Az 1904. november 18-iki emlékezetes ülésen Tisza döntő támadást
intézett az obstrukció ellen. Meglepetésszerűen és en bloc
megszavaztatta a többséggel az új házszabályokat. A puccskísérlet – mert
az volt – arra ösztönözte az ellenzéki pártokat, hogy koalícióra
lépjenek egymással; harci kiáltásuk a _restitutio in integrum_ volt.
Tisza feloszlatta a képviselőházat és a nemzethez appellált; meg volt
róla győződve, hogy a józan magyar nép torkig van már a förtelmes
parlamenti botrányokkal. Csalódott. A november 18-iki puccskísérlet a
felháborodás viharját váltotta ki az országos közvéleményből, s az 1905.
évi januári választásoknál, amelyeket a Tisza-kormány teljes
pártatlansággal vezetett, a régi szabadelvű párt, amely annyi vihart
túlélt, hogy szinte már halhatatlannak látszott, megsemmisítő vereséget
szenvedett. A nemzet nagy többsége Tisza ellen nyilatkozott. Az
oroszlánugrás nem sikerült.
Az ellenzék hajóját egy nemzeti érzelmi hullám emelte magasra, amely
hullám már 1896-ban, Magyarország ezredéves ünnepén, dagadni kezdett, és
amely most elérte a maga tetőpontját. Ez a hullám sok tiszta
lelkesedést, de egyszersmind sok szennyet is hozott a felszínre.
Tisza bukása hazafias örömmámorba ejtette az országot, hiszen nem
kevesebbről volt szó, mint arról, hogy felvirradt a nemzeti nagyság
hajnala. Nálunk mindig akadtak jámbor lelkek, akik olyasmit hittek, hogy
egyszerű képviselőházi határozattal meg lehet valósítani az egységes és
független nemzeti államot.
Első győzelmi mámorában a koalició megelégedett annyival, hogy a nemzeti
engedmények minimumaként a magyar vezényleti nyelvet követelte és hogy
az _impedimentum publicae honestatis_ elvének proklamálásával másodrendű
hazafiakká bélyegezte politikai ellenfeleit.
A lelkesedés és a gyűlölködés, az áldozatkészség és a haszonlesés
napjaiban megindult a tulipán-mozgalom is, amely a társadalmi propaganda
eszközeivel hirtelen fel akarta lendíteni a magyar ipart.
A király a fényes öreg katonát, báró Fejérváry Géza táborszernagyot és
gárdakapitányt bízta meg azzal a kínos feladattal, hogy hűtse le a
nemzeti lelkesedést, amely immár elérte a forrpontot. A Ferenc
Ferdinánd-féle tervet vették elő, amely demokrata választójogot akart
adni az országnak, hogy azután a nemzetiségek, a proletárok és polgári
radikálisok segítségével egyszersmindenkorra kicsavarja a hatalmat «a
magyar oligarchia» kezéből.
Fejérváry báró egy hivatalnok-minisztérium élén jelent meg a
képviselőházban, ahol azonban egyhangú bizalmatlanság fogadta. Tisza
gróf is hátat fordított az alkotmányellenes kormánynak, a koalició pedig
megkongatta a vészharangokat és kiadta a törvényhatóságoknak a nemzeti
ellenállás jelszavát. 1906 február havában királyi biztos feloszlatta a
munkaképtelen képviselőházat, a palotát – teljesen felesleges módon –
katonaság szállotta meg. Április havában a be nem avatottak nagy
meglepetésére megegyezés jött létre a koalició és a kormány között. A
koalició Wekerle Sándor elnöksége alatt kormányt alakított, Fejérváry
báró pedig megszabadult a nem az ő testére szabott szereptől.