Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer
egy király, annak meg három fia.
Ennek a királynak olyan jól termett a földje, mint senki másnak az
országban, mert aranykölest vetett bele. Csakhogy nem sok haszna volt
belőle, mert minden nap lelegelte hol a réz-, hol az ezüst-, hol az
aranyménes. S az volt itt a nagy hiba, hogy nem tudott róla tenni,
akárhogy is vigyázott vagy vigyáztatott, a vetés oda volt, a ménesek
mind összegázolták.
Azt mondja egyszer a legöregebb fiának:
– Fiam! most már benned van minden reménységem, rád bízom a kölest. Ha
meg tudod őrzeni, a fele termés a tied lesz.
A királyfi vállalkozott.
– Ha csak az kell, apám! majd megőrzöm én!
Ki is ment már jókor reggel. Leült a köles végébe s elkezdett
kenyerezni. A hogy ott eszik, előjön a földből egy patkány.
– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen! – mondta
a királyfinak.
De az rá se nézett, csak ett tovább. Mikor jóllakott, alig törülte meg a
száját, jött a rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fújt, a királyfi
úgy elaludt, mint a ki meghalt. A rézcsődör meg neki a vetésnek, a kit
le nem legelt, azt mind legázolta. Jó délután volt, mikor felébredt a
királyfi. Látta, hogy ő ugyan ott lehetett őrzeni a kölest, szépen is
meg tudta őrzeni! Hát már megvolt, ne dévánkozzunk rajta, ő is bement az
apjához s elmondta, hogy biz a köles így meg így van!
A király másnap kiküldte a középső fiát. De az egy húron pendült a
bátyjával amúgy is, ő se járt jobban, mint a bátyja.
A királynak nem volt már kihez fordulni, kiküldte a legkisebb fiát. Az
is elkezdett kenyerezni a köles legvégében. Odamegy a patkány.
– Szép királyfi! adj nekem is egy falatot, majd meghalok éhen!
A kis királyfi csak levágott egy darab kenyeret meg szalonnát, odadta
neki. A patkány jóízűen megette. Azután azt mondja:
– No! szép királyfi! jó tettedért jót várj! tudod-e, hogy nem tudnád
megőrzeni ezt a kölest, ha hét lelked volna sem, mert ha jön a
rézcsődör, már egy méfődről álomszellőt fúj, attól meg úgy elaludtál
volna, hogy akár téged is el lehetett volna lopni. De tudod, mondok én
neked valamit. Kiszedem a köles közül a tövisket, kazalba hányom, neked
arra kell feküdnöd. Ha a rézcsődör jön, már egy mérfődről fújja az
állomszellőt, te arra nem alszol el, vagy ha elalszol is, majd
felköltelek én, mert a másik pillantásban már a vetésedet legelné. Hanem
ha felébredsz, vágj a kapufélfába egy baltát, a kantár meg legyen a
kezedben, a ló mindjárt ott hagyja a kölest, hozzád megy s azt kérdezi:
mit parancsolsz, édes gazdám? te csak azt mondjad, hogy adjál nekem
hétországi ruhát meg hétországi koronát! ha nem akarja adni, vágd a
kapufélfába a baltádat még jobban, ne félj! majd megadja akkor. S aztán
ha a lóra szükséged lesz, csak rázd meg a kantárt, mindjárt előtted fog
állani. Ha meg az ezüstcsődör jön, az két méfődről fújja az
állomszellőt, az aranycsődör meg háromról, úgy vigyázz magadra, hogy el
ne aludj! a balta meg a kantár készen álljon nálad, hogy megfoghasd!
Úgy is volt. A patkány egy rakásba hányta a töviseket, a mit a földből
kihúzgált, azután elment. A kis királyfi meg a tövisknek a leghegyébe
feküdt. Alig feküdt le, már messziről hallatszott a rézcsődör dobogása,
mikor meg már csak egy méfődre volt, fújta ám az álomszellőt, a kis
királyfi is elaludt tőle. Már a csődör majd a kölesnél járt, a fiú még
sem ébredt. Egyszer csak leugrik a patkány a másvilágról, felrángatja:
– Kelj már fel, itt a csődör!
Szegény királyfi azt se tudta, fiú-e vagy lány, olyan álmos volt, de
hogy meglátta a csődört, minden eszébe jutott. Kapta a baltát meg a
kantárt, szaladt a kapufélfához. Az első bevágásra mindjárt mellette
volt a ló.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Adj nekem hétországi ruhát meg hétországi koronát.
– Azt nem adhatok.
A királyfi még jobban bevágta a baltát az oszlopba. A ló mindjárt
megigérte s meg is hozta neki. Gyönyörű szép rézruha meg rézkorona volt.
Másod- meg harmadnap azonképen fogta meg az ezüst- meg az aranycsődört,
a kik csak úgy elhozták neki a hétországi ezüst- meg aranyruhát meg a
hétországi koronát.
Örült az öreg király nagyon. A negyedik napon learatták a szép
aranykölest, ki is nyomtatták, a feletermést a legkisebb fia kapta.
A szomszéd királynak volt egy lánya. Az azt mondta, hogy csak ahhoz megy
el, a ki el tudja kapni a kezéből azt a koszorút, a kit ő az ablakon
kitart. Meghallotta ezt a legkisebb királyfi. Kimegy az ólba, megrázza
az egyik kantárt. Mindjárt ott termett az aranycsődör. Ő meg felvette a
hétországi aranyruhát a fejére tette a hétországi aranykoronát,
rápattant a lóra s usdi! az meg ment vele egyenest a
feketelevegőjárásába.[17] Nemsokára a tetthelyen voltak. A királyfi
nemhogy a koszorút vette volna el a királykisasszony kezéből, még meg is
csókolta. Látta ezt az öreg király, azt mondja rá:
– No! ez má derék legény, megérdemli a lányomat!
Magához hivatta s mindjárt minden teketória nélkül meg is fiamozta,[18]
a lányát meg a felebirodalmát neki ajándékozta. Azok meg olyan boldogan
éltek, hogy hetedhét országon párját kellett volna keresni! Talán még
most is élnek, ha meg nem haltak.
_Eger, Heves vármegye. Kaló János parasztlegénytől. 1905. jan._