Az öreg Lerner az asztalnál ült és Kopsch Felix-szel beszélgetett. Teát
hoztak be.
– Mici, – mondta az öreg – gyere, töltsd be a teát.
A lány kijött a másik szobából. Lassan jött, a fejét feszesen
föltartotta, gőgösen és elszántan nézett maga elé. Az arca piros volt,
szinte tüzelt, a haja felborzolódott. Mögötte jött Antal Géza, lángolóan
piros arccal.
– Ezek csókolóztak, – gondolta Kopsch.
Mosolyogva nézett rájuk, minden mozdulatukat tüntető figyelemmel
kisérte, leereszkedően bólintgatott rájuk és nevetett a
zavarodottságukon.
– Mondja Antal, – kérdezte azután – maga medikus, ugy-e?
– Igen.
– Harmadéves?
– Harmadéves.
– És mennyit kap otthonról havonkint?
A fiu arca még vörösebb lett; a homlokát összehuzta és dadogott:
– Kérem… kérem…
– No, no – mondta Kopsch – nem kell azt szégyelni. Hát mennyit? Ötven
forintot? Hatvanat? Tudom én azt: mikor hónapos szobában lakik az ember,
szépen megél ennyiből…
Antal elsápadt és nem válaszolt. Kopsch nem is várt választ,
megelégedetten, lomhán, kövéren mosolygott és másról kezdett
beszélgetni. Antal sápadtan, zölden, remegve, megalázottan ült a helyén
és nem tudott szólni.
Mikor mind a ketten elmentek, az öreg Lerner megfogta a lánya karját.
– Hát Mici, – mondta – Kopsch megkért?
– De papa… hiszen negyven éves…
– De milliomos… Vagy talán ehhez az Antalhoz akarnál menni… Hiszen
hallottad…
A lány hallgatott, gondolkozott, sóhajtozott, azután sirt. Azután négy
hét mulva megtartották az esküvőt.
Antallal három évig nem találkozott. Három év mulva egymás mellé
kerültek egy vacsorán. A férfi nagyon udvarias volt és nagyon hideg.
– Antal, – mondta az asszony, – haragszik rám?
– Igen, – mondta a férfi.
– De miért?… Nézze… Antal…
Egy szomszédjuk beleszólt a beszélgetésbe. Elváltak egymástól és egy
évig megint nem találkoztak. Ekkor az utcán ment az asszony, vele szembe
jött Antal. Köszönt és tovább akart menni.
– Antal! – szólalt meg hirtelen az asszony. A férfi megállott, az
asszony kezet nyujtott neki.
– Antal, – mondta remegő ajakkal – maga adósom maradt egy magyarázattal…
– Kérem, – mondta a férfi – jobb, ha nem beszélünk erről.
– De igen. Kell, hogy róla beszéljünk. Én tudni akarom… Én tudni akarom…
A férfi nem beszélt, szótlanul mentek egy ideig, azután az asszony
könyörögve mondta:
– Kérem… jöjjön el egyszer hozzám… csak egy félórára… én beszélni akarok
magával…
Antal halkan és kedvetlenül válaszolta:
– Majd egyszer elmegyek.
– Ez az igéret nekem nem elég. Jöjjön el holnap.
Antal nem válaszolt.
– Holnap délután várom, – mondta az asszony.
Antal nem válaszolt.
– Kérem, – mondta könyörögve az asszony – jöjjön el. Ugy-e eljön?
– Igen – mondta Antal halkan.
Másnap délután elment az asszonyhoz. Mind a ketten zavarban voltak,
akadozva és töredezve beszélgettek, néhány udvariaskodó szó esett még
csak… Ekkor bejött Kopsch.
– Jó napot kedves doktor, – kiáltott vidáman. – Milyen jó, hogy
hazavetődtem.
Az asszony elpirosodott; Antal zavarban volt, Kopsch veregette a vállát.
– Hát hogy vagyunk doktorkám, hogy vagyunk. Régen nem láttuk. Persze…
fiatal orvos… most ápolni kell a régi barátságokat a praxis kedvéért… az
ember végre egyszer csak ott akarja hagyni a hónapos szobát…
Antal elsápadt, nyelt egyet, néhány percig beszélgettek, azután
bucsuzott és elment.
Másnap, a rendelő órája végén bejött hozzá az asszony. Halvány volt,
didergett és mosolygott.
– Maga, azt hiszem, nem jön el még egyszer hozzám, – mondta vacogó
foggal. – Hát én jöttem el…
Antal leültette, elvette a köpönyegét, a keztyüjét, azután állt és várt.
– Hát haragszik rám? – mondta az asszony egy hosszu sóhajtással.
– Igen.
– Miért?
Antal összeszoritotta az öklét.
– Hát ha tudni akarja, – mondta haragosan és rekedten – hát most
megmondom. Nem azért, mert nem tartotta meg az igéretét… mert hütlen
lett… az ilyen nagy szavakat nem szeretem. Különben is tizennyolc éves
volt. Hanem mert Kopsch urhoz ment, éppen Kopsch urat választotta ki.
Énrám talán kötelező volna egy kis tapintat, talán tekintenem kellene,
hogy a maga férje, de én sokkal jobban tele vagyok haraggal és
utálattal, semhogy finom és tapintatos lehetnék. Azért haragszom magára,
mert ehhez a rut és utálatos fickóhoz ment, ehhez a nyálkás állathoz. A
pénze miatt… Pedig magának is elég pénze van rá, hogy bőségben éljen.
Kereshetett volna magának mást. Ehhez az emberhez, ehhez az öreg
emberhez ment, hogy még több pénze legyen. Utálat!
Az asszony a kezébe hajtotta az arcát, csendesen sirni kezdett, azután
hangosan zokogott. Antal elhallgatott, dühösen járt fel és le a
szobában; nem törődött az asszony zokogásával, jól esett neki, hogy
megkinozhatta. Lassankint elfáradt, megállott, odafordult az asszonyhoz,
az asszony még mindig zokogott.
– Kérem, – mondta Antal – hát ne sirjon. Hát mit törődik maga az én
véleményemmel.
– Ha tudná, – zokogta az asszony, – hogy megbántam…
– No kérem, – mondta Antal, – hát ne sirjon…
Az asszony hevesen zokogott, Antal könyörgött neki; az asszony zokogása
még erősebb lett, Antal kétségbeesetten járkált körülötte, azután
odament hozzá és megfogta a kezét.
– No… Mici…
Az asszony odaszoritotta az ő kezét is az arcához és halkan zokogta:
– Géza…
Antal lehajolt hozzá és maga felé forditotta a fejét. Összehajlott a
fejük és megcsókolták egymást.
Az asszony egy hét mulva asztalnál, ebéd után, fekete kávé mellett, a
kanalát nyugodtan beletéve a csészéjébe, halkan ezt mondta a férjének:
– Én el akarok válni magától. Csendesen és békében el akarok válni.
A férfi elbámulva nézett rá, a szája nyitva maradt és a kezében remegni
kezdett a kávéscsésze.
– Mit?… Mit mond?…
– El akarok válni magától.
– De minek?… Miért?…
– Sok mindenért. Nem illünk egymáshoz. Én huszonkét éves vagyok, maga az
ötven körül jár.
Kopsch kérdezősködött, azután izgatott lett, felugrott, fel és alá
rohant, kiabált. Az asszony csendesen és nyugodtan ismételte:
– El akarok válni.
Kopsch végre kifakadt:
– De én nem akarok elválni. Nem akarok elválni. Nem kényszerithet rá,
hogy elváljak. Nem fogok elválni.
Az asszony csodálkozva nézett rá.
– De miért? – mondta. – Miért ragaszkodik hozzám. Hiszen ugysem vagyok
már a felesége.
– Mindegy. Én ragaszkodom. Én nem válok el.
Az asszonyban nagy harag gyült fel, Kopsch nyakasan és hangosan
ismételte: »nem válok el«, az asszony ekkor felkelt, odalépett hozzá és
fehéren a dühtől odasugta neki:
– Azt akarja, hogy szeretőt tartsak?
Kopsch ránézett, hallgatott, azután vállat vont. Az asszony fáradtan ült
le egy székbe és kétségbeesetten mondta:
– De hát miért nem engedi, hogy elváljak?
Kopsch járkált a szobában, három, négy, öt perc telt el, a fejét
lehajtotta, a kezét hátratette, igy járkált szótlanul és gondolkozva,
azután egyszerre megint odafordult az asszonyhoz.
– Nem engedem – mondta. – Nem válok.
– De hát miért? – kiáltotta kétségbeesve az asszony.
– Nem tehetem. A pénz miatt.
– A pénz miatt? Az én pénzem miatt? Hisz magának sokkal több van.
– De most nem vehetem ki az üzletből… Százezer forint… Nem vehetem ki…
Megrázta a fejét és elment. Az asszony másnap ujra kezdte a követelést.
– Én el akarok válni.
– Én nem.