Ki volt az a Szél Gáspár?
Szél Gáspár volt egy nevezetes poéta a század elején.
Írt verseket nagyon sokat. Hogy azok nem maradtak meg az utókor számára:
annak bizony nem a szerző az oka, hanem az irigy kiadók, a kik abban az
időben, a midőn Szél Gáspár élt, még nem jöttek a világra. Ez is egyik
kiadói furfang: elkésve születni.
Egyszer ugyan Szél Gáspár összegyűjté a költeményeit s beállított az
egész batyúval a derék nagy Mæczenáshoz, a gyallai földesúr Tajnay
Mihályhoz: azt követelte tőle, hogy nyomtattassa ki az ő összes verseit.
– Kinyomtattassam. Dehogy nem nyomtattatom ki! mondá a Mæczenás, s
átvéve az egész háti kosár poémát, kiszolgáltatá azt az ispánjának,
kellő utasítás mellett.
Éppen búzát nyomtattak a szérün: az ispán odavitette a verseket; kitelt
belőlük egy egész «ágyás.» Négy ló kinyomtatta valamennyit szépen. Fel
is szórták. Polyva lett elég; de mag nem maradt.
Egy költeménye mégis megragadt az emlékezetemben. Az elemi tanítók
szokták vele ijesztgetni a gyermekeket az én sexta koromban.
«Mester Mátyásnak
Selyem gatyásnak
Verseket
Visz a kasznárom,
Ki több, mint három
Esztendős.»
Arról is volt azonban tudomása Szél Gáspárnak, hogy nem csak rimes
versek teremnek a Helikonon, hanem mértékes versek is. Szél Gáspár ezt a
technikai feladatot akként oldotta meg, hogy megmérte czérnával az első
és második sort a megkezdett versből; a harmadik és negyedik sornak
aztán ezen czérnán kötött csomók adták meg a mértéket. Poéta diák
korunkban úgy hítták a rosz metrummal szégyenkedő poémát, hogy «Szél
Gáspár czérnája.»
Később egy méltó utódja támadt Szél Gáspárnak, egy jobb sorsra érdemes,
buzgó felvidéki Tyrtæusban, a kinek a szájhagyomány ezt a distichont
tulajdonítja:
«Róka szoros egykor nagy ehetnám lyukba bebújta.
Dombos az oldala lett: nem lehet ám gyere ki.»
(Tudniillik, hogy a róka felfalta a nyulat, mely a vadászok elől bebújt
az odúba s jól lakva, nem tudott a lyukból visszavonulni.)
Hogy sok ilynemű remekműve láthatott gyertyavilágot, azt engedi
sejtenünk az az epigramma, a mit Vörösmarty írt hozzá:
«Édes Malakidesz, ucseg Isten nem te magyar vagy.
Muzsa tied meg van egy szuka tót kutya mert.»
Követte e nyomdokokat a híres Puskás Márton, a kinek keze szennyét már
megtaláljuk egy némely vidéki kalendárium lapjain. Azok között ez a
legszebb
«Láttam ama híres szigetvári Zrinyit
Mozgatni inyit.
Úgy vágta a török kozákot
Mint a mákot.»
Még közelebb esik hozzánk Vojtina Mátyás, a kit Arany János didaktikai
költeményei boltczimeréül választott.
Vojtina Mátyás Bernát Gazsinak az inasa lett volna, ha hivatását
komolyan vette volna.
Bernát Gazsi maga is a hajdani Józsa Gyuri iskolájának a baccalaureatusa
volt: a kinél a gazdatisztnek az volt a konvencziója, hogy «fizetés
semmi, hanem szabad lopás.»
Ezt az axiomát azonban Bernát Gazsi egy clausulával tökéletesitette:
– Édes Vojtina Mátyás, nekem az ellen, hogy lopj, in theoria semmi
kifogásom: hanem in praxi az ellen, hogy én tőlem lopj, ünnepélyesen
tiltakozom.
Tehát ez a Vojtina Mátyás örökitette meg a nevét azzal a harczi dalával,
melyet 1849-ben írt a magyar hadfiak felbuzdítására:
«Egy kis halál nem tesz sokat:
Őseinknek szintúgy volt!»
Ehhez az iskolához tartozott (mert iskola ez!) Petőfinek a
székesfehérvári szállásadója is: egy becsületes kézműves mester, ki a
versírás mesterségébe azt az újítást hozta be, hogy minden szó elé egy
«s» betűt tett. Egyszer Petőfinek, a mig a szinházban járt, az inas
gyerekek elhányták az írótollát; mikor legjobban irhatnékja volt, nem
volt mivel, aztán lúd sem volt a háznál, hogy más tollat húzhatott volna
ki a szárnyából. (Aczéltollal még akkor csak a grófok írtak.) Megszánta
a szállásadó mester s oda kölcsönzé neki a saját «költői tollát.» De
csak azon feltétel alatt, ha e nagylelkű pályatársi segítséget ő is
megörökítheti Petőfi költeménye alá irott distichonban.
A distichon hangzott ekképpen:
«S nem találja s pennáját
S nem teheti s munkáját.»
No hát hajdan ez a genre csak egyesével bukkant elő; de most már egész
felekezetté szaporult az. A vad pœzisnak baczillusai vannak! Mikor egy
királyhymnuszra, egy balladára pályázat hirdetődik, százával bujik elő,
mint zápor után a vargánya, a Szél Gáspár ivadéka. Pardon vargánya! Hisz
ez megehető; ezek valóságos pöfetegek, a mikből boszorkányliszt porlik
fel, a mint felnyitjuk. S mikor meg egy Teleky-, egy
Karácsonyi-drámaverseny indul meg, előtámadnak a Szél Gáspárok óriásai.
A legtöbbnek sejtelme sincs a verselésről, a szófűzésről: írnak olyan
nyelven, a minőn soha senki sem beszélt; hosszú frázisokban egy árva
gondolat nélkül; a ki valami bolondot tud mondani: az már zseni
közöttük. S ezekkel soha sem hiteti el senki, hogy ők nem lángelmék, nem
csillagok, a kiket az irigy pesti irók lehajigálnak az égből: – s ezzel
gyakran elrontják az egész életüket.
Nem régiben egy nagy magyar városban egy jó keresetnek örvendő derék
szabómestert csipett meg a helikoni bögöly ilyen formán. Azt álmodta,
hogy ő neki íróvá, világreformátorrá kell lenni. Ott hagyta a jó
üzletét, a jövedelmező műhelyét s feljött Pestre írónak. Most aztán
panaszkodik, hogy az éhhalállal küzd.
De hát, édes atyámfia! Hogy lehet valakinek éhen halni, a kinek az úr
Isten varrótűt adott s a ki annak a tudományát tudja? Az a varrótű ád
kenyeret is, becsületet is: Szél Gáspár tolla nem ád.
Majd mondok én legközelebb egy mesét a varrótűről.