Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá mëg annak a feleségi. Vót
nekik két gyerëkik: ëgy gyerëk mëg ëgy lyány.
Ëcczër az annyok mëghalt. De a ház nem lëhetëtt el asszony nékű, az
apjok újra mëgházasodott. Igy hát mostoha asszony kerűt a házho. Biz as
së vót jobb a többi mostoháná, a két gyerëkët ki së áhatta. Ütte-verte
őköt, a hun érte, a letkisebb szóé csinát olyan patáliát, hogy a rossz
së birta vóna azt ki. Nagyon kutya asszony vót! Késűbbet mëg
mindënféliképenn életyik ellen áskálódott a két gyerëknek.
Ëcczër aszongya az urának, hogy ha ő a két gyerek májábú mëg veséjibű
nem ëszik, olyan szent igaz, mint a hogy a mai napra fëlvirattunk, hogy
ő mëghal. Mer ő beteg.
Jó van. Az apjok, a kirá beleëgyezëtt, hogy vágják lë a két gyerëkët,
mer az asszont ő is jobban szerette. A mindënës, az öreg János bácsi,
magáho vëtte a két testvért, kiátott az agárnak, oszt indútak ki az
erdőbe. Mikor odaértek, a lyány elkezdëtt neki könyörgenyi, hogy csak őt
vágja lë, csak őt, a bátylyát mëg në báncsa! János bácsinak mëgesëtt a
szívi rajtok, aszongya nekik:
– Nem bántolak én bennetëkët, mënynyetëk, a mére láttok, a világba, de
ide többet vissza në gyertëk!
Nagyot lélegzëtt a két testvér, összeszëtték magokot, oszt útnak
indútak.
János bácsi mëg lëvágta az agarat, kivëtte a máját mëg a veséjit, azt
vitte haza az asszonnak. Mëg is gyógyút az asszony abba az Istenbe,
mihent jólakott velëk. Ő azt hitte, hogy az csakugyan a gyerëkëk mája
mëg veséji vót.
A két testvér most má magára maradt. Mënt, mëndëgét, estére beért az
erdőbe. Ott a gyerëk fëlmënt ëgy nagy fa tetejibe keresnyi valami
világosságot. Látott is messzire ëgy mécsëst. Lëgyött a fárú, oszt a
lyánynyal tartott ëgënyest ára, a mére a fényësségët látta.
Jó sokára oda is értek. Ëgy kis ház át előttök, a kibe ëgy remete lakott
a feleségivel.
– Hun jártok tik êre, – kérdëzik őket odbe – a hun még a madár së jár?
mi járatba vattok?
A két gyerëk oszt elmonta ügyes-bajos dógát, hogy biz ők így mëg így
jártak, szógálatot keresnének, ha kapnának!
– No! akkor jó helyënn jártok, nekünk épenn ëgy szógálló mëg ëgy bojtár
kék, ha beátok, mink felfogadunk!
A két gyerëk szívesörömest beát. Igy lëtt a lyánbú szógálló, a gyerëkbű
mëg, a ki má jó nagy vót, bojtár.
A bojtárnak az vót a dóga, hogy aggyig hajcsa a juhot, még az magátú mëg
nem áll. A gyerëknëk má másnap mëg këllëtt kezdenyi a bojtárságot.
Hajtya ő a juhot, hajtya, de akárminő jó mezőre értek, a juh csak odább
mënt, még csak ëcczër ëgy ballang szájjáná mëg nem át, oszt legelt.
A ződ fűre lëterepëdëtt a bojtár is, tüzet rakott, szalonnát sütött. A
hogy sütyi, a hogy forgattya, gyön az ördögök kerüllőji, odakiát a
bojtárnak:
– Gyere velem birkóznyi, hé!
A bojtár aszonta, hogy biz ő aggyig nem mëgy, még jó nem lakik!
De az ördögök kerüllőji nem hatta ám abba az incselkëdést, csak
bizgatta, csak nyözgette, úgy, hogy a bojtár csak elmënt vele.
Hanem mëgesëtt az ördögök kerüllőjinek! a bojtár csak mëgkapta a fejit,
vót ott ëgy kétágú fa, akközé szorította be. Rimánkodott oszt a kerüllő,
hogy csak ereszsze ki, így mëg úgy, de a bojtár rá së hallgatott. De az
ördögök kerüllőjit nagyon szoríthatta a czipe, mer tudott rimánkonnyi,
mint a valóságos czigány.
Aszonta a bojtárnak:
– Hallod-ë! eléadom az öregapád szëmit, ha innet kieresztesz!
– Mëllyik öregapámét? – kérdëzte a bojtár.
– Hát a hun lakol, azét!
– Hun van hát no!?
– Ott a fa tetejinn van ëgy fazék szëm, mëg ëgy tál zsír! Ha a szëmet
betëszëd az öregapád szëmi güdribe, oszt a zsírral jó mëgkenëd,
visszakapja a szëmivilágát! – monta az ördögök kerüllőji.
Akkor a bojtár fëlmënt a fára, lëhozta a fazék szëmet mëg a tál zsírt, a
kerüllőt kieresztëtte a fa közű, ő mëg hazamënt.
Otthonn betëtte az öregnek a szëmit, a zsírral mëgkente, a vén remete
olyan jó látott, mint azokelőtt régënn.
Itt éldëgétek ők sokáig békességbe, még az öreg remete mëg a feleségi
mëg nem halt. A ház rájok maratt kettőjikre, a legény mëg a tetejibe
kapott olyan zsíros ruhát, hogy ha azt fëlvëtte, százszorta erőssebb
lëtt.
A legény most is csakúgy kijárt a juhot legeltetynyi, mint idáig.
Ëcczër a hogy hazamëgyën, aszongya neki a testvéri:
– Jaj! de beteg vagyok! kedves bátyám! Hozd el nekëm az erdőbű a medve
két fiának a veséjit, ha én abbú ëhetnék, mingyá mëggyógyúnék!
De ezt csak azé monta a lyány, mer ëgy tizënkétfejű sárkánt tartott a
hordó alatt, a ki a szeretőji vót, hogy még a legény odajár,
szerelmeskëdhessënek, vagy hogy elveszíjje a legént!
Ki is mënt a legény az erdőbe. Épenn célzott a medve két fiára, mikor a
medve rákiát:
– Hallod-ë, hé! në bánd a fiamat! adok nekëd ëgy sípot, ha ebbe
belefújsz, ott lëszëk a végórádonn!
A legény nem is bántotta, a sípot eltëtte jó, oszt ballagott haza. De a
lyánnak má akkor kutyabaja vót.
Másnap elkűgyi a báttyát a lyány a farkas fijajié, harmannap az
oroszlyányéé, de új járt a bojtár mindakettővel, mint a medvével: nem
bántotta ëgyikët së, azok mëg ëgy-ëgy síppal ajándékozták mëg.
Má nëgyegyik nap a lyán nem tutta hova kűdenyi, aszongya neki:
– Bátyám! të erőss vagy, tëdd csak hátra a kezedët, maj mëgkötöm ëgy
madzaggal, ugyan el birod-ë szakajtanyi?
A legény hatta, de bizony a madzag olyan erőss vót, nem birta
elszakajtanyi.
Akkor jutott eszibe, hogy ez a lyány most biztosann a végire akar
járnyi, aszongya a húgának:
– Kedves testvérëm! add ki a dakumbú a sípjaimot, hagy fújom mëg mëg
ëcczër!
A lyán nem tutta, hogy az a három síp mit tart, odatta neki.
A legény belefújt. Ëcczërre ott termëtt a három állat: a medve, a farkas
mëg az oroszlyány.
A legény akkor bekiátott a sárkánnak:
– Gyere hát no! ha akarsz, ölly mëg!
Ki is gyött a sárkány, de az oroszlyány valahogy mëgkapta, abba a
Jézusba szétszaggatta. A bojtárt mëg fëlódozták, a ki a sárkány nyelvit
mind lëvagdosta, a húsát összediribolta, besózta, oszt ëgy hordóba
tëtte.
Azutánn odaszót a lyánnak:
– Most má, te hűtlen testvér! ëgyed a sárkányod húsát, a csontyát mëg
szopogasd olyan vékonyra, mint az ár!
Az állatok mëg akkorára mind oda hordták a sok fát, a kivel a házat
berakták tetejiig, hogy a lyány többet ki në szabadúhasson.
A bojtár mëg a házat, testvérit otthatta, a három állattal elindút, mënt
a világnak.
A hogy mënnek, mëndegének, a legény mán nagyonn szomjan vót, tanákoztak
ëgy asszonynyal. A legény kért tűlle ëgy kis vizet.
– Nem tudok én vizet annyi aranyé së, lelkëm! hanem ha iszik bort, azt
adhatok! Nem lehet êre vizet innya a sárkántú, mindën korty víz ëgy szűz
lyány életyibe kerű! Nécscsak! a kirá lyánya má a kútpartonn ül, má az
is a sárkányé lëssz!
– Ennye no! – monta a bojtár, – hát maj mëllássuk, mit tart ez a
sárkány! Gyerünk csak!
Mëntek a kútho.
A sárkány épenn gyött fëlfele, fújta a kék mëg a ződ lángot, de a
legénnek fújhatott akarminőt, lëszëtte a fejit mind. A nyelveit
kivagdosta, a tarisznyájába rakta, azutánn bemënt, a kút mellett vót ëgy
ház, abba pihennyi.
Mikor ott kipihenték magokot, a legény mëg a medve mëg a farkas gyönnyi
akartak kifele, vót a pitarba ëgy nagy malomkő, az mind a hármokot
agyonütte. Úgy terűtek ott szét, mint annyi kivi búza.
Látta ezt az oroszlyány, nekimënt a malomkőnek, dirib-darabra törte,
azutánn odamënt a farkasho, a filibű kivëtte a forrasztófűvet, avval
fëléleszgette mind a hármat.
A legény akkor odamënt a lyánho, a ki ott ült a kút káváján, ölibe
hajtotta a fejit, oszt elszunnyadt. De a Vërës Vitéz – hogy a rossz üsse
el – ott ólákodott, odamënt, lëvágta a fejit.
De fëlérzëtt ám az oroszlyány! látta, hogy a gazdája sëhos sincs,
aszonta a farkasnak, hogy olyat ordícscsék, hogy a fa teteji a tövi
lëgyék, a tövi mëg a teteji! A farkas olyat ordított. Akkor a farkas
filibű elévëtték mëgint a forrasztófűvet, oszt a legént fëlébresztëtték.
Hanem a Vërës Vitéz má ekkor javába lagzizott! Övé lëtt a kirá lyánya, a
ki ki së áhatta, úgy útáta, mer azé, hogy olyan retves csúnya vót,
fërtelëm vót ránéznyi.
A legény hogy má nagyonn éhënn vót, nem birta ányi, hogy ëgy kis
harapnyivalóé be në kűggyön a kastéba.
Be is kűdött. Először a medve mënt, de gyövet a kutyák mind elszëtték
tűlle az élelmet, mëg a farkastú is. Harmacczorra az oroszlyány mënt el,
az oszt hozott annyit, hogy ëhettek dúlásig.
Mikor mëgint mëgéhëztek, bemënt a legény is. A hogy mënt, látta, hogy
két nagy zsákba a Duna mëg a Tisza van a falho állítva, az ëgyik ódalánn
tányírkóréval mëgtámasztva, a zsák szája mëg csëpűmadzaggal bekötve.
Mëgy bellyebb, beér, odbe oszt elmongya, hogy kiski ő! A Vërës Vitéz
három fejelënn ült az asztal mellett, de a hogy a legény szavát
hallotta, ëgy mingyá kiugrott alólla.
A legény ezutánn mëgmutogatta a sárkánynyelvekët: lássák, hogy ő ölte
azt mëg, nem más! a Vërës Vitéz aló csak ki a másogyik fejel is! de má
akkor didërgëtt.
A kik odbe vótak, látták, hogy nem a Vërës Vitéz, ha a legény
szabadította ki a lyánt, aszonták, hogy »el is hiszszük, a mit mondasz,
mer láttyuk!« a Vërës Vitéz aló kicsúszott a harmagyik fejel is. Ő mëg
el akart szalannyi, de mëgkapták, összevagdalták, a húsát mëg
szétszórták a határba.
A királyánynyal pegyig a legény mëgesküdött, olyan boldogok lëttek, hogy
hetedhét országonn nem lëhetëtt párjokot tanányi. Még most is ének, ha
mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzési idő:
1904. január._