»Dehogy a! az uram gyön haza, a kilenczfejű sárkány, annak a lépési tësz
úgy!«
A hogy ezt kimonta a lyány, nagyot zuhant kívël valami. A sárkán
hajította haza száz mérfődrű a buzogányát.
Nemsoká kellëtt várakoznyi, a sárkány maga is otthon vót.
Szítta az órát nagyonn, mintha szagolt vóna valamit. »Ki van itt?
asszony! idegëny bűzt érzëk!«
»Ki vóna! hát a sógorod!«
»A sógorom?… jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, oszt főzzé
ólomhaluskát!«
A királyány rögtönn gyútóst vágott, oszt tüzet rakott. Amazok mëg aggyig
ëttek, a mi előttök vót: kőkënyeret.
Mikor a haluska készen lëtt, körű Bangyi a boglyánn! bekapták
ëgy-kettőre.
Hajnal is allyig türűte mëg a száját, a sárkány birkoznyi hítta.
Hajnal nem állott ellent. Mënt.
Csapdosták ők ëgymást, kit hónallyig, kit térgyig, míg osztann Hajnal
mëhharagudott, a gyűrőt së këllëtt mëffordítanyi, úgy lëvágta a sárkánt,
hogy nyakig beleszorút a fődbe. Akkor kihúzta a kargyát, lëvágta mind a
kilencz fejit.
A királyány nagy kivërësedve mënt hozzá, adott neki egy páczát, hogy ha
avval az asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy ezüstalmáé vátozik.
Úgy is vót.
Hajnal a páczával ráütött az asztalra, a palota ezüstalmáé vátozott.
Fogta is mingyá, tëtte a zsebibe.
Avval mënt továdabb, a másogyik palotába. Ott mëg mëllátta a közepső
királyánt.
»Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mit keresel të itt, hé! a hun még a madár së jár? nem
fész, hogy mëghalsz? az én uram tizënkétfejű sárkány!«
»Hát má hogy fénék!« monta Hajnal. »Isz’ azé gyöttem, hot tégëdët
mëszszabadíjjalak tűlle!«
»No! isz’ akkor jó van! Ne ë ëgy gyűrő! ha ezt mëfforgatod az újjadonn,
hécczërte erősebb lëszël!«
Hajnal fëlhúzta azt is az újjára.
Nemsokára hallacczott a sárkány lépési, csakúgy rëngëtt a főd tűlle.
Mikor száz mérfődre vót, mëg hazahajította a buzogányát az is. De Hajnal
nem fét, tutta má ő, mit tart a gyűrő?
Ëcczër a sárkány otthonn van.
»Hallod-ë, asszony! ki van itt? mer én idegenybűzt érzëk!«
»Ki van itt? hát ki más, mint a sógorod!«
»A sógor! jó van no! hozzá hamar kőkënyeret, fakést, főzzé
ólomhaluskát!«
Ëttek, a haluskát is elfogyasztották. Azutánn birkoztak. Hanem Hajnalnak
csak annyi vót a tizënkétfejű sárkánt lëgyőznyi, mint a sëmmit. Úgy
elbánt vele, mint az annya szokott a csirkével. Lëszëtte az mind a
tizenkét fejit.
A királyány akkor odaszaladt hozzá, adott neki ëgy pácát, a kivel ha az
asztalt mëgütyi, az egész palota ëgy aranyalmáé vátozik.
Hajnal mëgütte vele az asztalt, a palotábú abba a szentbe aranyalma
lëtt. Tarisznyába is tëtte mingyá.
Hanem most gyött má a szorúvilág! A harmagyik palotába is bemënt Hajnal,
ott mëg a letkisebb királyánt tanálta. Az is elmonta neki, hogy végire
jár a tizënnyóczfejű sárkány, a ki ő neki az ura!
De Hajnal megmonta neki is, hogy épenn attú akarja megmëntenyi. Akkor az
a királyány is gyűrőt adott neki, a ki olyan erejű vót, hogyha
mëfforgatta valaki az újjánn, hécczërte erősebbé tëtte.
Azalatt má gyött a sárkány, a buzogánya az elébb esëtt lë. Fëlvágott
olyan fődet, mint ëgy házhely.
Mikor hazaért, mérges lëhetëtt valamié, de nagyon csúnyáú szót az
asszonyra:
»Hê! asszony! ki van a házná? idegënybűzt érzëk!«
»Hát a sógorod!«
»Minő sógorom!? – no! hozzá kőkënyeret, fakést, főzzé ólomhaluskát!«
Hozott is a lyány olyan kőkënyeret, mint ëgy kerek boglya, mëg olyan
fakést, mint ëgy nasz szá dëszka.
Nemsoká gyött a párolgó ólomhaluska is. Úgy-úgy benyakaltak belűlle,
hogy négyszögre át tűlle a hasok.
Mikor evvel mëgvótak, a sárkány birkoznyi hítta Hajnalt, hogy így az
étel után ejtődzönek is ëgy kicsit.
Birkoztak ők, de eleintenn sëhossë mënt ëgyikëknek së. Hun Hajnal vót
térgyig a fődbe, hun a sárkány, hun Hajnal nyakig, hun a sárkány.
Má látta Hajnal, hogy így csak jádzonak, nekiveselkëdëtt, oszt csakúgy
szëtte lë a sárkán fejit. Má tizënhetet lëvágott belűlle, épenn csak ëgy
maratt. De azt má nem bírta lëvágnyi.
A sárkány ëgy nagyot ordított, a feleségitű ëgy puhár vizet kért. Hozta
is az asszony, de úgy nyútotta, hogy Hajnal kapta el, oszt ő is itta
mëg. Akkor Hajnal is mëffordította a gyűrőt az újjánn, ëccërre olyan
erős lëtt, hogy a sárkánnak még azt az ëgy fejit is lëvágta.
A páczával, a mit a kirákisasszony adott neki, mëgütte az asztalt, az
egész palota gyémántalmáé vátozott. Azt is odatëtte a többi közé.
No! mos má a lyányok! azokot këll mëgkeresnyi!
Nem këlletëtt neki soká szaladoznyi, má mind ëgy csapatba várta.
Mënt velëk ëgënyest a lyukho.
Ott fëlszót, a báttyaji még ott vótak, lë is eresztëtték a kötelet
mingyá.
Először fëlhúzták a letöregebbet, azutánn a közepsőt, de má mikor ezt
fëlhúzták, összevesztek odafël, mindakettő a szëbbet akarta magának.
Hát még mikor a letkisebbet fëlhúzták, akkor vót csak még felesëlés!
Lëgyött a kötel nëgyecczër is, de akkor Hajnal ëgyet gondolt, hogy »no!
most kitróbálom a bátyájajimot!« nem kötte a dërëkára a kötelet, ha ëgy
nagy követ akasztott bele.
Húzta is Este mëg Éfé jó darabonn, de má mikor félyig fëlhúzták,
visszaeresztëtték.
A kő otlë nagyot zuhant, még Hajnalt is majd agyonütte.
Hajnal ëgyet csóvát a fejinn, de nem szót sëmmit, csak gondolta magába,
hogy az embërëk – gazembërëk. Jó, hogy nem ő mënt fël, mer elvesztëtték
vóna!
Mos má micsinállyék? hova fordullyék? mënt, mëndëgét, tanát ëgy kis
házat. Abba lakott ëgy vak embër mëg a feleségi, az is vak vót. A
szëmikët ëgy huszonnégyfejű sárkány vëtte ki, ha még a juhokot
áthajtották a határonn.
Hajnal bemënt a házba. A két vak épen ëtt. Éhënn vót ő is, azok elő mind
elszëtte a húst, oszt mëgëtte.
A vak embër kérdëzi a feleségit, hogy »hát të ëszëd-ë mëg ezt a húst
mind? mer én mán nem tanálok a tányérba sëmmit!« Az asszony aszonta,
hogy biz ő nem ette mëg!
Akkor az embër aszongya:
»Jó vagy rossz lélek vagy-ë? mondd mëg, jelëntsd ki magad, a ki itt
vagy!«
»Jó lélek!« monta Hajnal. De elmonta a sorát végig-hosszig, ki ő? mé jár
êre? mëg a többit. Erre oszt azok is elmonták a bajokot.
Valahogy mégis összebarátkoztak.
Hajnal is micsinállyék? nem kúnhátaskodhatott,[7] beát hozzájok
juhásznak. De mëhhatták neki, hogy át në hajcson a határonn, mer a
huszonnégyfejű sárkány mëgölyi.
Hajnal mëg is fogatta, de mikor arra kerűt a sor, áthajtotta biz ő a
nyájat. Össze is akasztott a sárkánval.
Mi vót an neki? huszonhárom fejit úgy vagdalta lë, mintha vajbú lëtt
vóna. Má ép a huszonnëgyegyikët akarta lëvágnyi, mikor a sárkány
elkezdëtt rimánkonnyi.
»Jaj! në vëdd el ezt a fejemët! hadd mëg! visszaadom a vakok szëmit!«
»Hát hun van?«
»Ëgy fa tetejibe, ëgy cserepbe!«
»Hát hozd lë, kutya!« kiátott rá Hajnal.
Mënt a sárkány, hozta is a szëmekët eszi nékű.
Mikor azokot Hajnal zsebre tette, ëgy kanyarítással lëvágta a sárkánnak
azt az ëgy fejit is, a ki még vót.
Azutánn mëffordította a nyájat, mënt hazafele az öregëkhë.
»Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mi újság?«
»Hazahoztam a szëmetëkët, a sárkánt mëg mëgöltem!«
Mëgörűt a két öreg. Hajnal mingyá be is tëtte mindëgyiknek a maga
szëmit, de mikor az asszonyét akarta betënnyi, a macska ëgyikkel
elszaladt, úgy këlletëtt utánna szalannyi, de má akkorra mëgëtte.
Hajnal is oszt úgy tanáta ki, hogy kitolta a macska ëgyik szëmit, azt
tëtte be az asszonnak. Am mëg oszt szegény! macskatermészetű lëtt, egész
écczaka mindég csak egerészëtt. De hálábú mégis attak neki örökös emlékű
ëgy gyémántruhát.
Igën ám! de Hajnalnak is eszibe jutott valami. Nagyon elszomorodott.
Eszibe jutott, hogy most az ő testvérjei ki tuggya? mit csinának, tán má
lagziznak is, eltökéllëtte, hogy ő nem marad itt. Fël is mondott a
szógálattal, oszt mënt, mënt világnak.
Úttyába tanát ëgy griffmadárfészket, abba vótak a griffmadár fiai. Épenn
nagy jégesső kerekëdëtt, mëssajnáta a kis madarakot, rájok terítëtte a
köpönyegit.
Mikor az ítíletnek végi lëtt, gyött haza a griffmadár, látta, hogy a
fiai mind életbe van. Kérdezte őköt, hogy ki mëntette mëg? azok
elmonták, hogy ëgy embör terítëtte rájok a köpönyegit, ott ül a fa
alatt.
A griffmadár mingyá lëszát Hajnalho.
»Të vagy-ë az, a ki a fiaimot mëgmëntëtte a jégtű?«
»Én.«
»Hát mivel háláljam én mëg azt nekëd? mer tudod-ë, hogy eggyig mindën
esztendőbe elverte őköt a jég, sosë birtam őköt fëlnevelnyi!«
»Hát nem kívánok ëgyebet, csak azt, hogy vigyé fël innet a szabad
lebëgőre!«
»Jó van, ha csak ez a kívánságod!«
Akkor aszonta a griffmadár Hajnalnak:
»Itt van ëgy sült ökör, mëg ëgy hordó bor. Tëdd a hátamra. Ha
hátrafordítom a fejem, aggyá ëgy darab húst mëg ëgy jó korty bort!«
Hajnal a hátára tëtte a sült ökröt is mëg a hordó bort is, fëlült a
hátára maga is, oszt mëntek, mëntek fëlfele.
Má majd otfël vótak, mikor az ökörhús is mëg a bor is elfogyott. Mit
aggyék má? mer a griffmadár tátogatta a száját az eleségé. Fogta magát,
lëvágta az ëgyik lábikráját, azt vette a szájába.
Mire a madár lënyelte, má otfël is vótak. Akkor Hajnal lëszállt a
hátárú, mëkköszönté a jó’karattyát, oszt mënnyi akart haza.
De a griff mëgállította.