A professzor: Sajnálom, hogy önhöz olyan ritkán van szerencsénk. Sehol
sem lehet látni. Nagyon visszavonult életet él.
Az orvos: Ami szabad időm van, azt a kis lányommal töltöm.
A professzor: Egyetlen gyerek?
Az orvos: Igen. Négy volt. Ez az egy maradt.
A professzor: Ugy látszik, a kis lány nagyon szereti önt.
Az orvos: Azt hiszem, szeret. Megpróbáltam, hogy az anyját is pótoljam.
Nehéz feladat egy férfinak. De amennyire férfinak sikerülhet, azt
hiszem, sikerült.
_(Hallgatás.)_
A professzor _(a kémlő-csészékre mutat, amelyek az asztalon állnak)_:
Mivel foglalkozik most? A legutóbbi cikke nagyon érdekes volt. Uj
szempontok…
Az orvos: Még mindig az a kérdés foglalkoztat. A meghalás. Az orvos mint
haláltadó…
A professzor _(felemel egy barna üveget)_: Ez itt?
Az orvos: Morfium-keverék. Morfium dioninnal. Az eddigi kutatásaim
szerint a legjobb, a legbiztosabb, a legnyugalmasabb… Csendes elalvás…
Lágy elszunnyadás…
A professzor _(élénken)_: Én nem értek egyet az ön cikkével. Általában
tagadom, hogy az orvosnak szabad volna ölnie. Soha, soha, soha nem
szabad ölnünk. Az élet mindenféle formájában olyan becses, a
leghalványabban, a leghitványabban élő lángja olyan kipótolhatatlanul,
olyan visszahozhatatlanul drága, annyi örömlehetőséget nyujt a
nyomorékok legnyomorékabbjainak is, hogy nem szabad, nem szabad, nem
szabad ölnünk. Ki tudja, mit hoz a holnap! A tudományunk olyan véges…
Még aki ma meg akar is halni, holnap talán sikoltva ragaszkodik az
élethez. Az ölés jogával, az ölés lehetőségével akkor volna szabad
élnünk, ha adni is tudnánk életet. Az élet szent…
Az orvos _(egy udvarias kézmozdulattal, egy csendes és keserü mosolylyal
válaszol)_.
A professzor: Nem, tisztelt barátom, soha sem szabad ölnünk. Miért
mosolyog ön?
Az orvos: Igy beszélnek a boldog emberek. Akikhez kegyes és jó volt az
élet. Akik csak azt tudják az életről, hogy erőt és ifjuságot és
szerencsét bőkezüen osztogat… Az élet kedvencei nem akarnak tudni a
halálról. Ezt értem. A halál felé azok fordulnak, azok várnak a haláltól
pihenést, megnyugvást, azok értik a gyógyitó halált, akiket az élet
megkinzott, megalázott, letaposott, elgyötört, hosszu esztendőkig
mindig, mindig, mindig csak bántott… _(Elfordul.)_
A professzor _(megdöbbenve, hallgat)_.
_(Csend.)_
Az orvos _(visszafordul a professzor felé)_.
A professzor _(hirtelen)_: Hivő ön?
Az orvos _(meglepetve néz rá)_.
A professzor: Hisz Istenben?… Ateista?
Az orvos: Semmi sincs tőlem távolabb, mint a konok és fanatikus
istentagadás. Nem tapadok az anyaghoz. Néha azt gondolom, hogy ha a
legnagyobb gondolat, amely eddig emberi agyban született, – amelyből
vallást kellene csinálnunk, ha nem volna tudomány – ha a fejlődés
gondolata, az örök fejlődés és haladás igazsága: igazság, akkor a
fejlődés nem fejeződhetik be itt a földön, akkor a haladás túl kell hogy
lépje a mindenségnek ezt a kis részét. Az univerzum egy, az univerzum
egyetlen nagy egység, – az az ut, amely az amőbától az emberig vezet,
miért érne véget ebben a porban…