Van nekem egy jeles névrokonom Komárommegyében: nem keresztnévről, de
vezetéknévről druszám, a ki igazán népszerü ember. – Művei sokkal
szélesebb körben elterjedtek s sokkal kelendőbbek voltak, mint az
enyéim. Lisztet készített. Az ő mundlisztje, császárlisztje, numero
nullája levágta valamennyi gőzmalom termékét. S a mellett igazságos,
becsületes vámot szedett az őrletőktől; egy hang nem emelkedhetett
ellene panaszra.
Micsoda szép harmónia volt az, mikor csendes nyári éjszakákon mind a
tizenhat malom pitléje kelepelt, szitálva a lisztlángot.
Volt is áldás a közhasznu munkán: az én druszám a maga jól értett
mestersége jövedelméből nemes úrhoz illő szép földbirtokot szerzett,
diszes lakházat épített; szép lovakat, jármos ökröket tartott: igazi úr
volt! Nem aféle «nemzet napszámosa», mint én.
S még az az előnye is volt fölöttem, hogy az uralkodó vallásban
neveltetett; Boldogasszonyunknak remekművü képe diszíté a lakházát
belül, faragott szobra kivülről.
S bár maradt volna egyedül és kizárólag e fénykörnyezte mennyei alak
hivének mind végig; ne nyitotta volna meg a szivét egy másik égi lakónak
– a muzsának! – Egyszer csak elkezdett az én druszám verseket irni. –
Megirigyelte az én gyümölcstelen fámat, a babért. – Gondolta magában, ha
szabad a Móricznak verseket kompingálni, miért ne volna szabad a
Lajosnak?
Volt biztos kiadója és biztos publikuma. (A mi nekem nincsen mindig.) A
biztos kiadó volt ő saját maga s a publikum mind az, a ki őröltetni járt
a malmaiba. Kijárt az illeték mindenkinek pontosan: ennyi zsák
mundliszt, ennyi kenyérliszt, ennyi veres liszt, ennyi korpa – és ennyi
vers! – Így látta el az én druszám testi és szellemi táplálékkal az
egész Mátyus-földet.
Számos ezrei vannak hazánk népének, a kik vezetéknevünket csak az ő
költeményei után ismerik s nem is csodálkoznak rajta, mikor hallják,
hogy azokat még a király is elolvassa.
Egyszer már azt proponáltam a druszámnak: hogy ha olyan nagyon
beleizlelt az olympi nektárba, cseréljünk; én átadom neki az
iróasztalomat, úgy, a hogy áll, egész fundus instructusával együtt, irja
ő ezentúl a ritmusokat, ő pedig adja ide nekem a malmait, majd én őrölök
rajtuk mindenféle élvezhető jókat. De nem állt rá. Pedig milyen jól
jártunk volna vele: ő is, én is, meg a közönség is.
No de hát a muzsa még mindig égi lény, a kinek tömjénezni nem
eretnekség. Ez nem vitte volna bajba az én derék druszámat. De belevitte
a politika. Ez már alvilági démon, a kinek nem volna szabad gyertyát
gyujtani istenfélő ember hajlékában.
Az én druszám egyszer azt mondta magában: «Ejh, ha a Móricz ülhet az
országházban, hát a Lajos mért ne ülhetne ott?» S fellépett
képviselőnek. Kiadta a programmját.
Első izben csak nevettek rajta; hanem később nagyon megrőkönyödtek tőle.
S az én druszám épen egy olyan választókerületet szemelt ki politikai
küzdterének, a melyre a legrégibb ősi családja a megyének volt
betáblázva, vagyonra leggazdagabb, tudományban legkitünőbb tagja által
képviselve: eddigi követje a miniszteri bársonyszéknek disze. A molnár
egy miniszter ellen szállt csatára.
Attól kezdve nőttön-nőtt a népszerüsége. Az őrletők (választó polgárok)
most már nem csak verseket kaptak az őrleményük mellett; de nyilt ház,
terített asztal várta őket: pörköltnek, molnárcsuszának, jó bornak
sohasem volt hiánya; maga az én druszám bandérium kiséretében járta be a
falvakat, elől vitetve a szüz Mária képpel diszített selyemzászlót s
hirdetve szóval és irásban az igaz nemzeti politikát.
Nagy tábort gyüjtött maga körül! A miniszter pártvezérei ugyan meg
voltak hökkenve. Az előleges statisztika kétséges kimenetelt jósolt. Az
uri tábor kezdett félni.
A választás előtti napon a félelem páni ijedtséggé fokozódott arra
rémhirre, hogy az én druszám szekérrel elutazott Érsekujvárra s onnan
lészen eljövendő az éjjel egy négyakós hordó kiséretében, mely tele
lészen szilvapálinkával.
Ez döntő csapás lesz.
Mivelhogy a választó közönség nagyrésze a hajdani római birodalom azon
őslakóiból áll, a kiknél ez a szó «pes» nem azt teszi, hogy «láb», hanem
azt, hogy «eb». S mindezek, ha nem értik is meg a jelölt póétai
programmját, de megértik e varázshatalmu szót: «slivovicza!» Ha ezt
csapra ütik, bomlásnak indul az egész uri tábor.
Mit fundáltak ki hát a fondorkodók?
Két legismertebb kortesvezére az úri pártnak éjnek éjszakáján eléje ment
az én druszámnak s mikor az jött Érsekujvár felől, maga hajtván a
lovakat, megállították egy szóra. Elmondták neki, hogy ők is megtérnek
az ő zászlója alá: odahagyják az urakat s holnap valamennyi hiveikkel
átjönnek az ő seregéhez.
Az én druszám hitt a csábító álnok beszédnek; fölvette a szekerére a két
kortest: az egyik melléje ült a kocsisülésbe, a másik hátul a saraglyába
s míg az első fényes igéretekkel s a diadal biztos reményével beszélte
tele a druszám füleit, az alatt a másik ármánykodó megfurta a
szilvoriumos hordó fenekét alul. Mire a szekér megérkezett a választás
szinhelyére, az isteni ambrózia mind kifolyt az út sivár porába.
Csak ily furfanggal tudtak az én druszám fölött az «urak»
diadalmaskodni. Csak alig, hogy győztek.
Azért ő mégis csak föllépett megint.
S aztán valahányszor föllépett, mindannyiszor eluszott egy pár malom.
A mult hetekben olvastam a hivatalos közlöny hirdetményei között
(valóságos gyászjelentés!) hogy az én verses névrokonom azt a szép,
becsületes munkával szerzett földbirtokát áruba bocsátja: ház és telek
mind kótyavetyére kerül.
Milyen boldog ember lehetne az én jó druszám, ha akkor, a midőn a
ludtollat a kezébe vette, hogy abból pennát faragjon, inkább tollsipot
faragott volna belőle!