Különös jelenség, hogy a Párka ennek a férfinak a sorsát halála után is
tovább szövi. Halála körülményei neki, aki egykor az ország
leggyűlöltebb embere volt, poszthumusz népszerűséget szereztek, amely
még ma is növekedőben van.
A hősi kultusz – mert ilyenről van szó! – azt a benyomást teszi, mintha
a nemzet magábaszállása és elégtételadása volna. A népek rendszerint a
siker hipnózisa alatt állanak, Tisza gróf azonban szerencsétlen
államférfi volt, a balsikerek embere, aki a háború buzogánycsapásai
alatt nemcsak a saját politikai alkotásainak, hanem minden ideáljának
összeomlását látta.
Úgy látszik azonban, a kegyelet, amely ma megkoszorúzza emlékét, nemcsak
a politikusnak, de a férfinak és a magyar embernek is szól. A magyarság
a halott márványarcán fölfedezte saját vonásait. Tisza egyénisége
csakugyan a faj terméke volt, mint a bazaltkő a vulkán terméke. Aki őt
ismerte, az körülbelül mindent ismert, ami a magyarságban erőt és
nemességet jelent.
Öntudatlanul egy volt a magyarsággal, úgyhogy időközönkint az ő szájából
a magyarság hangját hallottuk. A gyűlölet, amely őt életében
körüllobogta, a beteg faj önmarcangolása volt. Élete kétségbeesett
kísérlet volt, hogy megtámassza a birodalom roskadozó oszlopait. Midőn
Nagymagyarország elbukott, neki is buknia kellett és sorsa őt a
dicsőséges legyőzöttek sorába állítja, oly nemzet hősi csapatjába, amely
nemzet nem a szerencséje, hanem fiainak áldozatkészsége által áll fenn.
A háború előtti könnyűvérű Magyarország irtózott az ő vallásos
komolyságától, a hermafroditákat pedig megbotránkoztatta lényének
férfiassága; a földre tiport mai Magyarország azonban tiszteli és
csodálja Tiszában az óriás, szívós erőt és azt a fanatikus
áldozatkészséget, amely a magyar népet bús multjának ezer veszedelméből
kimentette.
(1926.)