Ismételten fölvetették a kérdést, hogy Tisza, miután nem sikerült
megmentenie a békét, miért nem vonta le balsikeréből az alkotmányos
következtetéseket? Ha ő is, miként Széll Kálmán tette a bosnyák
okkupáció idejében, a nyilvánossághoz intézett szózat kíséretében
kivonult volna a kormányból, akkor kétségtelenül ő lenne ma Közép-Európa
legnépszerűbb államférfia.
Tisza maga mélyen hallgatott erről a kérdésről. Egyébként jellemző
előkelő gondolkodására nézve, hogy évekig a vádak és rágalmak záporában
állott, a nélkül, hogy bécsi kollégáinak terhére tisztázta volna magát.
Valószínűnek tartom, ő azért maradt meg kormányon, mert – okkal-e vagy
ok nélkül – zavarban volt utódjának személyét illetőleg. Jól tudta, hogy
a háborús állapot milyen súlyos kötelességeket fog a magyar
miniszterelnök vállaira vetni. A nemzetnek külső és belső fronton kell
harcolnia. A belső fronton szemben áll vele a magát csalhatatlannak
valló, züllött osztrák hadvezetőség. Később a tapasztalás csakugyan azt
mutatta, hogy Tisza körültekintése, bátorsága, emberszeretete és az
udvarnál élvezett nagy tekintélye kell hozzá, hogy meg tudja védeni
állásának méltóságát.
Őt a magasabbrendű kötelességérzet kötötte a helyéhez. Rajta volt, hogy
megakadályozza a háborút, nem mint elvi pacifista, mert az soha sem
volt, hanem mert nem várt semmi jót ettől a mérkőzéstől; midőn nem
lehetett már megakadályozni a háborút, ő is, mint minden jó magyar
ember, azt vallotta, hogy a nemzet minden fizikai és szellemi képességét
a fegyveres erő szolgálatába kell állítani.