A nagyságos ur _(a diványon hever és czigarettázik. Kopogtatás.)_.
A nagyságos ur: Szabad!
Az inas: Jó napot kivánok, nagyságos ur!
A nagyságos ur _(felugrik.)_: Marci, csakhogy itt vagy már. Ma reggel,
mikor leüzentem, hogy mihelyt megjössz, azonnal gyertek ide, egyuttal
megfogadtam, hogy ha két nap alatt elő nem kerülsz, soha többet nem
engedlek a szemem elé. Hol a pokolban voltál ilyen sokáig?
Az inas: Utaztam, nagyságos ur. Az asszonynyal. Otthon voltam. A
faluban. Hadd lássák…
A nagyságos ur: Marci, mondhatom, előkelő szokásokat vettél fel.
Kéthetes nászut! – a nagyapád, aki dohányos volt Csetneken, nem gondolta
volna, hogy az unokája nászutra indul majd a feleségével. Hát mire való
ez az előkelőség, Marci?
Az inas: Hát nagyságos ur, csak nem lehetett az talán, hogy itt legyünk
már az első héten, a nagyságos ur szeme előtt. Azután szereti az ember a
feleségét. Örül neki.
A nagyságos ur: Te boldogtalan, és akkor utazni mégy vele? A kultura igy
mételyezi meg a nép egyszerü gyermekeit. Hiszen uton a legkedvesebb
asszony is kiállhatatlan. És a habszülte Vénuszt is megunja az ember, ha
hetekig nem lát emberi arcot kivüle.
Az inas: Nagyságos ur, Én nem értem ezt a… amit mondani tetszik… Én nem
untam meg.
A nagyságos ur: Nem untad meg?
Az inas: Nem én.
A nagyságos ur: Szereted?
Az inas: Igen.
A nagyságos ur: Hát milyen az asszony, Marci? Friss? Csinos? Kedves?
Engedékeny?
Az inas: Csak az én gondom már az, nagyságos ur. Senki másnak arra
nincsen gondja.
A nagyságos ur: No no no no… Hiszen nem bántottam, no. Kérdezni csak
szabad?