A szorgalmas és törekvő Csillag, Csillag Árpád, az Első Magyar Ipar- és
Hitelbank főtisztviselője egy téli estén megelégedetten és jókedvüen
jött ki a bankból. Harmincegyedike volt, a fizetését megkapta, a pénz
nagyobb részét gondosan elhelyezte már félrerakott és örvendetesen
növekvő kis tőkéjéhez, a kisebb részszel a zsebében pedig derüsen gázolt
kifelé a Lipótvárosból, el az Andrássy-ut felé, hol is mindenekelőtt
vacsorázni szándékozott, azután abonnálni ebédet, vacsorát az egész jövő
hónapra, majd szobáját kifizetni, továbbá apró bevásárlásokat tenni
ruhatára kiegészitésére. Mindez telt a kisebb részből. A nagyobb ott
maradt a bankban: folyószámlája javára irva.
A nagyobb rész ott maradt a bankban, gyarapitotta a már meglevő
tőkécskét, gyarapodott, kedvesen hizott maga is, üdén, virulóan, pufók
aranyarccal. A helyzet olyan volt, hogy a szorgalmas és törekvő Csillag,
Csillag Árpád, az Első Magyar Ipar- stb. főtisztviselője most már
házasságra gondolhatott, egy előnyös házasságra, a mely egyrészről
kellemes és nyugalmas életet biztosit neki, másrészről pozicióját –
pozicióját – még jobban megerősiti. A lendő hitestárs még nem volt
kiszemelve, csak annyi volt bizonyos, hogy a házasságnak előnyösnek kell
lennie. Ami a számbavehető lányokat illeti, több apa jöhetett
kombinációba; bizonyos gyöngéd puhatolózások történtek is már és öröm
volt, szivet melegitő diadal volt meghallgatni a közvetitő bizalmi
személy referálását arról, hogy az apák milyen heves és kitörő
helyesléssel fogadták a Csillagkombinációt. A legkitünőbb apák között
lehetett a házasságra nézve válogatni.
A törekvő Csillag mosolygott magában és mosolyogva gázolt kifelé az
Andrássy-utra. Az Andrássy-ut sarkán a vállára ütött valaki.
– Szervusz, Csillag. Hová mégy Árpi?
A szorgalmas Csillag megfordult és meglátta kollégáját, Törő Viktort, a
lump Törőt. Csillag azért nem bánt rosszul Törővel; lenézte kissé, de
nem bánt rosszul vele, sőt bizonyos örömet érzett, ha látta. Ime, egy
olyan ember, aki egyre rontja a pozicióját.
– Szervusz – mondta neki jóindulatuan. Megyek vacsorázni.
– Hová?
Csillag megmondta. Törő elnevette magát.
– Hát még mindig ott vacsorázol? – kérdezte nevetve. – Gyere el már
egyszer valami tisztességes helyre. Tudod mit, gyere el velem az
orfeumba és légy a vendégem. Árpi, te békés igavonó, gyere el velem és
nézd meg, hogy él egy ur harmincegyedikén.
Csillag, a szorgalmas Csillag rövid habozás után elfogadta az ajánlatot.
Olyan jókedvü volt, olyan nagylelkü kedvében volt, hogy még ennek a
lumpnak is örömet akart szerezni. Elfogadta az ajánlatot és igy elmentek
együtt az orfeumba.
Csillag máskor is volt már itt, sőt elég gyakran járt ide; minden
hónapban egyszer; ez azonban egészen más volt. Mindenekelőtt: páholyba
ültek, aztán: nem vacsoráztak meg előbb valamely olcsó vendéglőben,
hanem a páholyban vacsoráztak és már a vacsorához pezsgő volt; végül:
előadás után bevonultak a télikertnek egyik fülkéjébe, ismét pezsgőt
ittak, a cigány nekik huzta, egy igen szőke nő letelepedett az
asztalukhoz, más nők suhogva járkáltak el előttük és bizalmasan
integettek a lump Törőnek. Határozottan szép volt az egész.
A törekvő Csillagnak kigyult a kedve a pezsgőtől, most még jobban
érezte, milyen nevezetes és kitünő ember ő, milyen előkelő poziciója van
és milyen kitünő kilátásai vannak a jövőre, bizseregni kezdett benne
valami, tetterőt érzett magában, ugy érezte, valami szépet és nagyot
kell cselekedni.
Derülten, sőt csaknem kihivóan nézegetett körül és a tekintete megakadt
egy barnabőrü, fekete haju, csillogó szemü, zöld selyemruhás nőn, aki
egy oszlophoz támaszkodott és feléjük nézett. Rátette a kezét a Törő
karjára.
– Te, – kérdezte – ki az a nő?
– Melyik? Az a fekete?… Hiszen láttad a szinpadon. Táncolt. Spanyol
táncosnő. Dél-amerikai. Kreolivadék. Glóriának hivják. Csupa tűz.
Akarod? Ide hivjam?
– Igen – mondta Csillag fellelkesedve.
Törő, a lump Törő felállott, egy mozdulattal és egy mosolygással
meghivta a barnabőrü nőt az asztalukhoz, a nő biccentett, feléjük indult
és Törő ekkor kissé ijedten hajolt oda Csillaghoz.
– Te, Árpi, – mondta neki halkan – hanem azután szégyent ne hozz rám. Én
már máskor is vezettem be ide uj embereket; aki velem van, arról tudják
itt, hogy nem sajnálja a pénzt. A szerelem itt kissé drágább, mint
azokon a helyeken, ahol te szoktad beszerezni.
– Légy nyugodt, – felelte a törekvő Csillag, – tudom én, hogy hol
vagyok.
A barnabőrü nő megérkezett, mosolygott, nagyon szép volt, pompás szaga
volt, gyors ismerkedés történt és barátságos kézfogások estek, kiderült,
hogy a spanyol táncosnő csak németül tud, azt is csak törve és hogy
Csillag, a szorgalmas és törekvő Csillag nagyon megnyerte a tetszését.
– Tu piszt ein Kavalliich – mondta neki bizalmasan, elragadtatva, az
utolsó szó utolsó tagját lehunyt szemmel, szinte kéjesen hangsulyozva.
Hogy Csillag, Csillag Árpád gavallér, lovag. Kavalier, és hogy ő ezt
rögtön látta rajta A törekvő Csillag mosolygott, el volt ragadtatva
Glóriától. Glória vocsorázott és ivott, majd Csillag kifizette a
vacsoráját, kissé megilletődötten az összeg, nagyságától, és hazafelé
indultak. A lump Törő még maradt, Csillag azonban Glória társaságában
ment, beült egy fiakkerbe és elrobogott Glória lakására.
A kiszállásnál a Glória lakása előtt némi szóváltás volt még a
fiakkerossal, aki a helyzetet alávalóan ki akarta aknázni, baj azonban
itt nem történt. A baj, a nagyobb baj, a nagy baj csak később, jóval
később jött, akkor tudniillik, amikor Csillag, a törekvő és szorgalmas
Csillag távozni készült Glória lakásáról. Azt, ami Csillag részéről
történt, ami a nagy bajt felidézte, azt az elhatározást, azt a
cselekedetet hosszabb lelki harc előzte meg, csendben megvivott izgalmas
tusa, érvek és érvek, izgalmak és izgalmak között Csillag Árpád jól
berendezett lelkében. Az érvek egy összeg körül forogtak, az izgalmak
ennek a pénzösszegnek a megállapitása, a mértéke, a nagysága fölött
csaptak össze a szorgalmas Csillag pénzdolgokat mindig bölcsen
megfontoló elméjében és jól berendezett lelkében. Az idő sürgetett.
Határozni kellett. Szint kellett vallani. Mi történt ekkor a szorgalmas
Csillag jól berendezett lelkében? Mi gyürte le azokat az aggodalmakat,
amelyek a távozás szégyenletes mivoltára, vereségszerü, menekülésszerü
jellegére, a lump Törő gunyos mosolygására vonatkoztak? A szorgalmas és
törekvő Csillag habozó lelke egy papirpénz és két nagyobb ezüstpénz
kombinációja között ingadozott. Az utolsó percben azonban Csillag
egyszerre megfontolta az összes áldozatokat, amelyeket már hozott,
vacsorát, fiakkert, összehasonlitotta továbbá azt az árt, amelyet két
nagyobb ezüstpénz kombinációja jelentett, azzal az árral, amelyet más
beszerzési helyeken fizetni szokott, belesüvöltött végül aggodalmai közé
az a gondolat is, hogy ha a költekezésében féktelen talál lenni, akkor
tőkécskéjéhez kell – folyószámlája terhére – hozzányulnia, és a két
nagyobb ezüstpénz távozás közben, kalap a fejen, bot a kézben,
diszkréten megcsörrent egy asztalka márványlapján.
És ekkor rettenetes dolog történt. Nem az, amit Csillag Árpád várt:
harag, szitkozódás, követelőzés. Nem. Glória föléje hajolt a két
ezüstpénznek, előbb olyan hitetlenül nézte meg őket, mintha kételkednék
a saját szemében, azután barna arcára és csillogó szemére olyan
eltorzult undor ereszkedett, mintha valami utálatos férget látna, azután
pedig kiegyenesedett, a csipőjére csapta a két kezét, szétterpesztette a
két lábát és harsányan el kezdett nevetni. Szétterpesztett lábbal állott
a meghökkent Csillag Árpád előtt és gunyosan harsányan hahotázva,
rikoltozva kacagott bele az arcába. Előbb szólni sem tudott, de azután
hebegve a mértéktelen kacagástól, rikácsolva, egyet-egyet biccentve a
fejével, mondta:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…!
Csillag, a jól berendezett lelkü Csillag elámultan nézett rá. Glória két
kezével a saját oldalát verdeste a kacagástól és lelkendezve, gunyosan,
mérhetetlen lenézéssel ismételte:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…!
A szorgalmas Csillag összeszedte minden erejét, megfordult és
méltóságosan távozott. Méltóságos távozása meneküléssé, szinte futássá
fajult, amikor meghallotta, hogy Glória követi, amikor a spanyol
táncosnő könnyü lábának a zaját hallotta maga mögött.
Kint volt a lépcsőházban és – be kell vallani – rohant lefelé. A teljes
megmentést azonban ez sem jelentette, mert a kőlépcsőkön utána, nyomban
mögötte csörrenve gurult lefelé két nagyobb ezüstpénz és a félhomályban
utólérte és egészen a földszintig követte a kacagó rikácsolás:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…!
A szorgalmas Csillag lihegve állott meg a földszinten. Fent becsukódott
az ajtó. Csend lett. Azonban mi van a két nagyobb ezüstpénzzel? Azok is
lejöttek a lépcsőn. Kidobódtak. A törekvő Csillag óvatosan gyufát
gyujtott, de csak az egyik ezüstpénzt találta meg. Megtalálta, azután
sietve csengetett a házmesternek, kivonult a kapun és lassan megpihenő,
lassanként egészen megnyugodott lélekkel és azzal az elhatározással,
hogy most már csakugyan meg kell házasodnia, hazatért.
Harmadnap találkozott Törővel és vidáman, ravaszul rámosolygott. Törő, a
lump Törő, azonban komoly maradt, hozzáhajolt és nagyon komolyan mondta
neki:
– Árpi… te egy aljas ember vagy.
A törekvő Csillag méltatlankodva akart válaszolni, Törő azonban
legyintett a kezével, mintha azt akarta volna mondani, hogy ez már nem
is az ő dolga, majd elintéződik ez nélküle is, ismét hozzá hajolt és
halkan mondta:
– Tu piszt ein Kavalliich…
Azután hátat forditott neki és elment. A törekvő Csillag bosszankodva
bámult utána, de lassanként megvigasztalta az a gondolat, hogy ez az
ember egy lump, viszont az ő poziciója egyre erősödik és hogy ami a
házassága ügyét illeti, már körülbelül megállapodott a kellő és helyes
apa személyében. A következő napok ezt az ügyet még jobban előrevitték,
és a törekvő Csillag ekkor egy napon ebédre volt hivatalos, hogy jobban
megismerkedjék leendő menyasszonyával.
Ezen a napon délben sietve és jókedvüen gázolt kifelé a bank tájékáról,
amikor vele szemben a gyalogjárón egy lázas lendületü kalap és egy
liladiszes, prémes bunda jelent meg. Egy sétáló, sőt talán várakozó nő.
Kit vár vajjon? A bankból valakit? A törekvő Csillagnak megdermedt a
vére, amikor a közelébe ért. Hiszen ez a nő… ez a nő Glória. Menekülésre
gondolt, de a menekülésre nem volt ideje. Glória felemelte a fejét,
bizalmasan feléje intett, azután bizalmas, lassu, gunyos fejbiccentések
közepett, csendesen, kacagva sugta neki:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…
A szorgalmas Csillag elsápadva és megrendülve nézett rá és nem tudott
megmozdulni. Glória mosolyogva biccentett és ujra kezdte:
– Tu… piszt…
Csillag ekkor megrándult, megmozdult és futni kezdett. Glória mellette
volt, mellette maradt. Ő elhagyta. Még annyit látott, hogy az emberek
csudálkozva állanak meg és a bank ajtajából bámulva néznek utánuk a
kollégái, még egyszer hallotta:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…
Azután elmenekült, lihegve rontott előre, feldult lélekkel rohant addig
a házig, ahová ebédre volt hiva; a ház előtt kissé megnyugodott, de
azért nyugtalanul ebédelt meg a kellő apa és a jövendőbeli menyasszony
társaságában.
Az eljegyzés mindazonáltal gyorsan megtörtént. A szokásos jelentések
szétmentek, az ujságokban is megjelent a hir és a törekvő Csillagnak
menyasszonya másnap csodálkozva mutatott egy nyilt levelezőlapot, amely
a menyasszony cimén érkezett a vőlegénynek, neki, Csillag Árpádnak. A
levelezőlapon mindenekelőtt ez volt:
– Gratulálok.
Azután kissé bizonytalan helyesirással ez:
– Du bist ein Kavalier!
A törekvő Csillag elpirulva magyarázta menyasszonyának, hogy ez egy
ostoba tréfa, nem kell vele törődni és a levelezőlapot szét kell tépni,
amibe a jövendőbeli Csillag Árpádné bele is nyugodott. A levelezőlapot
széttépték. Másnap délben azonban a bank utcájában, a Lipótváros déli
forgalmában ott sétált Glória és suttogva üdvözölte a törekvő Csillagot:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…
A szorgalmas Csillag menekült, a dolog ezuttal még nagyobb föltünést
keltett, mint első izben, a bankban elterjedt a hire, és másnap husz
ember faggatta és csufolta a szorgalmas Csillagot a két ezüstpénz miatt,
amelyek közül az egyiket ő felszedte a sötét lépcsőházban. A törekvő
Csillag ekkor kétségbeesve és felháborodva szaladt a lump Törőhöz.
– Mondd meg annak a nőnek, – kiáltotta hevesen – hogy én a rendőrséget
veszem igénybe. Becsukatom. Eltoloncoltatom.
A lump Törő megvetően nézett rá és nem felelt.
– Becsukatom. Eltoloncoltatom! – kiáltotta Csillag.
Törő vonogatta a vállát.
– Te tökfilkó – mondta lenézően. – Mi közöm nekem ehhez. Menj el és
mondd meg őneki, ha van kedved rá.
– Nem, erre nincs kedvem – felelte Csillag megszeppenve.
– Akkor hagyj nekem békét.
A megszeppent Csillag most könyörgésre fogta a dolgot, megmentést kért,
közvetitésért esedezett, pénzt ajánlott, a lump Törő rázta a fejét és
végül rákiáltott:
– Takarodj innen és hagyj békét nekem. Én nem közvetitek, én nem
mentelek meg, én utállak, mert piszkos disznó vagy és engem
kompromittáltál. Egyet mondhatok, hogy Glóriánál eredményt pénzzel el
nem érsz, pénze van neki, több mint neked. És ugy gyülöl téged, hogy
előbb meg akart ölni… Ami pedig az eltoloncolást illeti, – ő már beszélt
is egy ügyvéddel. Semmi baja nem történhetik. Mit mond ő neked? »Tu
piszt ein Kavalliich!« Hisz ez igaz. Az vagy. Gavallér vagy. Ez csak nem
sértés?
Előrehajolt és még egyszer mondta:
– Tu piszt ein Kavalliich!…
A törekvő Csillag előbb pofon akarta vágni a gunyosan mosolygó Törőt, de
jól berendezett lelkében a megfontolás legyőzte a haragot. Inkább ujra
könyörgött tehát. Hogy ő főbe lövi magát, ha ez igy tart. Most már
mindenki tudja a dolgot. Már a menyasszonya is. És mindenki azt mondja
neki: »tu piszt…«
A lump Törőnek kissé megesett rajta a szive.
– Tökfilkó vagy – mondta neki jóindulatuan. – Aljas ember vagy.
Megérdemelnéd, hogy kirugjalak… De jól van, megbántad a dolgot, hát egy
jó tanácsot adhatok neked: házasodj meg gyorsan. Glóriának gyöngéje a
házasodó ember. Az ő szemében minden ember szent egy kicsit, ha el is
vesz egy lányt. Azt hiszi, te is szerelemből házasodol…
A törekvő Csillag siettette az esküvőt és minthogy egyébként teljes volt
a megegyezés, az esküvő napját hamarosan ki is tüzték. Legfőbb ideje
volt, mert Glória kezdett elviselhetetlenné lenni. Most már szinte
naponként megjelent a bank előtt; mint egy bosszuálló istennő, ugy
suhant oda villogó szemmel és libegő kalappal Csillaghoz és fehér foggal
mosolyogva, máskor komoran és sötéten, majd jóindulattal, lassu
fejbólogatással, anyai hangon, ismét máskor jó pajtás módjára,
bizalmasan, hetykén egyetértően sugta, kiáltotta, vagy pattogta oda
neki:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…
Azon a napon, amelyen nem jött, legalább egy képeslevelezőlapot küldött
Csillagnak és a legutóbbi napokban – egy kitünő ötlete támadván –
estefelé jövendőbeli apósa lakására telefonozott neki, valami férfival,
pincérrel vagy szolgával a telefonhoz hivatta és amikor a törekvő
Csillag a kezébe vette a kagylót és sietve és feszesen bemondta:
– Itt Csillag.
Akkor egy mézédes, szerelmes, elragadott hang suttogta a fülébe:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…
Az utolsó napok türhetetlenek voltak; a törekvő és szorgalmas Csillag
ekkorra az izgalomtól sápadtan és lesoványodottan járt-kelt már és ha az
esküvő napja nem lett volna közel, még valami bolondot csinált volna.
Szerencsére jött az esküvő napja és ezen a szép napon boldog és
megkönnyebbült lélekkel ébredt fel a törekvő Csillag. Most vége ennek a
nyomoruságnak; el is utazik; és ha hazajön, az az átkozott nő békében
hagyja; poziciója ismét megerősödik… Menyasszonya jutott eszébe és
megnyugvással gondolt az apa kitünő vagyoni viszonyaira.
Előbb az anyakönyvvezetőhöz mentek, Csillag boldogan ugrott ki itt a
kocsiból és fürgén fordult meg a lépcső felé, hogy az épületbe
felsiessen. A fürgesége azonban egyszerre megbénult, az egész teste
megdermedt és elsápadva bámult az álldogálók közé, akik a feljáró szélén
két sorfalat csináltak. A nép között, a tömeg között, ott viritott egy
hősies, vakmerő és kiabáló kalap. A Glóriáé…
A törekvő Csillag megdermedve bámult feléje és azt mondta magában, hogy
most botrány lesz. De nem lett botrány. Csillag megmozdult és dideregve
vánszorgott felfelé a lépcsőn. A kalap is megmozdult. Előretolakodott az
első sorba. És amikor a szorgalmas Csillag elbotorkált előtte, akkor a
kalap alatt, a barna arcon mozgás támadt és a szorgalmas és törekvő
Csillag inkább látta, mint hallotta a piros ajkakról ezt a jóindulatu,
áhitatos suttogást:
– Tu… piszt… ein Kavalliich!
Bent volt a teremben. Ide csak nem jön be? Tévedés volt: oda is bejött.
Az ajtó felnyilott és suhogva, parfümösen, szenzációsan Glória jött be
rajta. A széleskörü család nagyszámban megjelent tagjai összesugtak, a
törekvő Csillag lázasan, görcsösen próbált a menyasszonyával
beszélgetni, a menyasszony azonban kiváncsian és megilletődötten bámulta
Glóriát. Glória szende arccal vonult meg a háttérben, a törekvő Csillag
elhallgatott és verejtékcseppek verődtek ki a homlokán.
A homlokának tovább is bőven volt alkalma verejtékeznie, mert a
házasságkötés szertartásának a megkezdésekor Glória előre suhogott és a
jobboldali fal mellett állapodott meg, ugy hogy az előrelépett
menyasszony és vőlegény nagyon jól láthatta. »Miért nem vezeti ki
valaki?« – gondolta Csillag kétségbeesetten. »De hiszen akkor botrány
lenne« – gondolta rögtön összetörve.
A házasságkötés aktusa megkezdődött. A vőlegény is, a menyasszony is
félszemmel Glóriára nézett és amikor az anyakönyvvezető a törekvő
Csillag igenjét várta, kinos csend állott be, mert a törekvő Csillag
megbüvölve meredt a Glória piros ajkára.
Ez a piros ajak ugyanis a hivatalhoz és az ünnepi aktushoz mérten komoly
arccal, hangtalanul, de tagoltan, tisztán és félreérthetetlenül mondta:
– Tu… piszt… ein Kavalliich…!
A törekvő Csillag végre kimondta az igent, az aktus befejeződött, az
anyakönyvvezető távozott és a rokonság körében általános csókolózás
támadt. Glória nagy tisztelettel nézte a családi hangos örömet, de mikor
a távozás megkezdődött, mozdulatlan arccal, odasuttogta még a halvány
Csillagnak:
– Tu piszt ein…
A kocsik azután a templom felé robogtak és a törekvő Csillag izgatottan,
félve és reménykedve bámult ki a kocsi ablakán, jön e Glória.
Jött. Egy robogó fiakkeren hajtatott el mellettük, ő is kihajolt a
kocsija ablakán és még annyi ideje is volt, hogy a remegve
visszadöbbentő Csillagnak odakiáltsa:
– Tu piszt…
Azután elrobogott. A templomban azonban ott volt. Feljött egészen a
fehérruhás kisasszonyokig, akik az oltár közelében állottak, áhitatos
arccal rakta össze a két kezét, de valahányszor a didergő Csillag
odanézett, komolyan, tagoltan, hangtalanul mozgott az ajka:
– Tu… piszt… ein…
És a törekvő Csillagnak mindig oda kellett néznie. A templom zsufolva
volt emberekkel. A menyasszony apja kitünően volt megválasztva és a
törekvő Csillagnak dagadt volna a szive, ha a megjelent előkelőségeken
végignézhetett volna. De ő nem tudott máshová nézni, csak Glóriára. Jól
berendezett lelke kegyetlenül össze volt kuszálva; minden nyugalmának
vége volt és törekvő és megfontolt elméje a jövendő szép reménységei
helyett egyetlenegy kérdést forgatott és őrölt lázasan: mit fog csinálni
Glória, hogyan fejezi be ezt a hajszát, csinál-e botrányt, belekiáltja-e
a pap szavába rettenetes és süvöltő, bosszuálló és harcos jelszavát.
A szertartás megkezdődött, haladt előre, a törekvő Csillag
kétségbeesetten erőlködött, hogy követni tudja, de a kinos megakadások
igy sem voltak elkerülhetők. A törekvő Csillagnak Glóriára kellett
bámulnia. Glória csendesen, áhitatosan mozgatta az ajkát.
A reszkető Csillagban lassanként vad düh gyulladt ki. Botrány lesz? Jó.
De az a bestia akkor nem kerül ki innen élve. Ha mindennek el kell
vesznie, akkor pusztuljon el ő is. A törekvő Csillag a frakkban, a fehér
keztyüben, az oltár előtt, a gazdag menyasszonynyal az oldalán ökölbe
szoritotta a kezét és ugy érezte, hogy egy puha, teli, barna nyak ropog
a görcsös és vérszomjas ujjai között.
A szertartás véget ért és Csillag csodálkozva nézett körül. Mi ez? Nem
történt semmi? Hol van Glória. Ott van a helyén, az ajka megmozdult most
is, amikor a csudálkozó Csillag tekintetét elfogta, de látnivaló volt,
hogy kifelé tart. Mi az? Elmegy? Botrány nélkül? Megelégelte a kinzást?
A kipiruló Csillag valami olyanfélét érzett, ami a hálára hasonlitott.
A megkönnyebbült és fellélekző Csillag emelt fővel tartott kifelé a jól
megválasztott apa leányával, immár hitvesével a karján. Most már észre
tudta venni a notabilitásokat és büszkén dagadt a szive. A poziciója
mégis…
A hosszu sorfal végén azonban, amely a zsufolt templom közönségéből
alakult, egy vakmerő kalap libegett, tolakodott, öklözte magát előre.
Előre öklözte magát, megállott, mintegy leszállott, megülepedett,
megtelepedett egy helyen. A törekvő Csillag üveges szemmel meredt
feléje. Mi az? Még mindig nem elég? Még mindig nem ereszti ki a karmai
közül? Emberhalál kell? Hát legyen emberhalál.
Most ismét nem látta a notabilitásokat. Kézszoritásokat elfogadott és
visszaadott, de dobogó szivvel, kimeredt szemmel bámult előre, a kalap
felé. Egyre közelebb értek hozzá. A sorfal mozgott, suttogott, kiabált,
gratulált. És a zúgásban, mormogásban, suttogásban és kiabálásban, a
kézszoritások között az uj férj és az uj asszony odaért a vakmerő
lendületü kalap elé. A kalap megmozdult. Az uj asszony rábámult és egy
másodpercre megállott.
És ezalatt a másodperc alatt ez történt. A törekvő Csillag eleresztette
hitestársa karját, meghorkant, egy messze hallható, szinte felüvöltő
hangot adott, ökölbe szoritotta, majd felemelte fehérkeztyüs kezét és
vérbenforgó, kidülledt szemmel dült előre. Most ezzel a keztyüs két
kezével lecsap arra a bestiára… a puha, teli, barna nyak ropog
vérszomjas ujjai között… A törekvő és szorgalmas Csillagot jól
berendezett lelke azonban megmentette egy gyilkosságelkövetésétől. A
szóban levő másodperc második felében ugyanis eszébe jutott, hogy ez
botrány lenne, ez tönkretehetné őt; ugyan kérem, ki fog gyilkolni; ami
keveset ez az egész dolog a pozicióján rontott, azt a kitünően
megválasztott após pótolni fogja. A szóban levő másodperc második
felében tehát a törekvő és szorgalmas Csillag lefojtogatta torkán vad
felhorkanását, fehérkeztyüs kezét lekapta a levegőből és karon ragadta
vele hitestársát. És ennek a nevezetes másodpercnek az utolsó negyedében
a meghökkent Glória előrehajolt és ugyanazon a hangon, amelyen a többiek
gratuláltak, szivesen, melegen, mosolygóan elhadarta:
– Tu… piszt… ein Kavalliich!
A törekvő és szorgalmas Csillag ragadta kifelé hitestársát a templomból.
Beültek egy felvirágozott kocsiba, a kocsi elindult velük és a törekvő
Csillag megkönnyebülten mosolygott maga elé. Mi történt? Semmi. Egy
felhorkanás. Hát aztán? Kinek nem voltak ifjukori kalandjai.
Poziciójának ez nem árthat, csak…
A fiatal asszonyra nézett, aki oldalán ült és aki most nyilvánvalóan egy
kérdéssel harcolt. Kimondja-e ezt a kérdést? Nem mondta ki.
Hanem elutaztak nászutra. És a második héten Párisban, a világosság és a
legnagyobb szerelmek városában, amikor a törekvő és szorgalmas Csillag
megelégedetten élvezte jelenét és mámorosan gondolt jövőjére, amikor a
fiatal asszony páholyjegyet akart a szinházba, holott a számitó és
törekvő Csillag sokkal, oh sokkal szerényebb jegyeket hozott, amikor
ehhez hasonló nézeteltérések felgyülekezett mérge meghozta az első
összeszólalkozást, a miután továbbá a fiatal asszony előbb célzást tett,
majd nyiltan hivatkozott arra a bőkezüségre, amelylyel kitünően
megválasztott apja őt a házasságba küldte és amikor a megfontolt és
törekvő Csillagra ez sem hatott, amikor egyik epés és mérges szó követte
a másikat, amikor meg lehetett érezni, hogy ez a harc a két házastárs
között, akik az asszony hozományát és a férj pozicióját egészen eltérő
módon akarják élvezni, állandó marad, amikor minden érvből kifogyott,
sértéseket türt el és a közeli vereséget érezte, akkor a fiatal asszony
előrehajolt és a keserüségtől mámorosan, félig sirva, de gunyosan,
sziszegve mondta férjének, a szorgalmas és törekvő Csillagnak:
– Tu… piszt… ein Kavalliich.!