Haragodnak nagy voltában, miket küldesz még ránk, óh édes anyaföld?
Meglátták a mi szemeink a filloxérát (górcsövön keresztül), azután
megismerkedtünk a peronoszpórával; ennek még jól meg sem tanultuk a
nevét, már bekopogtatott hozzánk a blak-rot, nyomba jött utána a
white-rot. Egyik gonoszabb nyavalya, mint a másik.
S ime most egy újabb veszedelem fenyegeti a mi szőlőhegyeinket: a
nekropólisz.
Az egész Gellérthegyen nincs már szőleje másnak, mint Kerkápolyinak, meg
Molnár Istvánnak, az állami szőlőakadémia igazgatójának. Ők
megvédelmezik a maguk enklávéit a sivatag közepette szénkéneggel,
rézgáliczczal, szuperfoszfáttal, chilisalétrommal s más efféle füst
nélküli puskaporokkal; de most jön szegény fejünkre a «nekropólisz»! Mi
védelmet találnak ez ellen?
Pulszky Karcsi fedezte föl ennek a nyavalyának a csiráit a temetőkben és
az emlékszobrokban.
Tudvalevő dolog, hogy ha egy rendes hétköznapi ember meghal, hát azt
eltemetik s azzal jól van; de ha egy rendkivüli ember hal meg: egy hires
államférfi, nevezetes költő, vagy kiváló serfőző, annak szobrot emelnek
s akkor azt még egyszer agyonütik.
Nem elég szegénynek, hogy életében a törvényjavaslataiért
lehazaárulózták; holta után a kőbe, érczbe vésett szobrának esnek neki s
azon folytatják az ócsárolást.
Ezen a bajon az én Károly barátom aként vél gyökeresen segíthetni, hogy
valamennyi hires magyar embert felküld a Szent-Gellért hegyre
szobrostul, epitáphiumostul együtt, temetkezni. Ott még van számukra
üres hely, a Kerkápolyi szőleje, meg az állami szőlőiskola.
Ültessünk a helyébe nekropóliszt!
Ez aztán a megfordított vandalizmus!
Kivágni az eleven szőlőtőkéket és sirköveket ültetni a helyükbe!
Hol van az a mauzoleum, mely egy jól megtelt pinczével versenyezhet?
Mikor én e tervet a külön lenyomatból elolvastam, a hideg borzongott
végig a hátamon.
Én ősztől tavaszig mindennap a legfölségesebb kilátásban gyönyörködöm, a
svábhegyi kertecském lonkájáról a szép Budapestre. Hát már ezentúl én
minden reggel, este, rögtön a temetőt lássam magam előtt? Szemem előtt a
Gellérthegy egész terjedelmében, megrakva siremlékekkel. Azt nézegessem
mindennap, hányat öntöttek már bronzba kortársaim közül? Hát én belőlem
milyen rézorru szörnyeteget fog csinálni a szobrász, ha
megnekropóliszosodom?
Hiszen nem vagyok még trappista barát, hogy örökös «memento mori»
fogadjon!
Hanem aztán, mikor praktikus oldaláról fogtam föl a dolgot, kezdett az
első felháborodásom lecsillapulni.
Hisz a terv és a kivitel között még nagy időköz lehet.
Előbb ezt jól megvitatják a hirlapok, mig odáig megérett a dolog, hogy a
képviselőházban meginterpellálják miatta a kultuszminisztert: van-e
tudomása róla, hogy a fővárosi szobrok nem jól érzik magukat a
helyeiken, s a nevezetes halottak nincsenek megelégedve az
alkalmaztatásukkal?
Erre a miniszter megigéri, hogy ki fogja adni az ügyet tanulmányozás
végett a képzőművészeti bizottságnak.
A képzőművészeti bizottság átteszi a kérdést a magyar tudományos
akadémiához.
A magyar tudományos akadémia megbizza véleményadással a régészeti
bizottságot.
A régészeti bizottság összehija a szakértőket, szobrászokat, építészeket
és sirásókat ánkétra.
Az ánkét pártolólag terjeszti az indítványt a fővárosi tanács elé.
A fővárosi tanács megfontolja az esetet, s átadja a gellérthegyi
szépészeti bizottságnak.
A gellérthegyi szépészeti bizottság örömmel adja beleegyezését a
nekropóliszhoz.
Ekkor átmegy a nekropólisz a fővárosi építészeti bizottsághoz.
A fővárosi építészeti bizottság megteszi a maga változtatásait a
tervezetben, melyeknek foganatosítása után az egész ügy eljut az
országos közmunkatanács foruma elé.
Az országos közmunkatanács azt mondja rá, hogy ha már a halottak sem
akarnak békében maradni, hát menjenek a hová akarnak.
Ekkor visszakerül a fővárosi tanácshoz a nekropólisz.
A tanács azt mondja, nagyon jó s átteszi az ügyet a pénzügyi és
gazdászati bizottsághoz.
A pénzügyi és gazdászati bizottság azt mondja rá, hogy jól van, jól; de
ki adja ehhez a pénzt?
Ha csak pénz kell? Rögtön megalakul egy agitáló komité, nemzeti aláirást
nyitva a nekropóliszra, melynek működése folytán rövid idő alatt
összekerül ezerháromszázharminczhárom forint, tizezer darab tégla, meg
egy gazdasági kiállítási sorsjegy.
Ennek az alapján annyira képesül a nekropólisz, hogy a városi képviselő
testület elé lehet terjeszteni elfogadás végett.
A városi képviselőgyülésben fölvettetik a kérdés egyházi részről, hogy
vajjon szabad-e egyátaljában a Szent-Gellérthegyet olyan kálvinista és
lutheránus szentek szobraival profanálni, mint Arany János és Petőfi?
Utasíttatik az ügy az esztergomi primás elé.
Az esztergomi primás felküldi a kényes természetü tárgyat Rómába a
szentszékhez.
A vatikánból kedvező válasz adatik rá: nekropóliszt szabad a
Szent-Gellérthegyen összerakni vegyes tartalmu alkatrészekből.
Ennek az örömére nagy bankett rendeztetik. Pulszky Károly kopasz fejére
és ősz szakállára toasztok mondatnak.
Kihirdettetik a pályázat a nekropólisz tervére.
Megválasztatik a tizennyolcztagu szakértő bizottság a tervezetek
megbirálására.
Beérkezik ötvenkét terv. Jobbnál-jobbak.
A szakértő bizottság azt mondja mind az ötvenkettőre, hogy nem ér
semmit.
Új pályázat, szükebb verseny mellett végre kedvező eredményre vezet.
Tudniillik, a melyik legolcsóbb lesz.
S ez az lesz, a mely a mostani czitadella belsejét átalakítja egy olyan
forma körönddé, a milyen most a képviselőház, a hol a hires emberek
szépen egymás mellé ültetve, néznek egymással farkasszemet.
Csakhogy már akkor valamennyiünk számára be van hozva a klotür!
És ott fogunk ülni egymással szemközt, a meg nem szolgált napidijak
rézkrajczárjaiból megöntve; Apponyi Albert még mindig szemközt a
miniszteri paddal; réz alakja változhatatlan, s nem közelíthet se
jobbra, se balra.
Csak hogy én ezt már nem fogom a Svábhegyről szemlélhetni!