Az okos, szép, szőke Horvát Klára egy napon levelet kapott. Angol volt a
boriték cimzése, japáni a bélyeg rajta.
– Sir, – kezdődött a levél, – hallottam Yamatori barátomtól, aki miss
Cleminsonnal, az ön egykori angol tanitónéjával összeköttetésben van,
hogy ön az angol nyelv gyakorlása végett hajlandó volna valakivel
levelezni. Minthogy barátom most Amerikaba utazik, ajánlkozom helyette.
A külügyminisztériumban dolgozom, angolul már jól beszélek és remélem,
hogy leveleim elég érdekesek lesznek.
Horvát Klára még aznap válaszolt a japánnak:
– Uram, én nem vagyok sir, hanem miss és az ajánlatot szivesen
elfogadom. Az apám a törvényszék elnöke, magam pedig tizenkilenc éves
vagyok, tanitónői oklevelem van és remélem, hogy az én leveleim is elég
érdekesek lesznek.
Jött a japantól a válasz. Nagyon örül, hogy a véletlen ilyen kedves
ismeretséghez juttatta; különben amatőr-fotográfus és mellékelve küldi a
háza fotográfiáját. Magyarországról sokat olvasott és boldog, hogy a
szépségükről hires magyar nők közül olyan elmés, okos és szeretetreméltó
lánynyal jutott összeköttetésbe, mint ismeretlen ismerőse.
Erre megindult a levelezés. Eleinte csak éppen gyorsan és pontosan:
rögtön irván a választ a kapott levélre, később egyre nagyobb
érdeklődéssel, hevesen, sőt szenvedélyesen.
Mindkettejüknek valamely különös és érdekes naplószámba ment a
levelezés. Van, ime, valaki a tengereken tul, egy érdekes, okos
gondolkozó és érző ember, akinek mindent el lehet mondani – vágyakat,
gondolatokat és eseményeket – veszedelem nélkül, a megértés biztos
tudatában. Egy fiu és egy lány tengereken át és országokon keresztül
egymásra lelt; ismerik, értik és szeretik az egymás lelkét; mindegyiknek
kedves a másik minden gondolata, és minden érzése és – két messzi,
nemzet fia, de a kulturának, az emberi haladásnak egyformán előkelő
gyermekei: irta egyszer a japán – egy hatalmas és csodálatos idegen
fajta nyelven beszélnek egymáshoz.
Mentek és jöttek a levelek. Vitték a lány gondolatait a fiuhoz, a fiuét
a leányhoz és a két lelket összehálózták egy ismeretlen érzés
aranyfonalával.
Hoditó bája és különös varázsa volt ennek a levelezésnek. Már nem is
várták a választ és indult az uj levél; ugy tetszett néha, – mikor a
lányt elragadta egy-egy levél finomsága és ötletessége, – hogy a rohanó
vonatok, füstontó gőzösök a tengeren nincsenek is másért, csak hogy
vigyék és hozzák azokat a leveleket.
A leány irt a házukról – vadszőllő fut fel rajta köröskörül; az apjáról
– a legkedvesebb öreg ur a világon; az olvasmányairól – Jókai angolra is
le van forditva; a mulatságairól, az érzéseiről, az álmairól, az
ismerőseiről.
– Jár hozzánk – irta egyszer – egy fiatalember. Csák Sándor a neve.
Magas, fekete, csillogó szemű. Tanár. Apa nagyon szereti. Ez az Csák
engem feleségül akar venni.
– Az istenért, – jött a válasz – vigyázzon. Az élete legfontosabb
elhatározását el ne hamarkodja. A boldogság vagy boldogtalanság függ
tőle, az üdvösség vagy a kárhozat. Vigyázon. Ne határozzon még. Fiatal.
Ráér. Ismerje meg jobban azt az embert. A tanárokat én sohasem
szerettem.
– Csák majd mindennap itt van nálunk, – irta a lány. – Én szeretem a
tanárokat. Itt küldöm magának az arcképemet.
Még válasz se jött erre a levélre, ujra irt a lány:
– Csák megkérte a kezemet. Gondolkozási időt kaptam és nem tudok
határozni. Megkapta az arcképemet? Küldje el a magáét.
– Megkaptam az arcképét, – jött a válasz négy hét mulva – és a szivemben
boldogság és félelem reszket. Hónapok óta, mióta egyre szomjasabb
várakozással várom édes leveleit, a lelkemben nő, árad és dagad egy
szenvedély, amely kitör most, hogy ragyogó képét is látom. A faj
korlátain, az idegenségen és a messzeségen, a hegyeken és a tengereken
átalszárnyal a szerelem és csókot lehel fehér kezére. Hiába tilt el az
okosság és a kételkedés, hiába rémitget az a félelem, hogy maga a
fajtája idegenkedésével és felsőbbségével tekint rám, az én szerelmem
ugy érzi, hogy a mi lelkeink egyenlő és rokonlelkek, hogy a lelkeink
amelyek olyan csodamódon találtak egymásra, el sem is válhatnak soha.
Szőke haja fényt sugároz rám a tengereken át, fehér arca világosságot
áraszt az életem utjára. Mélységben vagyok és mint a napra, ugy tekintek
magára. – Hajoljon le hozzám és keze érintésével váltson meg engemet. A
boldogságom, az életem függ a válaszától. Ha nem csalt az a sejtés, hogy
leveleinek finom betüiből szeretet szólott hozzám, akkor enyém az élet.
Ha csalt, akkor vége az én életemnek. Vége oly igazán, mint ahogy az
ereimben azoknak a japán nemeseknek a vére folyik, akik egy tévedésért
vagy hibáért, a becstelenségnek látszatáért is, vagy egy szenvedésért,
amit szótlanul kellett türniök, karddal döfték keresztül a szivüket.
… Horvát Klára nedves szemekkel olvasta a levelet. A sorokból mély
szerelem szólott hozzá, megfogta, elkábitotta, mámorossá tette a különös
romantika, amely ebben az esedező, nagy szerelemben volt. A tengereken
tul, a föld másik felén van valaki, aki meghal, ha ő igent mond egy
kérésre.
Idegenkedve nézte Csák Sándort: az az ember ott a tengeren tul meghal,
ha ő ennek igent mond. És azt – ott a tengeren tul – szereti; már
egészen bizonyos volt benne, hogy szereti. Milyen finom a lelke, hogy
esdekel a szerelméért, hogy imádja őt Álmodozva járt két napig.
A harmadik napon levelet kapott:
– Megkaptam a második levelét – szólt az angol irás és kivánsága szerint
itt küldöm az arcképemet. Reszketve várom a válaszát.
Horvát Klára megnézte a fotografiát. Japáni arc tekintett rá. Egy
sárgaarcu, alacsony ember állott a képen. Egy ferdeszemű. Egy
operettember.
A lány megdöbbenve bámult rá: a tengereken tul ehhez szálltak az álmai?
Egy pillanat alatt vége volt mindennek. A szeme könnybe borult és sokáig
sirt keservesen. Mikor jól kisirta magát, sóhajtott egyet.
Bement az apjához.
– Férjhez megyek Csákhoz – mondta nyugodtan.
Pár nap mulva irt Japánba. Röviden; nem kegyetlenül, csak közömbösen.
– Tegnap jegyet váltottam Csák Sándorral.
Egy hónap mulva az egész dolgot elfelejtette és egy szikrát sem törődött
vele, mit csinál a sárga ember ott tul a tengeren.