Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy özvegy kirá, annak vót három
lyánya. A letöregebbet hitták Örzsinek, a közepsőt Ilonának, a
letkisebbet mëg Ënczëllának.
De abba a várasba lakott ëgy özvegy királyné is. Az nem győzött mindég
üzengetynyi a kirának, hogy vëgye őt el, maj mëllássa, minő jó dóga
lëssz, hogy mëppihen mellette, hogy mëbbëcsűlyi, mi egymás, de a kirá
sëhossë akart mécs csak tunnyi së errű a házasságrú.
Az özvegy kiránét furkáta a férhëmëhetnék, aggyig üzent, aggyig beszét,
hogy az özvegy kirá oszt ráatta a fejit: elvëtte.
Tutta a három lyány, hogy »no! mihent écsapánk mëhházasogyik, végi lëssz
má a békességnek, nekünk së lëssz itthonn mëgmaradásunk!« Úgy is lëtt.
Mikor az asszonynak má ëgy kicsit kinyít a szëmi, nem maradhatott a
három lyántú: ütte-verte, hajtotta, mint az igás barmot.
Szëgén lyányok nem birták ezt ki mindé, mëgúnná azt a fene is,
összebeszétek, hogy ők mëszszöknek hazúrú.
El is mëntek nemsokára világnak.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, ëgy tengër partyáho érnek. Épenn annál a
tengërné végződött az apjok birodalma.
Öreg este vót má, nem tuttak hova lënnyi, së hálás, së ágy, së sëmmi.
Elkezték a nagy rívást.
A hun ők ültek, átellembe vót ëgy kis ház, abba égëtt ëgy mécsës. Ott
ëgy ördöngős asszony lakott, am mëhhallotta a lyányok rívását, szalatt
be a házba, az ágy aló elékereste a tengërlépő czipét, fëlhúzta a
lábára, oszt átlépëtt hozzájok.
Odaköszönt nekik. »Aggyon Isten jóestét!« »Aggyon Isten!« fogaggyák a
lyányok. »Lyányajim! látom, hogy ágrúszakattak vattok, gyertëk át
hozzám, ott lëssz mindënëtëk, a mi këll! Adok jó ágyat, kipihenyitëk
magatokat, maj mëllássátok csak, de jó lëssz!«
A lyányok hallgattak a szavára, elmëntek vele.
Neki is vót otthonn három lyánya, a letkisebbet Katicának hitták.
Emezeknek a jövevény lyányoknak helyet adott, oszt lëfeküttek ők is.
Má jó késű vót, mikor az ördöngős asszony aszongya a lyányajinak: »jók
lësznek ezëk! nemsokára lëvágom a fejikët, mëgsózom, mëgsütöm őköt, a
barátnéjajim de jólaknak belűllök!«
A három idegëny lyány közű mëg a letkisebb: Ënczëlla fëlvót, hallotta a
beszédët, oszt hogy eszre në vëgyék, hogy ő fëlvan mëg hogy hallott
valamit, elkezdëtt nyögni, mintha ámába nyögne. Az asszony azé mëttutta,
hogy Ënczëlla fëlvan, odasúgja a lyányának: »no maj késűbb, hajnalba,
aggyig is alszok ës sort!«
Arra várt Ënczëlla csak!
Mikor má jó hortyogott az ördöngős, loppa lëgyött az ágyárú, bebújt az
ágy alá, fëlkötte a tengërlépő czipét a lábára, azután odamënt a
testvérjeihë. Fëlkőtötte őköt, oszt aszonta nekik: »majd a boszorkány
lyányajinak a helyibe fektetlek, őköt mëg a të helyetëkbe, mer tiktëkët
mëg akar ölnyi az a csúf vénasszon! tuggyátok-ë!?« Avval kicseréte őköt.
De mëggondolta a dógot, a saját tulajdon testvéreit újra fëlkőtötte:
»gyertëk – aszongya – velem, biztosabb lëssz így!« de a boszorkány
lyányai má az ő helyikënn vótak.
Oszt mëntek.
Mikor má átvótak a tengërënn, kevessel utánna az asszony odamënt a két
ágyho, a két lyányának elvágta a nyakát. De hogy jobban mënnézte őköt,
akkor látta, hogy micsinát. Kereste a három lyánt, nem tanáta,
kuthászkodott a tengërlépő cipe utánn, de as së tanáta. Hű! iszontató
mérges lëtt!
Odamënt a tengërpartra, ott elkezte torkaszakattyábú kiabányi: »Mëgá,
királyánya Ënczëlla! kutya ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! mëgöletted
a két lyányom! elloptad a tengërlépő czipém! Mëgá!«
Fenëgette avval a vén száraz újjaival. De Ënczëlláék hun jártak má
akkor!?
Otthon vótak az apjoknyi. Otthon elmonták az esetyikët szögrű-végre,
azutánn elmonták azt is, mi van az ördöngős asszony három lyányának! az
ëgyiknek három arangalambja, a másiknak három arankáposztája, a
harmagyiknak mëg olyan aranmuzsikája, a ki ha mëszszólal, rosszú lëssz
tűlle az egész világ!
Az apjok mëg épenn szörnyű nagy beteg vót. De még nyelvin vót azé.
Aszonta a lyányának: Ënczëllának: »kedves lyányom! hozd el nekëm azt a
három arankáposztát! hátha jobban lënnék tűlle!« Ënczëlla nem vette
vissza az apja szavát, készűt, elévëtte a tengërlépő czipét, ëgy-kettőre
odaért.
Este vót má. Bebújt az ágy alá. Mikor a káposztáé akart nyúnyi – mer az
ágy alatt tartotta a vén asszony – a káposzta csak elkezdëtt suhognyi. A
suhogásra fëlérzëtt az ördöngős asszony. Aszongya a lyányának:
»hallod-ë, lyányom! lopják a káposztát: nagyon suhog!« »Dehol lopják,
dehol lopják, anyám! ki vóna itt? biztosan csak képzelődöl!« No! az
asszony belenyugodott, hogy csak képzelőgyik.
Ek këllëtt Ënczëllának, hóna alá kapta a káposztát, oszt csak kettőt
lépëtt a nagyotlépő czipével, má otthonn vót.
Mëcscsináták az arankáposztákot, elkészítëtték fájinú, de biz a kirá nem
lëtt tűlle jobbann.
Magáho hivatta a kirá Ënczëllát mëgint. »Hallod-ë, lyányom! má az
arankáposztádtú nem lëttem jobbann; próbákozz mëg: hozd el az
aranmuzsikát, hátha az segít rajtam!«
Ënczëllá készenn vót, ëgyik lába itt, a másik mëg má ott vót. Bebújt
újfënt az ágy alá.
Mikor má azok jó aluttak, hozzányút a muzsikáho, de az elkezdëtt szónyi
nagyonn, úgy, hogy fëlérzëttek az asszony mëg a lyánya. De má akkor
Ënczëlla fogta a muzsikát. Akarhogy szót, nem bánta má, ëgyet lépëtt a
tengërlépő czipével, túnat vót mindënënn. Má csak a másik partonn
hallotta, hogy kiabá utánna a boszorkány: »Megá, Ëncëlla! két lyányom
mëgöletted, tengërlépő cipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot
elloptad! Mëgá!« De ő nem törődött vele, hagy kiabállyék!
De az öreg kirának az aranmuzsika së ért sëmmit, mér rosszabbú lëtt
tűlle.
»Hozd el lyányom a három arangalambot, mëppróbálom még azt is, hátha
tënne valamit!« – szót az öreg kirá újfënt.
Ënczëllának nem këllëtt kécczer mondanyi, abba a szentbe az ördöngős
asszony házáná termëtt.
A padonn vót a galamb, Ënczëlla ëgënyest odatartott.
A hogy mëgakarja fognyi a galambokot, elkeztek repkënnyi, szádoknyi,
Ënczëlla nem birta őköt mëffognyi.
Hallotta ezt ottlë az asszony, tutta, hogy mëgint Ëncëlle kereskëgyik
ott a galamboké. Fëlmënt, mëffogta Ënczëllát. Becsukta ëgy óba, a
lyányának mëg mëhhatta, hogy fűccsön be hamar, Ënczëllát süsse mëg!
Úgy is vót. Katicza, a ki mëgmaratt lyánya a vén boszorkánnak, befűtött.
Ő sajnáta Ënczëllát, de neki muszaj vót azt tënnyi, a mit az anya
parancsolt.
Mëgy Ënczëlláé, a kemëncze előtt talyigába akarja ültetynyi, de Ënczëlla
aszonta neki, hogy »én nem tudom, hogy këll beleülnyi! mutasd mët të!«
Katicza beleül, mëmmutatya, hogy hogy këll? Akkor Ënczëlla csak hirtelen
fordíttya a kemëncébe.
Katicza mëssült, Ënczëlla fëltálalta, az ágyba mëg ëgy rongybú csinát
lyánt fektetëtt, mintha Katicza fekünne az ágyba! Akkor fëlmënt a
pallásra, a három arangalambot mëffogta, vitte magával.
Az ördöngős asszony mëg épenn akkor ért haza, látta, hogy az ágyba a
lyánya helyëtt ëgy rongylyány van, az ő lyánya mëg mëg van sülve, ott
van az asztalonn kitálalva. Hát el lëhetképzelnyi, minő mérges vót az!
Odamënt a tengërpartra, onnan kiátott Ënczëllának: »Mëgá, Ëncëlla! kutya
ëgye testëdët, főd igya a vérëdët! két lyányom mëgöletté, tengërlépő
czipémët, arankáposztámot, aranmuzsikámot, arangalambjaimot elloptad, a
lyányomat mëgëtetted velem. Mëgá!«
Ënczëlla rá së hallgatott, mënt haza. De má akkor az apjának végi vót,
mëhhalt.
Mit csinállyék má ő otthon, ha az apja is mëhhalt, fogta magát, elindút
világnak szógálatot keresnyi.
Úttyába tanákozott ëgy kutyával, a ki a fé ódalánn fekütt. Aszongya a
kutya: »dőccs a másik ódalamra, segí mëg. Jótét helyibe jót vársz!«
Ënczëlla mëffordította.
Azután ëgy medvét látott az útonn, am mëg ënnyivalót kért tűlle. Adott
neki. Végre ëgy macskával tanákozott, az is ënnyi kért, annak is adott,
de a macska má hozzászegődött, velemënt.
Mënnek ők ëgyütt, mëndëgének, beérnek ëgy házho. Ott Ënczëlla beköszön
tisztességësenn, hogy »dícsértessék a Jézus Krisztus, aggyon Isten jó
estét!« de az asszony csak úgy fogatta: »hozott a bukréta! mit akarsz?«
Ënczëlla elmonta, hogy mi járatba van.
Az öregasszony fëlfogatta. Nálla három nap pót az esztendő, de ezalatt
sok mindënvel kipróbáta, a kit fëlfogadott.
Az első nap azt a dógot kapta Ënczëlla, hogy az öregasszon kiterített
elejbe ëgy véka köleskását mëg ëgy véka hamut, azt összekeverte,
Ënczëllának abbú këllëtt a kását kiválogatynyi, mëffőznyi, oszt még ki
is hűtenyi estére. Akkor elmënt az öregasszony. De mëhhatta neki, hogy
ezutánn úgy këll köszönnyi, hogy »hozott a bukréta!«
Szëgény Ënczëlla mëv vót ütődve, hogy tësz ő a parancsnak elëget? de a
hogy ott gondolkozott, odamënt a macska, »kedves gazdasszonyom! në fé
sëmmit, maj segítëk én is, oszt készenn lëheccz akkorra!« Hozzáláttak
oszt ketten, estére készek is lettek.
Gyön haza az asszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas! nyisd ki az ajtót,
Ënczëlla! kész-ë az étel?« »Hozott a bukréta! kész!« – mondta Ëncëlla.
»No, akkor jó van!« A kását mëg mind mëgette.
Másnap kiöntött ëgy véka kölest mëgint, de má másfél véka hamuval
keverte össze. Azt is úgy këllëtt elkészítenyi.
Ënczëllának a macska segített, készenn is lëtt vele fájinú, mire az
asszony hazaért.
A harmagyik nap másfél véka kölest kevert össze a vénasszony két véka
hamuval. Mikor a macskával válogatták külön a kölest mëg a hamut,
aszongya a macska Ënczëllának: »hallod-ë! ha a bérëdbe aranyat vagy
ezüstöt kíná, në vëdd el! ha van neki ëgy tyuksz..os ládája, abba van
sok szép ruha, azt kérd el, de más ëgyebet el ne fogaggy! tudod-ë?«
Ënczëlla örűt, hogy a macska őt így felokosította, mëgígírte, hogy út
tësz.
Este gyön haza a vénasszony. »Tányértalpas, loncsos-farkas, nyisd ki az
ajtót, Ënczëlla! kész-ë az étel?« Ënczëlla kinyitta, oszt köszönt, hogy
»hozott a bukréta! kész!« A kását mind mëgëtte az asszony mëgint.
Rëggel aszongya az asszony: »hát mit fizessek? adok aranyat, ezüstöt
annyit, a mënnyit elbirsz!« Ënczëllának nem këllëtt, ő csak a tyúksz..os
ládát kérte. Az asszony sëmmiáronn së akarta odannyi. De Ënczëlla kötte
magát, hogy neki más nem këll, nagynehezenn oszt mëkkapta.
Hova mënnyék má? – mënt haza. Otthon a mostohájáná szógálló lëtt.
A hogy ott szógá, hát ëgy vasárnap a mostohája mëg a lyánya elmëntek a
templomba, ő rá mëg rábízták a főzést. De ő së vót bolond, mënt a
ládájáho, oszt mikor má azok elmëntek, fëlvëtte az ezüstruháját, mënt ő
is a templomba, a hun ugyancsak mënnézték ám, mer ott még olyat sosë
láttak.
Mise végivel oszt hamar hazausantott, hogy eszre në vëgyënek valamit.
Mikor a mostohája a lyányával elékerűt, aszongyák neki: »mit láttunk ám
mink a templomba! të nem láttad!« Aszongya Ënczëlla: »dehonnem! láttam
én!« »Hát hunnan?« »Hát a kapuféfárú!« Az asszony íríccségibe mingyá
kidőtötte a kapuféfát.
A másogyik vasárnap a mostoha mëgint templomba ment, vitte a lyányát is.
Ënczëlla is fëlőtötte az aranyruhát, mënt. Mikor hazagyöttek a
mostoháék, mëgint csak elkezgyik, hogy »mit láttunk ám mink! të nem
láttad!«
Ënczëlle mëgint mondta, hogy látta biz ő. »Hunnat, te!?« »Hát a
kútágasrú!« Az asszony csak szalatt, dőtötte ki a kútágast. Má iszën
írígy vót!
A harmagyik vasárnap gyémántruhába mënt el Ënczëlla a misére. A
mostoháék mëgin dicsekëttek avval, a mit láttak. De Ënczëlla monta, hogy
ő is látta ám, mép pegyig a kémérrű! Az asszony lëdőttette azt is!
Igën ám! csakhogy a másogyik vasárnap ëgy kiráfi is látta Ënczëllát,
oszt beleszeretëtt. A harmagyik vasárnapra a templom elejit teleönttette
szurokkal, hogy majd beleragad az a szépség. De Ënczëllának csak a
czipéji maratt ott!
A kiráfi az egész város lyányaival fëltróbátatta a cipét, de ëgynek së
vót jó a lábára.
A kiráné is, Ënczëlla mostohája, a maga lyányának akarta vóna a kiráfit,
lëfaragtatta a lyánya lábát jó, csak úgy csurgott belűlle a vér, de arra
mëg má nagy lëtt a czipe!
Hogy a kiráfi Ënczëllát në tanáhassa mëg, a pinczébe gyugta ëgy teknő
alá.
Má mikor a kiráfi elvesztëtte mindën reménségit, hogy a czipének nem
tanállya gazdáját, aszongya neki a lovásza, hogy »vót még itt ësz szép
lyány! azt nem látom. Hun lëhet a!?«
A kiráfi rögtön gyërtyát gyútatott, lëmentek a pincébe, kérdëzték:
»van-ë itt valaki?«