Az orvos: Tanár ur…

A professzor: Sajnálom, hogy önhöz olyan ritkán van szerencsénk. Sehol

sem lehet látni. Nagyon visszavonult életet él.

Az orvos: Ami szabad időm van, azt a kis lányommal töltöm.

A professzor: Egyetlen gyerek?

Az orvos: Igen. Négy volt. Ez az egy maradt.

A professzor: Ugy látszik, a kis lány nagyon szereti önt.

Az orvos: Azt hiszem, szeret. Megpróbáltam, hogy az anyját is pótoljam.

Nehéz feladat egy férfinak. De amennyire férfinak sikerülhet, azt

hiszem, sikerült.

_(Hallgatás.)_

A professzor _(a kémlő-csészékre mutat, amelyek az asztalon állnak)_:

Mivel foglalkozik most? A legutóbbi cikke nagyon érdekes volt. Uj

szempontok…

Az orvos: Még mindig az a kérdés foglalkoztat. A meghalás. Az orvos mint

haláltadó…

A professzor _(felemel egy barna üveget)_: Ez itt?

Az orvos: Morfium-keverék. Morfium dioninnal. Az eddigi kutatásaim

szerint a legjobb, a legbiztosabb, a legnyugalmasabb… Csendes elalvás…

Lágy elszunnyadás…

A professzor _(élénken)_: Én nem értek egyet az ön cikkével. Általában

tagadom, hogy az orvosnak szabad volna ölnie. Soha, soha, soha nem

szabad ölnünk. Az élet mindenféle formájában olyan becses, a

leghalványabban, a leghitványabban élő lángja olyan kipótolhatatlanul,

olyan visszahozhatatlanul drága, annyi örömlehetőséget nyujt a

nyomorékok legnyomorékabbjainak is, hogy nem szabad, nem szabad, nem

szabad ölnünk. Ki tudja, mit hoz a holnap! A tudományunk olyan véges…

Még aki ma meg akar is halni, holnap talán sikoltva ragaszkodik az

élethez. Az ölés jogával, az ölés lehetőségével akkor volna szabad

élnünk, ha adni is tudnánk életet. Az élet szent…

Az orvos _(egy udvarias kézmozdulattal, egy csendes és keserü mosolylyal

válaszol)_.

A professzor: Nem, tisztelt barátom, soha sem szabad ölnünk. Miért

mosolyog ön?

Az orvos: Igy beszélnek a boldog emberek. Akikhez kegyes és jó volt az

élet. Akik csak azt tudják az életről, hogy erőt és ifjuságot és

szerencsét bőkezüen osztogat… Az élet kedvencei nem akarnak tudni a

halálról. Ezt értem. A halál felé azok fordulnak, azok várnak a haláltól

pihenést, megnyugvást, azok értik a gyógyitó halált, akiket az élet

megkinzott, megalázott, letaposott, elgyötört, hosszu esztendőkig

mindig, mindig, mindig csak bántott… _(Elfordul.)_

A professzor _(megdöbbenve, hallgat)_.

_(Csend.)_

Az orvos _(visszafordul a professzor felé)_.

A professzor _(hirtelen)_: Hivő ön?

Az orvos _(meglepetve néz rá)_.

A professzor: Hisz Istenben?… Ateista?

Az orvos: Semmi sincs tőlem távolabb, mint a konok és fanatikus

istentagadás. Nem tapadok az anyaghoz. Néha azt gondolom, hogy ha a

legnagyobb gondolat, amely eddig emberi agyban született, – amelyből

vallást kellene csinálnunk, ha nem volna tudomány – ha a fejlődés

gondolata, az örök fejlődés és haladás igazsága: igazság, akkor a

fejlődés nem fejeződhetik be itt a földön, akkor a haladás túl kell hogy

lépje a mindenségnek ezt a kis részét. Az univerzum egy, az univerzum

egyetlen nagy egység, – az az ut, amely az amőbától az emberig vezet,

miért érne véget ebben a porban…

Glória és más novellák · 第 68 / 176 题