– Én… el… a… ka… rok… vál… ni…
– Én nem – mondta Kopsch nyugodtan. Én nem tehetem.
Mikor az asszony hangosan sirni kezdett és könyörgött és fenyegetőzött,
akkor idegesen kiabálta:
– Hát nem tehetem… Nem tehetem… Most lehetetlen… Olyanok a viszonyok…
Várjon két évig…
Az asszony zokogni kezdett. Kopsch felkelt és elment. Az asszony másnap
délután ezt mondta:
– Ha nem enged elválni, öngyilkos leszek. De megirom egy levélben, ki
miatt halok meg.
Kopsch meglepetve nézett rá, azután mosolyogni kezdett, az asszony
azonban hidegen és komolyan tekintett maga elé.
– No, – mondta az asszonynak – hát ez bolondság…
– Ha huszonnégy óra alatt nem egyezik bele, hogy elváljunk, én főbe
lövöm magamat – mondta az asszony.
– No… kérem szépen… ne beszéljen ilyent…
Az asszony mozdulatlan arccal ült a helyén, a férfi könyörgött neki.
– Hát mondja, hogy nem… Borzasztó ilyent még csak gondolni is… Mit
szólnának az emberek…
Az asszony nem válaszolt. A férfi könyörgött:
– Hát miért kivánja az én tönkremenetelemet? Én most nem adhatok ki az
üzletből százezer forintot. Hát miért akarja, hogy én tönkremenjek, hogy
én csődbe menjek.
Az asszony nem válaszolt. A férfi összetette a kezét.
– Hát kérem, – mondta – könyörüljön meg rajtam.
Könnyek jöttek a szemébe és egyszerre csak elbődült.
– Miért kivánja a bukásomat? – kiáltotta sirva.
Az asszony kétségbeesve nézett rá.
– Csak ne sirjon kérem, csak ne sirjon – mondta.
A férfi ekkor letörülgette a könnyeit és odament az asszonyhoz.
– Ne kivánja a bukásomat – mondta halkan. – Hiszen én mindenbe
beleegyezem… Csak várjon két évig… Mig a viszonyok változnak egy kicsit…
Maradjon addig itt… Ugy élhet, ahogy akar…
Az asszony nem válaszolt. Sötétedett. Este lett. Kopsch egészen közel
huzódott hozzá és egészen halkan mondta:
– Azzal fenyegetett meg engem, hogy… hogy… szeretőt tart. Istenem,
hiszen maga egészen független. Azt tehet, amit akar. Csak maradjon itt
még két évig. Megállapodhatunk, mint két becsületes üzletember. Maga
bent hagyja még két évig a pénzét. Ezért visszakapja a teljes
szabadságát.
Az asszony hallgatott. Kopsch tovább beszélt:
– Nem ugy élünk, mint férj és feleség. Hanem mint két üzletfél. Én… én…
tele vagyok jóakarattal… mindent megteszek… szivesen szolgálatára
vagyok… Én belátom, hogy egy fiatal asszony… egy fiatal asszonytól… egy
fiatal asszonynak… társaság kell… társaság kell… Én magam fogok magának…
társaságról… társaságról gondoskodni…
Az asszony feléje fordult, ránézett és Kopsch az alkony utolsó
világosságában észrevette hogy elmosolyodik. Ekkor fellélegzett,
bátorságot kapott, egészen odafurakodott az asszonyhoz és megnyugodva,
jókedvüen, vidáman, bizva a dolgában, duruzsolt a fülébe:
– Én már nem vagyok féltékeny… Nem vagyok… Ilyen szamárságot… Én egy
öreg ember vagyok… De maga szép, fiatal asszony és azt akarom, hogy jól
érezze magát… Hát mondja… hát mondja… mondja… kit hijjunk meg ide
hozzánk… Jó volna… például… például… Déri Pista?…
Egészen sötét lett, nem láthatták egymást, az asszony megint mosolygott,
de nem válaszolt. A férfi sürgette a választ:
– No… Déri Pista?… Jó lesz?… No… Mondja. No. Jó?
– Nem! – válaszolta halkan az asszony.
– Nem! Hát nem. Ha nem, hát nem. Hát… hát… Weiner Dóri?
– Nem! – mondta halkan az asszony.
– Hát akkor… a kis Solti doktor? Ez nagyon kedves fiu.
– Nem! – mondta halkan az asszony.
– Hát nem… Hát Ács Kornél. Ez hires iró is… És szép ember… és nagyon
diszkrét ember…
– Nem! – mondta halkan és mosolyogva az asszony.
– Hát Törzs Miklós?
– Nem!
– Dénes Artur?
– Nem.
– Krausz Kálmán?
– Nem.
– Wolf Jancsi?
– Nem.
– Hát… hát…
A férfi megakadt. Nagy hallgatás következett.
– Hát ki? – mondta azután Kopsch. Hát mondja meg maga.
Az asszony hallgatott. A férfi sürgette:
– Hát ki? Mondja meg maga.
Ujra hallgatás jött, azután óvatosan, csendesen, lassan suttogta feléje
az asszony:
– Antal Géza.
Kopsch harmadnap találkozott a kaszinóban Antallal.
– Kedves doktorkám, – mondta – miért nem jön már el egyszer hozzánk?
– Köszönöm szépen, – mondta Antal – majd egyszer tiszteletemet teszem.
– Majd egyszer… Ez nem elég… Holnap jöjjön el vacsorára.
– Köszönöm szépen… De ugy el vagyok foglalva…
– Nem, nem, semmi kifogás. El kell jönnie.
– Sajnálom…
Kopsch ijedten kezdett könyörögni; Antal tartotta magát; Kopsch
kétségbeesetten mondta:
– Hát mit csináljak, hogy eljöjjön?
Antal ekkor elmosolyodott és megigérte, hogy elmegy.
Másnap este elment hozzájuk. Kopsch karon ragadta, bevezette, leültette,
kiszolgálta. Az asszony, akivel délután együtt volt, nevető szemmel
nézett rá. Megvacsoráztak. Vacsora után leültek a dohányzóban. Szivarra
gyujtottak.
Antal kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben és jóindulatuan mondta:
– Kopsch ur, ön ilyenkor a kaszinóba szokott menni…
– Igen, – mondta Kopsch megzavarodottan.
Antal leereszkedően és barátságosan folytatta:
– Hát kérem, csak ne zavartassa magát…
Kopsch egészen megzavarodott.
– Igen… igen, – mondta dadogva.
Antal hátradőlt a karosszékben.
– Kérem, csak menjen – mondta biztatóan és barátságosan.
Kopsch rémülten bucsuzott, Antal nyugodtan mosolygott le rá. Kopsch
zavartan és megverve huzódott ki és Antal a bosszuját gyönyörüséggel
élvezve, nyugodtan és kényelmesen vette birtokába a lakást és az
asszonyt.