– Ma a karomat mutattam meg neki – mondta a leány.
– Hogyan? – kérdezte az asszony.
– Hogyan! De naiv egy teremtés vagy te. Hát felvettem a könnyü
kimonomat. Azután, amikor már eleget beszélgettünk, ásitottam egyet,
felemelt karral nyujtózkodtam egyet, a bő ujjaim ráhullottak a vállamra
és én nem hajtottam visza őket. Otthagytam őket. Szabadon volt az egész
karom.
– És ő?
– Ő ott ült velem szemben és kipirult az arca és csillogott a szeme és
hevesen beszélt és közben folyton a karomat nézte. Én kinézegettem az
ablakon, felelgettem neki, finoman csevegtem, ábrándos voltam és közben
arra vigyáztam, hogy vissza ne hulljon a karomra a kimono ujja.
– Micsoda leány vagy te! – mondta némi megbotránkozással és sok
elismeréssel az asszony.
– Micsoda leány vagyok? Olyan, mint a többi. Olyan, mint a milyen te is
lettél volna, ha merted volna. Te is azt akartad, hogy elvegyen az urad.
Én is azt akarom, hogy ő elvegyen.
– De nem is szereted.
– Eléggé szeretem arra, hogy hozzámehessek.
– És elvesz?
– El. Tegnap megkért, álljak fel, hogy az alakomat megnézhesse. És azt
mondta, ha festő volna, elvenne engem feleségül, hogy a modellje legyek.