– Most mondd meg, – szólt a leány türelmetlenül – mit tegyek? Pár nap
mulva mindnyájan hazautazunk; ha addig nem történik valami, akkor
sohasem történik semmi. Én ugy akarok innen hazautazni, hogy már a
menyasszonya legyek. Azt akarom, hogy megkérjen, azt akarom, hogy
megkérjen, azt akarom, hogy megkérjen!
– És hogyan akarok ezt csinálni? – kérdezte az asszony.
– Hiszen éppen ez az, amire tőled kérek tanácsot. Azért vagy asszony.
Mondd meg, mit csináljak?
– Várni kell. Én is bevártam, mig az uram megkért. Öt évvel ezelőtt még
igy csináltuk.
– Libák voltatok. Várni, várni, amig ő kegyeskedik elérkezettnek látni
az időpontot. Én már elérkezettnek látom.
– Hát mennyire vagy vele voltaképpen?
– Mennyire? Messzire. El van kábulva. Mikor a vállamról lecsuszik a
ruha, és én tisztán és ártatlanul nézek a szemébe, olyankor mintha egy
kicsit mindig részeg volna.
– Hát akkor mit akarsz?
– Siettetni akarom a dolgot. Egy lóditásra volna meg szükség, egy
energikus lenditésre, valamire, nem tudom mire…
Végignézett magán és egy mozdulattal végigintett magán a nyakától a
cipőjéig:
– Én már nem tudok mit adni.
Beszélgettek még, azután a leány elhallgatott. Gondolkozva bámult maga
elé, egyszerre odacsuszott az asszonyhoz.
– Te, – mondta neki egészen halkan – mi volna, hogy ha ő egyszer
meglátna engem… ugy… véletlenül… ruhátlanul…
– Hogy érted ezt? – kérdezte megdöbbenve az asszony.
– Szent Isten, de ijedős vagy: hát ruhátlanul… mint a Canova hercegnője.
– Nem szégyelled magad! – kiáltotta az asszony.
– Nem. A szoba is meleg. És mért szégyelném magamat; nem vagyok én
csunya, És nem is volna az ugy, hogy én szándékosan mutatom meg magamat.
– Hanem?
– Oh, te naiv lélek. Mondtam már: véletlenül. Csak igy van értelme. A
meglepett tartózkodás, a meglepett szemérem!
– Hát mit takarsz csinálni? – kérdezte bámulva az asszony.
– Holnap délelőtt megmondom neki, hogy délután ne jöjjön át hozzám, mert
aludni akarok. Ugyis tudom, hogy azért átjön. Eddig még mindig átjött.
Egyszer aludtam, akkor megvárta mig felébredek. Most is ugy lesz, mintha
aludtam volna. De elfelejtem bezárni az ajtómat. Tudom mikor jön. És a
mikor jön, meg fog lepni engem, éppen átöltözködőben, éppen két ruha
közt, álmosan, nyujtózkodva, gyanutlanul, az ajtónak hátat forditva…
Elég időt adok neki rá, hogy megnézzen, azután hátrafordulok, sikoltok
egyet, ő kimegy, el van kábulva… El lesz kábulva.
– Kérlek, – mondta az asszony könyörögve – ne csináld ezt.
– Miért?
– Őrültség. Nem szabad. Nem lesz jó vége.
– Jó vége lesz… a legjobb vége lesz… házasság lesz a vége.