Az ural-altaji a legelső «béka» volt a boulevardokon. (Hajdan dandynek,
gigerlinek, gommőnek, lionnak hitták, mostani neve «béka.») Ő lanszolta
a divatot. Minden új kabátot, kalapot, kamáslit ő mutatott be először a
szalonban. Ezért fizették a divatkereskedők. Ez volt az élethivatása.
Egyszer meglát a budapesti Pobjedonoszeffsugáruti legfényesebb
kirakatban (az egész palota üvegből épült) egy pár legújabb párisi
topánkát. Azok közönséges szerecsen bőrből voltak; hanem a magas
sarkaikban egy-egy melodion volt elrejtve, mely minden ráhágásnál
muzsikált. Az egyik a marszellyézt, a másik a Bozseczárjakránit zenélte
a szerint, a hogy az ember az egyik, vagy a másik lábával lépett.
– Ezt nekem kell birni! kiáltá lelkesülten a békák békája, s belépett a
boltba: kérdezve, hogy mi az ára a Memnonszobor czipőinek?
– Ez a czipő nem eladó, mert ez a montenegrói császár megrendelésére
készült.
E szörnyű sorscsapást egy béka érző szivének nem lehetett elviselni.
Muzsikáló czipő nélkül mit ér az élet? Rögtön sietett az antrpriz de
pomp szüiszidhez (öngyilkosok végtisztességtételének vállalata) s ott
kikeresve a katalogusból a legkellemesebb nemét az éllettől megválásnak,
letette érte a taksát s átadta magát az operatőrnek.
A legdivatosabb fajtája volt az öngyilkosságnak ez idő szerint az, hogy
az ember kéjgázt szitt fel s ebben a gyönyörteljes alvó állapotban
elhelyeztette magát egy jégszekrénybe és ott megfagyasztatott. Ekként a
halál megszünt fájdalmas lenni. E módszer feltalálójának emlékszobrot
szokott emelni a hálás utókor – minden télen jégből.