Hun vót, hun nem vót, hetedhétországonn is túnann vót, az ópërëncziánn
is túl, a hun a kurtafarkú kis disznó túr, vót ëgy kirá. Annak a kirának
az asztaláná má hét esztendeig ült ëgy madár, a kinek a hét álló
esztendő alatt ëgy morzsa së jutott.
Ëcczër mëgembërëlte magát[19] a madár, fëlkelt az asztaltú, oszt aszonta
a kirának:
– No! én most elmënëk, te embërtelen kutya! të mëg ülly itt aggyig, még
a vérëmbű nem iszol!
Avval usgyi! ki az ablakonn, oszt nem látták többet a madarat.
A kirá azt hitte, hogy a madár csak tréfákozott, fël akart kelnyi a
székirű, hát csakugyan nem tudott.
– No! ez a madár most engëm mëgátkozott! monta magába.
Kiszóll a letnagyobb fiának, hogy akarhogy! akarmint! de ő neki keríjje
mëg azt a madarat, mer azé, hogy ő a székrű aggyig nem bir fëlkelnyi,
még annak a véribű nem iszik.
Elindút a letöregebb kiráfi. Túnann járt má ungonn-berkënn, mikor ëcczër
ráestelëdëtt.
Má éhënn is vót, elkezdëtt kënyereznyi. A hogy ëddëgét, odamënt hozzá
ëgy róka, a ki kért tűlle ëgy falat kënyeret.
A kiráfi úgy tëtt, mintha nem is hallotta vóna, másfele nézëtt.
– Mëgá! – mondta a róka magába, – maj mëbbánod mét të eztet!
A minthogy igaz is lëtt, mer allyig alutt el a kiráfi, a róka lërágta
mind a két filit.
Ő má csak arra érzëtt fël, hogy nagyon fáj a fili-helyi. Mit csinállyék
most má, ilyen csonkánn el nem indúhat, szégyënszëmre vissza këllëtt
fordúnyi.
Otthon elmonta, hojjárt, az apja jó összeszitta, azt nyerte vele.
Az öreg kirá most elkűtte a közepső fiát. De az is abbú a végibű vót
vágva a vászonnak, a kibű a báttya, az is új járt a rókával: a két fili
nékű mënt haza. Azt is jó lëpiszkolta az apja. Elkezdëtt szomorkonnyi a
filire, de a báttya vígasztalta:
– Sosë búsú, hé! akar avval, akar annékű!
Utóllyára a letkisebbënn vót a sor. El is mënt, fëltarisznyázta magát
fájinú, nem vót sëmmi baja së.
Soká mënt ő is ëgy hujába,[20] míg arra a hêre lëterepëdëtt, a hun a
bátyai szoktak vót kënyereznyi.
Javába falatozott, mikor a róka odamënt ő hozzá is kolëdányi.[21] Ő neki
jó szívi vót, avval a falattal, a mit a rókának ad, ússë lakna jó, hát
adott neki ëgy pille kenyeret.
A róka jóézűvenn mëgëtte, mikor lënyelte az utóssó harapást is, aszongya
a kiráfinak:
– Hát të jószívű vótá, én is al lëszëk hozzád. A két bátyádnak én rágtam
lë a filit, mer azok kényësek vótak, de të kérjé akarmit, ha mët tudom
tënnyi, mëttëszëm.
A kiráfi oszt elmonta, hogy mi járatba vóna ő, ha tunna abba segítenyi!
– No! ha csak az a baj, – mondta a róka, – az nem baj! Az a madár ennek
mëg ennek a kirának a birtokába van, ha csëndësenn belopánkodol, el
tudod hoznyi, de ahho az aranpokróczho, a kinn a madár ül, hozzá në nyú,
mer mëffognak, olyan biztosan tudom, mint az életëmët! De në fé! mer én
veled lëszëk, majd adok én tanácsot!
A kiráfi mëffogadta, hogy úgy tësz, a hogy a róka mongya.
Mëntek is oszt ëgyütt.
Mikor a királyi palotáho értek, a róka kívël maratt, a kiráfi bemënt. A
madár ott ült a kertbe ëgy fa alatt ëgy arany pokróczonn. Mëgfogta a
madarat, de olyan szépenn villogott a pokrócz, nem áhatta mëg, hogy
hozzá në nyúllyék.
Mikor fëlemelte, az csak elkezdëtt csirimpolnyi, lármáznyi, úgy, hogy
odbe eszrevëtték mingyá: no! most valaki a madarat akarja elvinnyi!
Ki is szalattak, lë is filelték a kiráfit abba a szentbe.
Faggatták oszt, kérdëzgették, hogy mit akar ő avval a madárral? Akkor
elmonta, hogy ő a szomszéd kirá fia, ezé mëg ezé akarta vóna ő a madarat
elvinnyi, hogy az apja a véribű ihassék.
Aszonta neki oszt a kirá:
– Van a szomszédomnak ëgy szép aranylova, ha të azt nekëm mëgkerítëd,
akkor nekëd adom a madarat!
Avval eleresztëtték.
Gond ütte a fejit, hogy hogy is szerzi ő mëg azt az aranylovat! De a
róka fëlvilágosította, hogy így mëg így! azonn is van ëgy aranpokróc, ha
ahho nem nyúsz, ettéd az aranyló!
De a kiráfi ott is csak új járt: hozzányút a pokróczho, mëffogták.
Ott mëg csak úgy ígírték neki az aranylovat, ha a szomszédkirá
arankocsiját el birja lopnyi.
Ő ráát mindënre, mondhattak vóna neki akarmit!
A róka mëmmëg annyit mondott neki:
– Ha nem lëszël olyan butu, hogy az aranpokróczho hozzányúllyá, akkor a
kocsit szépenn kihozhatod!
Hogy a kiráfinak hun járt az eszi, nem tudom, de az arankocsival úgy
mëgjárta! A rossz üsse el azt a pokróczot, de nagyon kedves lëhetëtt
előtte!
Mëffogták újfënt!
Ott má el akarták agyabugyáznyi, de hogy a kirá kimënt, nem bántották.
Vallatóra fogták oszt. Szëgény ihettyibe allyig tudott szónyi, a kit
mondott is, csak nagy nehezenn tutták belűlle kiorvosolnyi.
Utóllyára aszonta neki a kirá:
– Van ide nem messzi ëgy ház, abba őriz ëgy öregasszony ëgy szép
tündérlyánt, ha të azt elhozod, a kocsit elvihetëd!
Elmongya a kiráfi a rókának végig-hosszig, a mit montak neki, de csak
akadozott a szava, mer még most is tartott benne az iheccség. Az
izzaccság mëg csak dőt az arczárú, mintha öntözték vóna.
– Em mán bajosabb ëgy kicsit, de maj tëgyünk rúlla! Al lëssz abbú, hogy
bemënünk mindaketten, oszt mikor má të kihoztad a lyánt, én tündérlyányé
vátozok, az öregasszony majd azt hiszi, hogy én vagyok a tündér.
Úgy is vót. Bemëntek mindaketten. Az öregasszony épenn alutt, ëgy
tündökszép[22] lyány mëg söprötte a pitart.
A kiráfi karonn fogta, kivezette. A róka má a másik përcbe tündérlyányé
vátozott, oszt söprött tovább.
A kiráfi má jó távolyosann vót a tündérlyánnyal, mikor ëcczër a róka is
a nyomokba vót.
Kérdëzte oszt a kiráfi a rókát:
– Hát törtínt-ë valami?
– Dehogy törtínt! fëlérzëtt az asszony, rajtam eszrevëtte, hogy nem az ő
lyánya vagyok, el kezdëtt kiabányi, ráült a seprőre, hogy majd ezt a
lyányt visszaviszi, de tik má annyira elgyöttetëk, hogy idáig az ő
hatalma nem terjed. Én mëg visszavátoztam, oszt úgy loholtam utánnatok
ë! Hanem most maj bemënünk az arankocsié, tudod-ë?
A kiráfi má ekkorra mëszszerette a tündérlyánt, nem vót neki szívi tűlle
mëvványi, ha aszonta a rókának, hogy ő a lyánt má nem aggya oda, ha az
apja a székirű sosë kel is fël!
– Azonn is segítünk! maj lëszëk ën kisasszony, vezess be, de csak úgy,
ha mëffogadod, hogy a véginn mindënt mëgfelezünk!
A kiráfi szorúccságába azt is mëgígírte.
Mikor a palotáho értek, a rókábú gyönyörű tündérkisasszony lëtt, a
valóságosat kívël hatták, ők mëg bemëntek.
A kiráfi nemsoká gyött kifele az arankocsival. Ráültette a szép lyánt,
oszt mënt olyan sebësenn, a hogy csak bírt.
Má jó messzire vótak, mikor ëccër a róka is velëk van.
Elmont a oszta róka, hogy javába ölelgette a kirá, mikor neki eszibe
jutott, hogy a kiráfi mëg a szép lyány má jó elmëhettek a palotábú,
ëcczërcsak átvátozott rókáé. A kirát maj kitörte a rossz! úgy mëgihett!
– No! csakhogy ennyire is vagyunk mán, – sohajgatott a kiráfi, – de még
kettő van hátra!
– Maj rendbe lëszünk avval is! – monta a róka.
Hát rendbe is lëttek. Mer a róka átvátozott arankocsié is, elhozták az
aranylovat, átvátozott aranylóé is, oszt elhozták a madarat is, a kitű a
kirá a fëlkelésit várja.
Igy oszt övék lëtt a szép tündérlyány, az arankocsi, az aranyló mëg a
gyógyító madár, mind.
– No! most má felezhetünk! itt van minden! a lyánbú is, a kocsibú is, a
lóbú is mëg a madárbú is!
Szëgény kiráfinak maj mëhhasatt a szívi.
– Nem bánom én, felezzünk mëg mindënt, csak a lyánt nem! në fosszá mëg
ettű letalább!
– No! jó van! hát nem felezëk mëg sëmmit, de fogadd mëg, hogy a mit itt
az útonn hazáig tanálunk, mindënt megcsókolsz!
A kiráfi mëffogadta.
Először is tanátak ëgy döglött kutyát, olyan büdös vót, mint a mervílyës
dög.
A kiráfi lehajlott, hogy mëgcsókollya, de a róka visszarántotta.
– Majd azt csókold mëg, a kit ezutánn tanálunk!
Tanátak ëgy varas békát.
A kiráfi azt is mëg akarta csókolnyi, de a róka aszonta neki:
– Látom, hogy embër vagy, në csókold mëg a békát! én csak próbára
akartalak tënnyi. De most má mënny haza tís! ággyon mëg az Isten!
A kiráfi csakugyan is nemsoká hazaért, a madár lábát mëvvágták, a véritű
mëggyógyút a kirá, úgy hogy a fia lagziján a szép tündérlyánynyal ő
tánczolta a letfrissebbet.
A kiráfi oszt egész életyire boldog lëtt, a feleségivel: a szép
tündérlyánval még most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Pukhanc János, vak parasztlegénytől.
Lejegyzés ideje: 1904. aug._