látta, hogy így nem ér sëmmit, lëereszkëdëtt a malomra. Miska
mëg csak kapta a baltát, belevágott. Úd dőt belűlle a vér, mint az
essőzsákbú.
Látta, hogy itt ezëkkel sëmmire së mëgy, visszafordút. A malom mëg
Juliskáé, a mónár mëg Miskáé vátozott vissza.
Hazaért az ögegasszony, kérdëzi tűlle az ura:
– Hát láttad-ë őköt?
– Nem láttam én! a kit láttam is, mások vótak.
– Hát kikët láttá?
– Ëgy malmot mëg ëgy faragó mónárt. A mónár úgy mëhhasította a
baltájával a karomot, hogy mém most is vérzik.
– Te, szamár! isz azok vótak azok! – monta Rút fëlségi nagy mérgesenn.
A fiatalok mëg mëntek az úttyokonn tovább.
Allyig mëntek ëgy fénapi járófődet, Juliska arca elkezdëtt tüzelnyi
mëgínt.
Hát má akkor az asszony nyargalt utánnok újfënt.
Aszongya Juliska Miskának:
– Vátozzá të kóréjé, én mëg maj lëszëk kis madár.
Mingyá azé vátoztak.
Odamëgy az öregasszony hozzájok:
– Hallod-ë, te csipërkëdő[31] kis madár! nem láttá êre mënnyi ilyen mëg
ilyen fiatalokot?
– Láttam én, de még akkor ződ vót ez a kóré.
– Ú! má a régënn lëhetëtt! em most vót!
Az öregasszony visszafordította a lapátot, oszt lapátolt haza. Otthon
mëgínt elévëszi az ura:
– Láttad-ë most őköt?
– Nem láttam én ëgy száraz kórén csipërkëdő kis madárná ëgyebet. Nem
tudhatom, hova lettek!?
– Te, szamár! isz ők vótak azok! – monta az ördög, de má maj hanyatt
taszította a feleségit mérgibe. – Ereggy utánnok mingyá, de nekëm itt
lëgyék mindakettő!
Mënt is a vén asszony.
Ráült a vaslapátra. »Lipát-lapát, vaslapát! majd elérjük a szép lyánt!«
oszt vágtatott.
De Juliska újra eszrevëtte. Ő mingyá arankacsáé, Miska mëg halastóé
vátozott.
Gyött az asszony, vetkëzëtt, a tópartyára lerakta a ruháját, a gyűrejit
lëhúzta az újjárú, oszt pendëlire tëtte.
Mikor má nyakig a vízbe vót, hogy a kacsát mëffogja, az csak fëlrepűt, a
ruhárú szájába kapta a gyűrőt, pegyig az ördögnek abba vót minden
tudománya, a tó mëg kiszáratt.
Az ördög feleségi hopponn maratt.
Së Juliska, së Miska, së gyűrő!
No! maj kap most az urátú!
Mikor hazaér, kérdezi Rút fëlsége.
– Hát mém mos së hoztad őköt? nem tudod, hogy’ rádparancsoltam?
– Iszën ám! de elvitték még a gyűrőmöt is!
Ek këllëtt még az ördögnek – a tetejibe! Mingyá olyan lëtt, mint az
oroszlyány. Hanem ha valaki kontyolást akar látynyi, oda këllëtt vóna
elmënnyi! Még a hogy az az asszon kikapott! fël nem vënném, nincs az a
száz forint! Bőgött is asszony úgy, mint a fiastehen!
Hát má elvesztëtték őköt, mit vót mit tennyi, mint mëggyőzőnnyi azonn,
hogy nincsennek.
Miska mëg Juliska mëntek, mos má nyugottann, nem háborította őket sënki.
Ëcczërcsak annak a falunak a szélyire értek, a kibe a Miska apja mëg
annya lakott. Ott aszongya Juliska Miskának:
– No! má én nem mënëk be veled, ha fogadd mëg, hogy nem csókolsz mëg
sënkit, së azt nem engedëd, hogy tégëd mëgcsókollyonak, mer akkor engëm
elfelejtesz, oszt mást vëszël el!
Miska fogatta, hogy úl lëssz, mëg monta, hogy »ugyan mit gondolsz mán,
Juliskám! hogy felejtenélek én el!«
De mire beért a portájokra, valaki elejbe szalatt, oszt kezet csókolt
neki. Mingyá elfelejtëtte Juliskát.
Otthon nagyonn mëgörűtek a Miska hazamënetelinek, má akkorra ő is
mejjavút, szófogadó, engedelmes lëtt, mint a kezes bárány.
Az apja nézett is ki neki a faluba ëgy szép lyánt, má ki is hirdettette
őköt, csak épenn a lagzi vót hátra.
Horták az ajándékot a házokho, a kalács má a padonn së fért, annyi vót,
a sok csirke, kappan mëg úgy rezsgëtt az udvaronn, allyig lëhetëtt
tűllök lépnyi.
Juliska is mëhhallotta, hogy Miska mëhházasogyik. A hírre nagyon
elszomorodott.
Fogott ëgy pár galambot, ëgy gunarat mëg ëgy jérczét, szita alá tëtte,
oszt elvitte ajándékba Miskáékho.
Éppenn otthonn volt Miska is.
Mikor Juliska oda akarja annyi a két galambot, a gunarat eleresztëtte a
szita aló, oszt csak annyit mondott:
– Úgy jártunk mink, Miska, mint ez a pár galamb. Az ëgyik árvánn maratt.
Most jutott má eszibe Miskának is a fogadása, amannak a lyánnak
visszaatta a jegykendőjit, Juliskát össze-vissza csókolta, elvëtte
feleséginek, boldogok lëttek, oszt mém most is ének, ha azóta mën nem
haltak.
Mese, mese, mátka,
Fekete madárka.
Uj mente, kopott róka,
Vesd a vigyorgódra![32]
_Besenyőtelek, Heves vármegye. A közlő: Ragó Lajos, 32 éves
parasztember, katonaviselt. A lejegyzés ideje: 1903. november._