Hun vót, hun nem vót, vót a világon, az üveghëgyekënn is túl, az
ópërënciás tengerënn is túl, a hun a kis kurtafarkú disznó túr, de még
azonn is túnann vót ëgy magos fa, a kinek az allya olyan vékony vót,
mint ëgy pípaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag újjam, még azonn fëlű,
mint a kezem szára, a hun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së
lëhetëtt látynyi. Annak a fának a tetejibe vót ëgy rincziránczos nagy
vërësbarkét szoknya, annak vót hetvenhét ráncza, a hetvenhetegyikbe vót
ëgy kis könyv, annak a tizënnëgyegyik levelinn olvastam ezt a kis mesét,
a ki hiszi, hiszi, a ki nem hiszi, mëg üljék a hiszëm farkára.[9]
Vót a világonn ëcczër ëgy kirá, nagyon gazdag vót. De akarminő gazdag is
vót, més së tudott tanányi olyan embërt, a ki a kertyibe való nagy
arancsërësznyefát mët tutta vóna másznyi. Tele vót annak a fának az
ódala olyan töviskëkkel, hogy a ki mászott vóna rajta, a tövisk mind
agyonszurkáta. Sok halottya vót má annak a fának.
Egész nap ott szót alatta a siralmas, húszták a czigányok, a kiket az
öreg kirá odarendelt. Mëvvót nekik parancsolva, aggyig húzzák, míg aszt
a fát valaki mëg nem mássza.
Azonn a környíkënn, a hun a kirá lakott, vót ëgy kanászlegény, Jánosnak
hítták. Ez odaszól az annyának: »Ésnyám! süssék nekëm kënyeret,
készíjjék nekëm gúnyát vagy hat párt, mer elmënëk, nem tom,
visszagyövök-ë még, de maj mëssegít a jó Isten!«
Az annya mëgtőtötte a szőrtarisznyát kënyérrel, szalonnával, a sok
gúnyát batuba kötte, avval »Isten álgyon mëf fiam!« útnak eresztëtte a
legént.
Mëgy a legény, mëndëgél, beállít a kirá udvarába: »Fëlségës kirá!
gráczia fejemnek, én kanász vagyok, szeretnék fëlmënnyi a
csërësznyefára, mënnézném, hogy mit tart!«
»Jó van, fiam! jó! ereggy, ha má az a számításod, de félëk, hogy
beletörik a fogad! Ereggy Isten hírivel, ha fëlérsz a tetejire, hají lë
három szëm csërësznyét, abbú mëttudom, hogy të életbe vagy, – mëg hogy a
lyányom, a ki a fa tetejibe lakik, az is él!«
A kanász mëgígírte, hogy úgy tësz.
Avval mënt ki a kerbe, nekiőtözött, hozzáfogott a mászásho.
Mënt a kanász, szëtte a tövisk a ruháját, mintha kézzel szaggatták vóna
rúlla. Mikor ëgy hétyig mászott, a baltáját belevágta a fába, arra
ráült, ott pihent ëgy hétyig. Mëgint mászott, mëgint pihent ëgy hétyig,
még[10] elért a galyakho. Szép terepély fát látott, zöld ágakkal, közbe
mëg a tengër arancsërësznyét. Eszibe jutott, mit ígírt a kirának,
leszakajtott három szëmet belűlle, lëvette.
Újra mënt, mëndëgét, hallotta, hogy a cigányok odalë má abbahatták a
siralmast, a kirá is ugrándozott örömibe, hogy él a lánya.
A hogy fëllyebb mënt, hát látott ő ëgy gyönyörű kastét. Bekopogtat.
Tanál ëgy királyánt (vagy mit? csakhogy szép vót!), annak eléatta a
szíviszándékját, hogy ő szëgény embër, szógálatot keres, mi ëgymás![11]
A kirákisasszon fëlfogatta, mëgmutatta az ëstállóba három gyönyörű
lovát, szërszámot, mindënt.
»Al lësz a dógod, hogy ennek a három lónak ënnyi, innya adsz, nekëm
magamnak mëg ebédët készítesz!«
Evvel a kanász a kirákisasszonho beszegődött.
Épen vasárnap vót, a királány a templomba mënt.
János, a kanász is, bemëgy az ëstállóba, hogy maj hamar elvégez otki is,
mëg odbe is az ebédkészítésné, hát az első tátos (mer mind a három ló
avvót!) odaszól neki: »Kedves gazdám! itt a filembe van ëgy aranyruha,
vëdd fël magadra, ereggy el a misére, az első padná tovább në mënny!
oszt úrfëlmutatáskor hadd ott az egész czeremóniát, gyere vissza, mer
baj lëssz!«
Úgy is vót. János felőtözik, elmëgy a templomba, az első padná mëgáll. A
kirákisasszony is ott vót, ránézëtt Jánosra, de nem ösmerte mëg. Nézte,
nézte, beleszeretëtt. De nem tutta elgondolnyi, ki lëhet. Gyött az
úrfelmutatás, János is sürdűt ëgyet a sarkán, ki a templombú, mënt
ëgënyest haza.
Otthon má akkor mindën rendbe vót, a ház végig tiszta, az ebéd a konyhán
megfőve.
Végi a misének, gyön a kirákisasszony, megebédël, nem szól sënkihë së
sëmmit. Csak a szép aranyruhás legény járt az eszibe.
Elmúlyik ëgy hét, itt a vasárnap, a kirákisasszony misére kászalógyik.
A hogy elmëgy, bemëgy a kanász az óba, hogy majd a lovaknak ënnëk ad,
mëgszólal a másogyik ló. »Hallod-ë, kedves gazdám! itt a filembe a
gyémántruha, vëdd fël magadra, ereggy el a misére, az első padná árébb
në mënny, oszt úrfelmutatáskor hadd ott a templomot, de tovább në
maraggy, mer bajod lëssz!«
János fëlőtözött, a tanácsot mëhhallgatta, mëg is fogatta, mënt a
templomba.
Az első padná a hogy megáll, rátapadt a gyémántruhás legényre a
királyány szëmi, lë nem tutta vóna rúlla vënnyi száz forinté. De nem
soká tarhatott a gyönyörűségi, mer elgyött az úrfelmutatás ideji, a szép
legény eltűnt, mënt haza.
Az ebéd má akkor készenn vót, a ház kisöpörve, a királyány, mikor a
misérű hazagyön, rendbe tanát mindënt. De nem ért a neki sëmmit, nem vót
helyinn a szívi. Së az nap, së az egész hétënn nem ëtt semmit, nagyon
odavót a legény után.
Elgyön a harmagyik vasárnap is. János bemëgy az óba mëgint, a harmagyik
tátos is mëgszólíttya. Az mëg má ezüstruhát adott neki, de olyan
tanácscsal látta el, hogy mos së maraggyék ám úrfelmutatás után.
Mëgy János. A kirákisasszony má várta, fël is tëtte magába, hogy
akarhogy-akarmint, de ő neki mëg këll tunnyi, ki az a szép embër, mëg
hovavaló? kieszëlte, hogy a mikor az elmëgy a templombú, ő utánna mëgy.
Úrfëlmutatáskor kigyön a legény, mëgy haza.
A kirákisasszony mëg hogy-hogy nem? elfelejkëzëtt, má csak akkor vëtte
magát eszre, mikor az ezüstruhás legény nem vót sëhunsë.
Hazamëgy oszt, az ebéd készen várta má, de nem vót odbe nyugodalma.
Kiment az ëstállóba, hogy má mënnézi a lovakot, csutakollya-e?
jótartja-e a kocsis? Hát ki gondolná, mit tanát? a dikó alatt mëgtanáta
a három szép ruhát, az aranyat, a gyémántot, mëg az ezüstöt. Hivattya a
legént, kérdezi, hun vëtte ő ezëkët? A legény elmongya, hogy a három
tátos adta neki ajándékba, a templomba szokott bennëk járnyi. Ránéz a
kirákisasszony. »Én az tijéd, të az enyím! szívem szép szerelmi! ásó,
kapa választ el egymástú!« Megölelte, megcsókolta a legént, az is
ölelte, csókolta oszt! nemsokára egybekeltek, hetedhét országra szóló
lagzit csaptak.
Má úgy félesztendeig lakhattak együtt, a mikor feleségi aszongya neki:
»hallod-ë, hé! én most kimënëk ëgy kicsit sétányi, itt a kasté tizënkét
szobájának a kúccsa, vigyázz, két szëmed minden![12] mind a tizënëgy
szobát mënnézhetëd, de a tizënkettegyikbe valahogy be në mënj, tudod-ë?
mer akkor nekëm is, nekëd is, de végünk lëssz!«
Valahogy elmëgy a feleségi, szöget ütött a fejibe a tilalom. Mé nem
mëhet ő be a tizenkettegyik szobába? mi van ott? Nem bánnya ő, akarmi,
de má ő mënnézi, ha ördög is! Úgy is tett.
Odamënt a tizenkettegyik szoba ajtajáho, kinyittya. Mit látott? ëgy nagy
sárkánt. Má iszën utálatos csesznye vót. Három abroncscsal vót ëgy kerek
asztalho odakötözve, az asztalonn vót ëgy üveg bor, mëg ëgy puhár.
Mëgszólal a sárkány. »Kedves barátom! aggyá nekëm ëgy puhár bort, megáld
az Isten!« Olyan szépen könyörgött a sárkány, János öntött neki ëgy
puhárral. A sárkány a szájáho emelte, kiitta mind. Utánna csak lepattan
rúlla ëgy abroncs. »Barátom!« mongya a sárkány mëgint, »aggyá még
ëgygyel maj mëghalok szomjan!« János újfënt öntött neki. Lepattant a
másogyik abroncs. A sárkány harmagyikszor is kért, János akkor is adott,
mos má lëpattant rúlla a harmagyik abroncs is.
Akkor aszongya a sárkány Jánosnak: »Jótét helyibe jót várj, két életët
kapsz még të éntűllem ezé a három puhár boré!« Avval mënt be a házba, a
hun a kirákisasszony, de mos má a János feleségi vót, ölibe kapta az’
asszont, elvitte.
János olyon szomorú, olyan csëndës lëtt, hogy mákot lëhetëtt vóna
mellette vetynyi.[13]
Kitámolygott az óba. Ottan aszongya neki az első tátos. »Tudod-ë, mit?
kis gazdám! ülj fël az én hátamra, majd hazahozzuk mink a szép
asszonyt!«
János këgyetlenű mëgörűt. Vette magát a ló hátára, avval mëntek, mint a
szél. Hamarosann oda is értek.
Egy szép nagy kastély előtt átak meg. A szép asszony épen az ablakonn
nézëtt ki. Odaszól neki János. »Szívem szép szerelme! elgyöttem érted,
gyere, viszlek!« »Dehogy mënëk, dehogy mënëk, jó uram! a sárkány minkët
utóér, engëm visszahoz, tégëd mëg mëgöl!« »Ne törőggy vele, csak gyere!«
Az asszony lëmënt a kastébú, az ura mellé ült a lóra, avval mëntek
sebësenn.
A sárkány mëg épen alutt. Ëcczërcsak lódobogást hall. Az ëstállóba verte
a hídlást a lábával a kamutërderesló.[14] Kimënt a sárkány. »Hő te!
szénaabrak előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz. Mi a bajod?«
»Ëhetek is, ihatok is, de oda má a szép asszony!« »Czo fël, te! hát én
ëhetëk-ë még!?« »Ëheccz még tísis, még akkor is utóérjük!«
A sárkány bement, harapott valamit. Avval fël a kamutërderes hátára,
allyig mëntek, allyig szátak, má utóérték őköt. A sárkány elvette a szép
asszont, Jánosnak mëg aszonta: »no! az első puhár boré mëgkëgyelmezëk!«
A sárkány vitte haza a szép asszont, János mëg ballagott haza a maga
lován.
Otthon a másogyik ló biztattya fël az útra, János ráadta a fejit. A szép
asszont megint elhozták, de a kamutërderes eszrevëtte, a sárkány elfogta
őköt újra. »No má lëtelt mind a három puhár bor!« monta Jánosnak, de a
szép asszonyt vitte magával.
Má János azt hitte, hogy a feleségi odaveszëtt örökre. Mit csinállyék má
ő? Otthon a harmagyik tátos mondja neki megint: »Gyerünk el, édes
gazdám! maj mëlládd, hogy visszahozzuk a feleségëd!« Jánosnak mit vót
mit tënnyi, ëgyebbe nem vót reménségi, mëppróbákozott a harmagyik úttal
is. Pegyig tutta, hogy ha most el nem hozza az asszont, hát végi.
Jóvan. Elindúnak harmagyikszor is.
Elérnek a kastého, lóra csallya János a feleségit, mënnek is, mint a
szél.
De a kamutërderes së alutt ám az óba, kaparta a hídlást, fëlérzëtt a
sárkány.
Kimëgy az óba, aszongya a lónak: »Hő te! szénaabrak előtted, folyóvíz
melletted, ëheccz, ihaccz! Mi bajod?« »Ehetek is, ihatok is, kedves
gazdám, de nincs szép asszon, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë még?« »Ëheccz
még tísis!«
Mikor mëgëtt a sárkány, fëlül a kamutërderesre, allyig mëntek
valamënnyit, utóérték Jánosékot. A sárkány ölibe kapta az asszont,
Jánost mëg së irgalom, së këgyelëm! összeaprította. Avval szát haza a
kastéllyába.
A hun mëg a János húsa össze vót aprítva, ott libapaskom vót. A
libapásztorok épen tüzet akartak raknyi, tüzrevalót keresgétek. Szëttek
össze mindënféli töviskët, gallyat, ëgy helyënn mëgtanáták a kondás
szívit is. Fëlvëtték azt is, tëtték a tűzbe. Sül a szív javába, csak úgy
sërsog, ëcczërcsak kipattan belűlle ëgy gyönyörű szép embër. János vót,
de mos még szëbb vót, mint annakelőtte. Összeszëtte magát, elindút,
mënt, mëndëgét hetedhétország ellen.
Tanát ëgy vénasszont, a kinek elmondott mindën ügyit-baját, azután meg
hogy szógálatot szeretne keresnyi.
Az tanácsot ad neki. »Eregygy el ide mëg ide, ott lakik ëgy öregasszon,
anná csak három nap ëgy esztendő. Három ló lësz a kezedre bízva. Ha
kitőtöd az esztendőt, sëmmi ëgyeb bért në kérjé, csak azt a csikót, a
mit a szëmétdombonn má hét esztendeji rág a pondré!«
Jó van. János elindút. Mëgy soká, árkon-berkënn, kërësztű-kassú, ëcczër
odaér, a hun az öregasszony lakik.
Bekopogtat, beköszön. Elmongya, hogy mi járatba van. Hát fëlfogatták.
Másnap rëggel mëgy János a három csikóval a mezőre. Mikor kiért, leült
kënyerezni. Ahogy kënyerez, odaszáll ëgy czélla. »Aggyá ëgy kis
ënnyivalót, maj mëghalok éhënn!«
János lëvágott ëgy kis pille kënyeret, odatta neki. Mikor a czélla
mëgëttë, ëgy sípot adott Jánosnak. »No, ha bajod lëssz, csak fújjá ebbe
a sípba, maj segítëk én rajtad, ha tudok!« János eltëtte a sípot,
kënyerezëtt tovább. Allyig hogy elvégezte a früstököt, oda akar mënnyi a
lovakhoz, azok ráfújták az álomszellőt, a mitű János úgy elalutt, mint a
tej.
Mikor fëlériz, láttya, hogy ëgy csëpp ló sincs. Odavan mind. Mëgijett.
Mit csinállyék mos má? Eszibe jutott a síp, a mit a czélla adott.
Belefújt. Rögtön mëjjelënt a czélla. »Mi bajod, édës gazdám?« »Elveszëtt
a ló ëgy szályig!« »No, ha csak az a baj, akkor në fé! Amott van ëgy
fertő, abba úszik három arankacsa. Az a három arankacsa nem ëgyeb, mint
a három lovad. Ne ë ëgy kötőfék, itt ëgy lesgüdör, ebbe ülly bele, én
majd a fertő fëlé szállok, oszt feléd hajtom a három arankacsát, de të
légyé eszëdënn, mihent közel érnek hozzád, a kötőfékët csak vágd annak a
fejihë, a kit előtanász!«
Úgy is vót. A czélla szát a tó fëlé, János mëg elhelyhezte magát a
güdörbe. Hajtya a czélla a három kacsát, János is tartya a gyeplőt.
Mikor odaérnek, csak vágja a fejikhë a kötőfékët. A három arankacsa
ëcczërre három lójé vátozott. Avval rávette magát az ëgyikre, este is
vót mán, vitte őköt hazafele.
Otthon nagyot nézëtt az öreg asszony, mikor látta, hogy János hozza a
lovakot. Akkor vocsorát adott neki, oszt lëfeküttek.
Másogyik rëggel is viszi János a csikókat. A hogy a mezőre ér, lëül
kënyerezni mëgint. Odamegy hozzá ëgy róka. »Aggy ënnëm ëgy falat
kenyeret, majd elveszëk éhënn!« János adott ennek is. Hála fejibe sípot
adott ez is.
Mikor a róka lëmënt, János is mëgkënyerezëtt, a három ló ráfújta az
álomszellőt, János elalutt mélyenn.
Mikor fëlériz, hát láttya, hogy a ló mind odavan.
Belefújt a sípba, gyött a róka. »No, mi baj van, édës gazdám?«
»Elveszëtt a három ló, hogy kék azt mëgkerítenyi?« »Ha csak az a baj,
akkor nincs baj! Látod-ë azt a tábla búzát? Abba van három nyúl, az a te
három lovad! Ne, itt van ëgy kötőfék, majd én feléd hajtom őköt, të mëg
bújjá el, ha odaérnek hozzád, csak vágd a fejikhë, në fé, akkor mëgvan a
të három lovad!«
Úgyis vót. A róka hajtotta, János vigyázott, a három nyúl, a hogy a
kötőféket hozzájok vágta, mingyá lójé vátozott.
Akkor fëlült az ëgyikre, vitte őköt. Az öregasszony má mérges vót, hogy
nem tud kifognyi a fiatal embërënn. De azé adott neki vacsorát.
Harmagyik rëggel újfënt ez vót a kötelességi Jánosnak. Kiviszi a
lovakot, mint másszor, most is kënyerez. Mos mëg odamënt ëgy mókus.
»Aggy ennëm valamit, mer majd elveszëk!« János ennek is adott. »No,
jótét helyibe jót várj, ne ez a síp, ha bajod lëssz, csak fújj bele, itt
termëk ëcczërre!«
A három ló mëgint ráfújta Jánosra az álomszellőt, el is alutt estyig.
Akkor mëgint csak nem tanát a három lóbú ëgyet së. Elévëszi a régi
segíccségët, a sípot, belefúj. Ott van a mókus. »Na mi baj, édes
gazdám?« »Oda a három ló, oda, hogy keríjjük azt mëg?« »No, ha csak az a
baj, az még nem baj! Ne ez a kötőfék. Ereggy haza. Otthon a fészerbë
látsz ëgy tyúkot, az az öregasszony, az alatt van három tojás, az a
három ló. Ingëszteld fël a tyúkot valamivel, hogy fëlüllyék, oszt mikor
a tojás gurúnyi kezd alóla, csak vágd szét a tojást a kötőfékkel, në fé,
mëllësz a három lovad!«
János úgy tëtt. Mënt haza, ëgënyest a fészërbe. Láttya, hogy ëgy nagy
csesznye tyúk ott ül ëgy sarokba. Csatarász előtte a kötőfékkel, a tyúk
fëlül, a tojás mëg gurúnyi kezd alólla. A hogy gurút a tojás, ő mëcscsak
oda neki, – mingyá mëllëtt a három ló. A tyúk mëg azalatt átvátozott
öregasszonyé. Mikor a fészërbű vezetyi ki János a lovakot, az
öregasszony má a pitarajtóba várta. Mérges vót! De nem szót sëmmit, azt
is lassan monta.
János mikor bekötte a lovakot, bement a pitarba. »No, öreganyám, kitelt
az esztendőm, hát fizessék ki, a hogy illyik, a bérbe aggya nekem azt a
rossz csikót, a kit má hét esztendeji túr a pondré a ganajonn!«
Aszongya az öregasszony: »Hát mëg vagyok veled elégëdve, de még ëgyet
tëgyé mëg! Vidd el ezt a három lovat, vasaltasd mëg! Akkor oszt majd
mëgëgyezünk!«
Hunczut vót az öregasszony, nem hiába, hogy boszorkány vót! Mindenáron
el akarta Jánost vesztenyi.
Fël is ült ő a lóra. A hogy mënt a kovácsho, tanákozott avval a
vénasszonval, a ki ő neki a boszorkányos asszont komendáta, aszongya
neki az asszony: »hallod-ë, hé, ha gyösz vissza avval a lovakkal,
karikát csiná velëk a lebëgőbe, mer máskép lëvetnek, oszt véged!«
Mëg is fogatta János.
Mikor gyött vissza a kovácstú, viczkándozott alatta a három ló, má lë is
vette vóna, ha az öregasszony mëg nem láttya, oszt rá nem kiát a lóra,
mer János nem tudott velëk a lebëgőbe karikát csinányi. Igy oszt
mëgszabadút a bajtú. A lovakot hazavitte.
Eléáll az asszonnak, a boszorkánnak, hogy hát má ezt is mëttëtte, ideji
vóna, hogy kifizesse.
Az asszony sëhossë akart ráányi arra, hogy a rossz csikót odaggya, igírt
ő ezüstöt, aranyat, mindënfélit, de János nem tágított a csikótú, ő csak
azt kívánta.
Nagynehezenn oszt mégis beleegyezett a vén satrafa.
János fëlvëtte a csikót az ölibe, vitte.
De nagyon nehéz vót ám. Lëhajította az ölibű. De csak újra fëlvëtte. De
csak belefáratt. Lëvette másocczor is, harmacczor is, de má mikor
harmacczor lëvágta, felugrott a rossz csikó, gyönyörű aranszőrű tátos
lëtt belűlle. »No, édës gazdám! jó van má! csakhogy az öreganyámtú
mëgszabadítottá. Mos má elhozzuk a szép asszont. Mer tudd mëg, hogy ez
az asszony nekem nagyanyám, az anyám mëg a sárkánná van, a kamutërderes.
– Nézz csak hátra, kis gazdám! mit látol?«
Má ekkor János a hátánn ült. Visszanéz, mëgláttya az öregasszont. A
tátos mëg lëhajította a hátárú.
»Mit láttá?« »Az öreganyádot!«
Mënnek továdabb, mëgint mongya a kis ló: »nézz csak hátra, kis gazdám!
mit látol?«
Hátranéz János. »Piros az égallya nagyon!« mongya János. »Hű! de
haragszik az öreganyám!« De másocczor is lëvette Jánost.
Kisvártatva harmacczor is mëgszólal a tátos. »Nézz csak hátra, kis
gazdám! mit látol?«
János visszafordú, aszongya: »Kék lángot látok!« »No, dúl-fúj akkor az
én öreganyám!« de Jánost harmacczor is lëvette.
János mëg má nagyon haragudott, hogy biz őt në vetëgesse lë mindég, ő má
nem ül a hátára többet.
De a tátos szabadkozott, hogy nem má többet, csak üllyék fël, ezután nem
vetyi lë.
A tátos mëg is tartotta a szavát, nem vette lë többet.
»No, mos má mëhetünk a szép asszonyé, në fé, emménk lëssz má!« monta az
aranszőrű tátos.
Mëntek, szátak, repűtek, olyan sebësenn, mint a gondolat.
Odaérnek a kastéhó, az asszony épenn az ablakonn lesekëdëtt. Mëgláttya
János. »Szívem szép szerelme! szép galambom! mos má gyere, elviszünk, në
fé nem ér má utó a kamutërderes!«
Az asszon csak eltátotta a száját, mikor az urát mëglátta. Maj mëhhalt
örömibe. Mënt ëgënyesenn az uráho, össze-vissza csókolta, felült mellé a
lóra.
Akkor János »no, Jézus álgyon mëg! gyerünk!« mëntek oszt, a hogy tudtak.
Zörgést hall a sárkány, fëlijed, kinéz az óba. »Hő te! szénaabrak
előtted, folyóvíz melletted, ëheccz, ihaccz, mi a bajod?« »Ëhetëk is má
én mëg ihatok is, nincs szép asszony, elvitték!« »Hát én ëhetëk-ë mé?«
»Dehogy ëszël, dehogy ëszël! Ülly a hátamra, oszt gyerünk, de ussë érjük
má mink azt utó!«
Rávetyi magát a sárkány, buzogánynyal veri, két sarkantyúval szoríttya,
csak úgy lőtt a ló ódalábú a vér, de hun jártak má azok az aranszőrű
tátosonn?
Egyet nyerít a kamutërderes fiának az aranszőrű tátosnak. »Á mëg, fiam!«
Rányerít vissza a János lova: »nem állok!« Kérdezi János a lótú, hogy
mit nyerített a sárkány lova? Az mëmmonta neki.
Nyerít a sárkány lova másogyikszor is, hogy »á mëg, fiam!«, de az csak
azt nyerítette vissza, a mit az elébb.
Szoríttya a sárkány a lovát, mëgy is a, de hasztalan, az aranszőrű
tátost nem birták utóérnyi.
Nyerít a kamutërderës harmagyikszor is. »Nem vársz mëg, fiam!?«
»Megvárlak, anyám, ha a sárkánt fëlhajítod olyan magosra, hogy ha
lëesik, hát kulimász lëssz belűlle! Máskép mëg hozhatod utánnam, míg a
világ!«
Mikor ezt mëghallotta a sárkány lova, nagyot hajított magánn, fëlvette a
sárkánt olyan magosra, hogy mire lëesëtt, azonnal kulimászé vát. Onnan
horgyák a tótok azt a sok kulimászt!
A tátos mëgvárta az anyját, a kamutërderest, János a két lovat ëgymásho
kötte, ő felült a sárkány lovára, a feleségit meg a tátosonn hatta.
Úgy mëntek osztann, még haza nem értek.
Otthon János mëg a feleségi újra mëgesküttek, lakzit csaptak, ott ének
még most is a szép kastéba, ha még mëg nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László, mezőtárkányi legény
szájából. Lejegyzés ideje: 1903. dec._