Hun vót, hun nem vót, vót a világonn, az ópërëncziás tengërënn túnann
vót, az üveghëgyekënn innen vót, kidőt-bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala
se vót, ahun jó vót, ott rossz vót, ahun rossz vót, ott jó vót, mégis
mëgsült benne hetvenhét tepsi bogácsa. Ára mënt három meztelen
czigángyerëk, mind az ingi elejibe hánta a sok bogácsát. Hát enné má
nagyobbat nem hazudhattam vóna, csak azt, a melyikët most akarok
elmondanyi.
Vót ëcczër ëgy szëgény asszony, annak vót ëgy fia. Malaczot őrzött vóna,
ha őrzötte vóna, de csak kárt csinát mindenütt, nem tutták hasznát
vënnyi, nem vát be kondásnak. Hiába tróbát vele az annya akarmit,
mindëgy vót annak, avval a gyerëkkel ugyan nem tuttá vóna semmire së
mënnyi, ha angyalú kukoríkoltá vóna së. Valami hasznavehetetlen kölyök
vót.
Hát ez a tëddlënëroncsd kondásgyerek mëghallotta ëcczër, hogy a kirá
annak aggya a lyányát, a ki úgy el tud bújnyi, hogy az ő lyánya nem
tanállya mëg.
»No, kis kondás! – monta magába, – most vágd ki a balingújjat, sokat
nyerheccz ëgy kis ügyességvel!«
Fël is szëdelőczködött, süttetëtt mingyá ëgy tarisznya hamubogácsát,
nyakába kanyarította a cifra szűrit, avval elindút.
Mënt, mënt, mëndëgét árkon-berken, hëgyën-vőgyön keresztű, hun erdőbe,
hun síkfődön, a bogácsa is fogytán vót má, de ő még nem tanát a kirá
kastélyára. Mëgyën ëgy álló hétyig, má az utóssó bogácsának is a s...ire
vert, de nem lát még së sëmmit. Szomjann is vót má, olyan vót a nyelvi a
nagy szárasságtú, mint ëgy fëlvert haluska.
Mit csinállyék má? hát gonoszú vesszën? esztudva ő el së indút vóna!
A hogy mëgy, hát sokára taná ëgy kutat, a vállóján ült két fejír galamb.
Odamëgy. »No, két fejír galamb! én mos má tiktëkët mëgëszlek, mer maj
mëhhalok éhënn!«
Aszongya a két fejír galamb: »Në ëgyé mëg, kis kondás! inkább húzzá
nekünk ëgy vëdër vizet, szomjann vagyunk nagyon, jótét helyibe jót
vársz!«
Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette mëg. Odament a kút
kávájáho, húzott nekik ëgy vëdërrel, azután maga is jólakott a jó hideg
vízzel.
Avval ment tovább.
Hát má nem vóna szomjann, de a hasa, az morgott mint ëgy lánczos kutya.
Valahun, ëgy nagy pusztaságon való mënésibe, bődörgésibe, taná mëgint
ëgy sánta rókát. »No, sánta róka! akarmi lëgyek, ha tégëd mëg nem
ëszlek!« A sánta róka könyörgött, hogy në ëgye mëg, a kis fiának visz
ëgy kis ënnyivalót, de »jótét helyibe jót várj, kis kondás! maj
segíhetëk én még tërajtad!«
A kis kondásnak má düllett a szëmi a nagy éhségtű, de nem bántotta.
Gondolta, hogy maj visszafizetyi még az az ő jóságát!
Csütylyik-botylyik a kis kondás, szántáson, vetésënn, tallón, pallagon
vitt az úttya, összekotorászta mán a legutóssó morzsát is a tarisznyábú,
azt mëgëtte. De mi vót az annak az éhës hasnak, jobbra dőt, balra dőt,
má asz hitte, hogy sosë ér oda, a hova akar.
Úttyába má messzirű lát ëgy nagy tót. Má ő mëgnézi, hátha lësz ott
valami, valaki. Lëmëgy a partyára, hát ott láttya, hogy a víz szélyibe
verdëk egy kis hal. Odakap nagyhomonn,[15] fëlvëszi a vízbű a kis halat.
De az aszongya neki: »Ne ëgyé mëg kis kondás! mëgszógáhatom még én nekëd
a të jóságodat!« Nézte a halat soká a kis kondás, szép pót nagyon, a
pézi csakúgy ragyogott, a hogy rásütött a nap, megsajnáta, oszt
visszatëtte a vízbe.
Huncut dolog az az éhség, elmëgy az emberség mellett, a kis kondás is
bánta má, hogy útra kelt.
De má mindëgy, ha ég főd is összeszakad is, ő má nem fordú vissza. Mënt,
mënt továdabb. Hát taná mëgint ëgy kutat vállóval, a vállón két fejír
galambot. »No, má nem tesztëk bolondá, nem nézëk má én së Istent, së
embërt, én mëgëszlek bennetëkët!«
Rimánkodott a két fejír galamb, hogy csak most az ëcczër në ëgye mëg
őköt, maj megszógállyák még ők az ő jóságát! »Ëhën ám! tik mindég ki
akartok rajtam fognyi, én mëg, mint a bolond, hallgatok rátok, de oszt
aszt nem keresitëk, úgy-ë, hogy én má móta maj fëlfordúlok éhënn!«
Mëg akarja fognyi a galambokot, de azok csak rimánkodnak, esenkënnek
neki, utóllyára oszt nem bántotta, húzott nekik ëgy vëdër vizet, nyelt ő
is ëgy nagyot a vëdërbű, avval ment.
De má asz hitte, hogy nem vallya meg. Ebbe az éhségbe el këll pusztúnyi!
Má maga së tutta, móta? csak asz tutta, hogy nagyon régën úton van má.
Beletörődött a sorsába, mos má kárësz-kúrësz, a hol lész, úl lësz!
Nagysokára oszt elért a kastélyho.
A kapuba ott át a kirá. A kis kondás illendőven odaköszön, a kirá is
elfogaggya. »Hát hun jársz të êre, te kis kondás! a hun még a madár se
jár? mi keresnyivalód van itt?« Elsorolja oszt a kis kondás, mi végrű
jár ő êre, mëg hogy bizony ide is igyekëzëtt, mer hogyím hallotta, hogy
a kirá annak aggya a lyányát, aki el tud búnyi előlle, hát megpróbákozik
ő is, hátha lënne valami sikeri a válalkozásának. »Jó van, fiam! jó van!
– monta a kirá, – de ládd-ë, itt van kilenczvenkilencz embërfej karóra
húzva, të lëszël a százagyik, ha nem tuccz elbúnyi!« A kis kondásba nem
szalatt bele a madzag, csak aszonta, hogy »maj lësz valahogy!«
Akkor osz bemëntek, a kis kondás eléadta a panasszát, hogy bíz ő mán
nagyon éhënn van, vessënek neki ëgy kis maradékot. Attak oszt neki
annyit, a mënnyi belefért.
Másnap a hogy fëlkelt, ment be hozzá a kirá, hogy bujjék má míg a lyánya
fël nem kel, mer ha fëlkel, nem igen tud tűlle elbújnyi.
Kászalógyik a kis kondás, kászalógyik, ecczer csak valahogy odanéz az
ablakra, ott láttya az első két fejír galambot. Kinyittya az ablakot,
azok aszongyák: »Gyere rögtön, majd elviszünk mink!«
A kis kondás së húzódozott soká, rájok bízta magát, azok meg usgyi!
mentek vele, mint a szél, ëgënyest a nap háta mëgé.
Felkészűt a kirákisasszony is, lëmënt a kerbe, leszakajtotta a letszëbb
rózsát, akkor ëgyet sürdűt a sarkán, »gyere elé, kis kondás! ott vagy a
nap háta mëgëtt!«
Hű! ëtte a mérëg a kis kondást, mëg fét is, de micsinállyék? kibujt a
nap hátátú, oszt mënt ëgënyesenn a konyhába.
Mëvviratt a másnap, fëlkel a kis kondás, ránéz az ablakra, a sánta róka
má ott ágaskodott, várta. Felkészű hirtelennyibe, nyittya ki az ablakot,
mënnek ő a rókával.