Egy szóval: nem tudok dolgozni.
Megvolna hozzá minden: sima papiros, kék tinta, jó irótoll; gondolatom
is volna, a mit leirjak s a mi fődolog: volna abszolut magányosságom, a
hol senki sem háborgat; hozzá nyári napok; a nappal együtt kelek fel.
Mégsem tudok dolgozni. Olyan szép ez a világ, hogy nem kerül sor a
«sorra».
Először ez a gyönyörü panoráma, a mit innen a gunyhóm ajtajából látok.
Nincs a világon ehhez fogható szép! Alattam terjeszkedik az ifjudad
testvérváros, keresztülszelve a hatalmas Duna szigetektől szakgatott,
kettős medre által. Negyven esztendő óta nézem innen erről a helyről,
hogyan nő, hogyan emelkedik, hogyan foglal tért, hogyan hódít ez a szép
Budapest. A magasan kiemelkedő bazilika most már egész világváros-képet
ad neki s a központi pályaudvar homlokzata úgy tünik föl, tőlem nézve,
mint egy óriási diadalkapu, melyen át dicsőség, gazdagság, nemzeti
életerő özönlik be a szétdagadó fővárosba. Uj palotasorok a két parton
és be a Rákos felé, melyek már Kőbánya házcsoportjaival összeérnek s a
széles erdősor a város körül szintén tele van házakkal, de azokat még
eltakarják a fák: csak egy nagy kupola, egy-egy háztömb jelzi, hogy ott
is világ van. Az én időmben e paloták, ez erdők helyén csak homoksivatag
volt, melyről minden szél porfelleget zudított a városra.
Az előtérben meg az ős Buda, a királyi várral s az új palotákkal, a
Mátyás templommal. A százablaku Ferdinánd-kaszárnya mellől a tulparton
versenyző magasra emelkedik a monumentális országház, maga a Gellérthegy
is bástyakoronájával beillik kontrasztnak e felséges képbe.
És aztán tovább az a végtelen nagy alföldi sikság, melynek láthatárát
csak napfelköltén látni, a mikor még az ég aranyból van: nappal az már
összeolvad az éggel. S e meleg síkságot az Istenkéz himezte ki rét
zöldjével, kalászaranynyal. Szebb ez a tengernél! Mennyi színpompa!
Milyen vakmerő ellentétek az ég és föld koloritja között! A Duna
azurjában gyorsan siklanak fel és alá a karcsu gőzösök s a mezők sík
tábláján fehér gőzkigyókat huz maga után a távozó vagy közeledő vonat,
melynek dübörgése ide hallik hozzám. Ez a kép mozog és beszél.
De sok órámat elvitte már ez a felséges panoráma! De szivesen adtam!
(No lássunk komolyabb dolog után, mert panorámanézésből meg nem élünk.
Vár az iróasztal!)
Igen, igen; de előbb körül kell járni a szőlőkertet. Máskor is szerettem
a szőlőt elnézni. Ezt az isteni növényt, mely az olyan elátkozott
földben, a melyben a burgonya nem adja meg a vetőmagot, vigan tenyészik
és ontja az emberi kedély örökké gyógyító panaczeáját, a föld lelkét: a
bort. Máskor is kalaplevéve jártam közötte. Hát még most! A mikor az a
pokolbeli szörnyeteg, az ördögök legapróbbika, kinek neve nem «légió»,
hanem «trillió», az egész szép budai hegységet sivataggá tarolta már, a
melyen egész hegyoldalonkint nem látni mást, mint kutyatejet,
farkasalmát, méregsalátát, bűzlabodát, elpusztuló szőlők szomorú
bozotját s e boszorkány-avar közepett, úgyszólván, még az én kertem az
utolsó oázis, a hol buja zöld szőlőket látni, megrakva tömött fürtökkel.
Védelmezem őket a gonosz ellen szénkéneggel, műtrágyával. A hol a
fillokszéra már kipusztított egy-egy telket, azt beültettem ujra
amerikai szőlővel és hazai fajokkal. Ezeket mindennap tanulmányozni
kell. Mert nagyon különböző az amerikai szőlőknek a hivatása,
rendeltetése, habitusa és természete. A riparia sauvage (két éves)
harmadfélöles vesszőket hajt, s felkapaszkodik a fák tetejére, gyönyörü
piros a venyige, korallból vannak a kaccsai, a levele sötétzöld; de ez
csak venyigét szaporítani lesz jó, a bogyója tintának való, nem bornak:
ezt be kell ójtani, ha megerősödik. A Jaquez, a Solonis, a Vialla meg a
Herbemont már iható bort is ád, de nagyon későn érik. Ezeket már az idén
beójtottam s szépen megmaradtak az ójtások. De már ezeket forró napokon
öntöztetni kell; azután az ójtás helyéig feltakartatni, a nemes galyról
a harmadgyökereket s az alanyról a fattyuhajtásokat levagdalni s megint
betakarni. Ezt mind magamnak kell elintézni, mert én tanultam ezt. Az
«Othello» aztán már egészen jó és korán érő gyümölcsöt hoz, néhány már
meg is vallja a termését: már augusztusban egész feketék a fürtök. Van
azután idei ültetésü, amerikai gyökérbe ójtott, hazai szőlőből is egy
táblám. Szegénykék, már most a földön futnak, mint a földi szeder s már
egy része fürtöket hozott, fehéret, rózsaszínüt, finomat. Javában érik,
régi tőke, új ültetés gyümölcse; aranyért nem adnám.
Csakhogy vannak, a kik aranyat nem adnak érte, hanem ingyen kérik. Ez a
sok sárgarigó!
Madarat persze az én kertemben meglőni nem szabad; hanem jó nevelést
kell nekik adni. Egész esztendőn át ők segítik nekem a hernyót
pusztítani s én jutalmul átengedem nekik az összes eperfáim termését. De
a fügéimet, meg a szőlőimet nem szabad bántani. Az is mesével határos,
hogy a Svábhegyen füge teremjen; pedig hát nálam kitünő terem: jobb az
olasznál; valóságos balkáni szultánfüge. Ezeket én úgy védelmezem, hogy
mikor a gyümölcs az éréshez kezd nőni (három nap alatt megnégyszereződik
az alakja), akkor tűllből zacskókat huzatok rá: így aztán se madár, se
bogár nem bántja. A szőlőnek pedig ilyenforma a védelme nálam. Hosszú
spárgákat huzok keresztül-kasul egyik karótól a másikig s erre a
spárgára négyfelé hasitott hirlapokat akasztok. Rendesen a Pesti Naplót
használom rá. A Nemzettől nem félnek a rigók. Tudják, hogy az még a
madárnak sem vét. Hanem az idén már a Pesti Naplótól sem ijednek meg:
más strategémát kellett kigondolni. Egy-egy fára hatalmas ürükolompokat
akasztottam fel; ezeket aztán hol magam, hol a vinczellérem meg-meg
kongatjuk s a kolompszótól azután riad szét a rigó, seregély nagy
visitozással.
(No de már most elég volt a rigók tragédiájából; menjünk az asztalhoz –
dolgozni.)
Kezemben már a toll! Kezdem már! Csak a hegedüt stimmolom.
Ekkor elkezdtek az ablakon koczogtatni.
Ki az? Mi az?
Két czinege. Egy kékfejű, bóbitás, meg egy fekete fejű.
Hja! Igaz! Erről bizony meg is feledkeztem. Ez ugyan a piktor fiam
kötelessége volna, de ha ő ma el van foglalva a kartonjaival, hát ez is
én reám vár. Még ma nem kaptak a czinegék diót. Hja bizony, a ki
czinegét akar tartani, az gondoskodjék róluk.
Ezt mi úgy csináljuk: a rózsafák közé tüzdelünk le hosszú
mogyorófavesszőket. Azoknak a hasított vége közé odaszoritunk egy fél
diót. Arra aztán előjön tiz-tizenkét czinege, a ki már ott czinczog a
májusfán, lármáz, követeli a maga ángáriáját; rákapaszkodik a pálczákra,
egyik a másikat kergeti: összevesznek, hajbakapnak úgy, hogy leesnek a
földre. Ezeket már mi mind ismerjük, mint a jó policzáj a maga gyanus
csavargóit: ez a fekete fejű, ez a bóbás, az az öreg, ez a fecskefarku,
az a sánta lábu (a legvakmerőbb veszekedő valamennyi között). Ez a mi
mindennapi konczertünk. Néha aztán odavetődik vendégszereplésre közéjük
egy-egy harkály is: van egy feketehátu, veresfejű, piros bugyogóju,
aztán egy zöld hátu, veres begyü; aztán meg egy barnán pettyegetett,
veres bóbitás, a mit a székelyek «tarka Jézus»-nak neveznek, s az is ott
produkálja magát a dióevésből. Egy cseppet sem zsenirozza magát egyik
sem, hogy mi ott járunk-kelünk.
De hát ezek hogy nem repülnek világgá a kolomphangtól? Úgy, hogy ezeknek
jó lelkiismeretük van. Ők bogarakat, hernyókat szedegetnek, beérik a
napraforgó tányérbelével, a mi az ő számukra van is ültetve; tudják jól,
hogy ők az én kosztosaim.
(No de már most igazán menjünk ám dolgozni!)
Mi is a czím? Ha én azt tudnám!
Már megint micsoda lárma van odakinn? Kinézek az ablakon. No ez már
hallatlan! Most meg a «mókus!»
Tudniillik, hogy ott ütött tanyát nálam még tavaly egy mókuspár. Azok
már az idén családot is alapítottak. Éppen a ház mellett van egy jókora
iharfa, azon van egy nagy sárgarigó-fészek; ezt a fészket a mókuspár
kisajátította magának s egyszer csak előjön belőle három kis fiók
mókusával. Persze, hogy ezek is egészen a családhoz tartozónak tekintik
magukat. Ott játszanak napestig a fán, soha czirkuszi bohóczok ezeknél
tréfásabb saltimbankokat nem csináltak, mind a hárman belefogóznak
egymásnak a farkába s így kergetőznek alá s fel a fa derekán; majd meg
szembeszállnak, pofozzák, harapják egymást s mikor elfáradtak, akkor
végighasalnak egy faágon s nézik, hogy hát mi mit csinálunk? Időközben
diót majszolnak.
No hát én kiadtam nekik a konvencziót. Nézzétek: itt van tizenegy diófa,
ez a ti örökségtek; a mi ezen termett, azt elhordhatjátok; hanem az
egyetlenegy körtefámnak, a min az idén termés van, békét hagyjatok.
Hanem hát ilyen a gyerek! Nem éri be azzal, a mit megengedtem neki. Mit
csinál? Leszáll a fáról s a féldiókat, a miket én a czinegéknek raktam a
karóra, azokat lopja el. Ezt jöttek bepanaszolni a czinegék az
ablakomra.
Ki kellett mennem, elejét venni diplomácziai úton a kitörésre készülő
czinege-mókus-háborunak. Nem tréfa dolog! A czinegék a fa tetején is
megtámadják a mókust, s ha öt-hat körülcsiripeli, megfutamítják.
Erre a mókusherczeg nagy mérgesen felfutott egy vadgesztenyefára.
Lekapott egy gubót s elkezdte sebesen tisztogatni az apró fogaival. – Én
váltig intettem őt jóakaratu tanácscsal: «Pirincz! Az vadgesztenye. Az
nem mókusnak való; ne fáraszd vele magad!» A fiatalságnak hiába beszél
az ember. Egyszer aztán, mikor beleharapott a vadgesztenye belébe,
érezte, hogy az csunya, fanyar, keserű, úgy a fejemhez vágta, csak úgy
koppant! S aztán megugatott. Ez a hála!
(Hát lehet az embernek itten valamit dolgozni?)
Mire mégegyszer leülök az iróasztalhoz, delet harangoznak s nálunk
igazhivőknél az a rituális szokás, hogy tizenkét órai harangszóra
betálalnak. Azaz, hogy kitálalnak, mert a verandán ebédelünk. A czinegék
odajönnek az asztal széléig, a korlátra ülnek.
Már most aztán mondja meg valaki, hogy gulyáshus, zöld bab csuspájz, meg
palacsinta után, meg egy – két – három–négy pohár svábhegyi sajáttermésű
bor után lehet-e, illik-e, szabad-e dolgozni?
Abszurdum! A délutáni dolgozást hitem és vallásom tiltja.
Ilyen nonpossumus állapotban látogat minap meg az én kedves öcsém, Tóth
Béla, a Budapesti Hirlap munkatársa.
– Mit hoztál, kedves öcsém, Béla?
– Nem hoztam én, kedves bátyám, hanem vinni akarok. Nem volna valami?
– Jaj, kedves öcsém, az idén nem termett se alma, se szilva, se poézis a
Svábhegyen. Nem termett egyebem, mint három métermázsa babom (prima
qualitét). Abból két zsákkal eladhatok.
– Nem kell nekünk zsák számra bab, édes bátyám, hanem ha ád el kelmed
belőle szemenkint, azt megveszszük, hanem hogy minden szem babhoz irjon
valamit, akármit.