Az erkély alatt, ahol ezeket a sorokat írom, hosszan elnyúló hullámok
szaladnak a partnak. A tenger énekel és ez jó kísérő zene, mikor az
ember egy ifjan elhalt barátjára gondol. Farkas Pált én egyetemi
hallgató korában láttam először. Az egész ember akkor csupa kíváncsiság
volt; izgatott, támadó, olthatatlan kíváncsiság, amely a maga diákos
mohóságával kómikusan hatott, de imponált is, mert a vérbeli író
igazolványa volt. Ez a kíváncsiság nem az élet élvezeteinek, hanem – ha
szabad így mondanom – absztrakt értékeinek szólt.
Már akkor két feltűnő tulajdonságot találtunk benne: egyik az óriás,
szinte már abnormis emlékezőtehetsége, amely elraktározott mindent, amit
betűéhségében összeolvasott és egyebek közt arra is képesítette, hogy
fejében tartsa Jókai Mór minden elbeszélésének címét, meséjét és
hőseinek nevét, – a másik az ő hihetetlenül aktív és kimeríthetetlen
munkakedve, amelyről nekünk, tépelődve dolgozóknak, sejtelmünk sem volt.
Hamarosan harcostársak lettünk a politikában és kollégák a
szerkesztőségben. Nem jósoltam neki valami nagy sikereket a
pártpolitikában, mert tudtam, hogy túlságos merevséggel ragaszkodik
elveihez, – hiányzott belőle a lelkiismeret diplomáciai ruganyossága.
Nem tartozott azonban az igazság fanatikusai közé; az ő igazságszeretete
inkább passzív természetű volt: ő egyszerűen nem értette meg a
hazugságot, értelmetlenül nézett farkasszemet még a társadalmi életben
elfogadott, sőt mellőzhetetlen udvariassági füllentésekkel is.
Az egyébként szikrázóan szellemes szalónember fatális csökönyösséggel a
nevén nevezett minden gyereket és olykor valóságos pánikot keltett a
szókimondásával.
Mint a szászvárosi kerület képviselője, tagja lett az országgyűlésnek és
a vezér, gróf Tisza István, hamar felismerte a nemzeti munkapárt enfant
terrible-jében a bátor és tisztalelkű férfit és befogadta szűkebb baráti
körébe. Boldog házassága mellett ez a barátság adott Farkas Pál életének
igazi mélységet és értéket.
Csonka lenne a silhouette, amelyet róla készíteni akarok, ha
hallgatással mellőzném az ő zsidó voltát. Meggyőződéses zsidó volt,
hallani sem akart arról, hogy elhagyja őseinek hitét, pedig e részben –
tanu vagyok rá – kísértéseknek volt kitéve.
Talán meglepően hangzik, pedig valóság, hogy éppen a zsidó voltából nőtt
ki az ő erős és harcias ellenszenve mindennemű radikálizmussal szemben.
Ő ugyanis azt vallotta, hogy a mi speciális magyar viszonyaink mellett
mindenféle forradalmi mozgalomnak előbb-utóbb antiszemita mozgalommá
kell fajulnia. A forradalom, bármilyen jelszavakból induljon is ki,
gyökereivel a gazdaságilag gyöngébb rétegek írígységéből táplálkozik; a
tervszerű propaganda ideig-óráig ugyan megtévesztheti ezt az írígységet
az objektumát illetőleg, végül azonban ez minden körülmények közt meg
fogja találni a maga természetes és igazi célpontját és a zsidóság ellen
fog támadni, amely köztudomás szerint a népességnek gazdasági
szempontból leginkább irígylésreméltó rétege. Ha Magyarországon a zsidók
csinálnak forradalmi propagandát, akkor az nem egyéb, mint a faj
öngyilkossági kísérlete.
Farkas Pál politikai pályájának tartalma: a forradalom elleni harc.
Ezért agitált a Társadalomtudományi Egyesület alapítása mellett, ezért
lett gróf Tisza István hű és lelkes katonája, ezért vett részt a Magyar
Figyelő szerkesztésében, ezért mondott száz beszédet, írt ezer cikket.
Évekkel az őszirózsás forradalom előtt ő már kongatta a vészharangot és
egyenként kipécézte a nyilvánosság előtt a jövendő «forradalmárokat».
Nevezetes, hogy maga gróf Tisza István sem hitt mindig a
Kasszandra-jóslatokban és úgy találta, hogy Farkas eltúlozza némely
jelentéktelen ember fontosságát.
Midőn azonban a forradalom tüzei kigyulladtak, kivétel nélkül Farkas Pál
ellenlábasai voltak a gyujtogatók. A logika szabályai szerint talán
mégis gróf Tiszának volt igaza, az emberek csakugyan jelentéktelenek
voltak, a történelmi események azonban erre a boldogtalan országra nézve
felfüggesztették a logika érvényét és így testet ölthettek Farkas
rémlátásai.
Miként a vele egyívású nemzedék értékesebb tagjainak általában, neki is
több érzéke volt a gúny, mint a pátosz iránt. Hogy mit érez a hazája
iránt, azt sohasem mondta meg, midőn azonban a kirobbant világháború
tüze belekapott a monarchia fedelébe, ő egyike volt az elsőknek, akik a
harctérre siettek. Országgyűlési képviselő volt, hírlapíró, semmi sem
volt természetesebb, mint hogy felmentesse magát. De ő egy kicsinylő
legyintéssel hárította el magától ezt a gondolatot. Nem is irodában, nem
kórházban szolgált, hanem künn a fronton, ahol az ágyúk bömböltek. A
tiszttársaitól tudjuk, hogy mintaképe volt a kötelességtudó és hidegvérű
katonának.
Egyszer meg is sebesült, de ezt eltitkolta, valósággal szégyelte.
Sajnos, a harctérről hozta haza annak a betegségnek csiráját is, amely
megőrölte hatalmas életerejét.
Betegágyán sem vesztette el humorát és midőn később mégis árnyék borult
a lelkére, nem a saját elmulásának gondolata, hanem a magyarság
szégyenletes összeomlása fájt neki.
E sorok írója, aki egykor az élet küszöbén köszöntötte a duzzadó
vitorlájú conquistadort, abban a szomorú kitüntetésben részesült, hogy
ravatala fölött utolsó istenhozzádot mondhatott neki jóbarátai nevében.
Úgy látszik, az embereket mi csak a haláluk után ismerjük meg. A halál
pillanatában lehull az álarc, lehull minden, ami idegen, fölösleges és
véletlen volt s a halott megmutatja a világnak igazi ábrázatját. Farkas
Pál alakját megnövesztette és megszépítette a halál. Aki előttünk a
koporsóban feküdt, az pompás tehetség, szikrázó szellem, nagyszerű
vérmérséklet, arany szív és kristálytiszta jellem volt.
Az író hagyatéka, ha a szerencsésebbek közé tartozik: egy név, amely az
emberek szívében él és egy csomó könyv. Farkas Pál számára rögössé tette
az írói pályát az a körülmény, hogy édesapja a nagy magyar kiadók
egyike. «Neki könnyű!» – mondták megértő mosollyal írótársai és ez a
«neki könnyű» síkos jéggel borította be előtte és szinte
megmászhatatlanná tette a Parnasszus lejtőjét. Ha egy lépést fölfelé
tett, egyet visszacsúszott. Első munkái nem zavartak sok vizet. De aztán
váratlanul beleszólt a dologba Valaki, akié a döntő szó: a közönség.
Farkas írásai kapósak lettek, az író máról-holnapra népszerű lett, még
pedig írótársai, bírálói, sőt apai kiadójának feje fölött.
Ez a fokozatos és rohamos népszerűség egyébként együtt járt az író belső
fejlődésével. Megfigyelhető, hogy későbbi műveiben fantáziája mindjobban
kitüzesedik, merészebb szárnyalással mind magasabb régiók felé
kalandozik, elbeszélő módszere pedig mindjobban megragadja és fogva
tartja olvasóinak érdeklődését.
Versek kivételével minden költői műfajjal megpróbálkozott, a novellával
csak úgy, mint a regénnyel és drámával. Színműveivel elérte azt a
maximális sikert, amit vérbeli elbeszélő a színpadon elérhet. Az igazi
Farkas Pál a novellákban és regényekben lép elénk. Igen erős szatirikus
vénája volt és naplóformában írt elbeszéléseinek, amelyeknek sorozatát
_Az önkéntes naplója_ nyitotta meg és amelyek mókás kommentárral
kísérték az élet némely jelenségeit, köszönhette első, országos
derültségtől kísért irodalmi babérait.
A mai regényirodalom főtárgya, a szerelmi élet mélységeiben való
búvárkodás, nem érdekelte túlságosan. Őt a nagy tettek emberei
vonzották, különösen azok, akiknek energiáját emberfölöttivé fűti
valamely fanatikus hit, legyen az akár vallásos, akár politikai
természetű.
Forradalmi korszakok embereiben és eseményeiben találta meg a földi élet
legnagyobbszerű és megírásra leginkább méltó jelenségeit. Ez, ha
visszaemlékezünk az ő politikai és hírlapírói állásfoglalására,
ellentmondásnak látszik. De csak látszik, mert a valóságban Farkasnak
nem a forradalom, mint az elnyomottak ultima ratiója, hanem a korabeli
magyar forradalmárok léha munkája ellen volt kifogása. Ő azoktól, akik
tragikus időkben a kezükbe merik ragadni egy nemzet sorsát, megkívánta a
tiszta meggyőződés, a férfias bátorság és az áldozatkészség erényeit és
fölháborítónak találta azt a nyegleséget, amely a sérthetetlenséget
biztosító újságírójelvénnyel a gomblyukában óhajtotta fölforgatni az
országot.
Az angol alkotmányos és vallásos küzdelmek kora, az olasz
szabadságmozgalom, mindenekfölött pedig a nagy francia forradalom
állandóan mozgalomban tartották a képzeletét, mint a nap a maga
bolygóit. Drámai rövidségű, nemes alaptónusra hangolt, pompásan
beállított frappáns jeleneteket merített az emberiség nagy tragédiáiból.
A nagy forradalommal való beható foglalkozás gyümölcse lett A Francia
Forradalom című kétkötetes műve, amely kimagaslik a hasonló tárgyú
magyar munkák közül.
A francia forradalmon keresztül elérkezett Bonaparte alakjához, amellyel
Farkas több munkájában is találkozunk. Napoleont egy százsoros cikkben
úgy megjelentetni, hogy Napoleon maradjon, ahhoz már valódi művészet
kell.
Későbbi éveiben, az író utazásai eredményeképpen, a Kelet napja teszi
tündöklőkké és forrókká Farkas írásait. Nagy előszeretettel választja
úgy humoros, mint történelmi regényeihez és elbeszéléseihez ezt a
hátteret és ugyancsak a Kelet termékenyítő hatása alatt írja meg
legsikerültebb regényét, a _Mithradates kincsét_ is. Az előadó művészete
ekkor már annyira tökéletesedett, hogy hitem szerint csak korai halála
akadályozta meg abban, hogy az egészen nagy elbeszélők sorába
emelkedjék.
(1926.)