– Itt vagyok, cantus præses úr.
– Ki hítt?
– Azt tudtam, engem kajátoz a cantus præses úr, felelt a prézens úr
szurdéklakó dárdása, hivatván Miskának és lévén mindkét arcza két heti
iskolaportól réteges.
– Kimégy mindjárt, semmirevaló, vagy a fejedhez vágom ezt a…! s ezzel
széttekinte, hogy tulajdonképen mit is vágjon fejéhez az ingerkedő
dárdásnak; ezt az asztalt. Prézens úr itt meglehetősen elvetette a
kalapácsnyelet, mert a mondott asztal nem arra a czélra készült, hogy
vele valaki hajigálózzék, lévén igen hosszú és igen nehéz. Azonban a
Miska öcsém, szerencséjére, nagyon megijedt és sietve elvasalt, ekkép
felmentvén a prézens urat igérete beváltásától.
– Nem hagynak békét!
«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban» stb. Valamennyi egér volt a
collegiumban, mind halál fiává lőn.
– No! Meg volna hát. A talpalló fel van eszkábálva nem épen csikófogú
varrással s a prézens úr nagy-elégedetten lépdeli benne végig szobája
territoriumát, mely jobbra is három, balra is három lépésből állott; s
minekutána ekként magát kisétálta volna, végtére szépen megmosdik,
sárgaságban sínlődő kendőjében megtörülközik s a tükör hiányát akként
pótolja, hogy fekete sipkáját túl teszi az ablakon s az ilyen surrogált
tükörben aztán, hajának és nyakkendőjének állását igen, de arczának sem
piros, sem fehér színét, sem egyéb nuanceát ki nem veheti; azután szép
fehér papirosból nyakkendője számára inggallért kanyarít, vele torkát a
kellő hangmértékig elköti; annakutána felölti zöld tibetfrakkját,
keztyűibe belebúvik, figaróját füle hegyére támasztja, pálczáját,
fuvoláját és a halottas énekek könyvét az egyik, guitarreját,
hangjegyeit a másik kezébe véve: készen áll előttünk teljes, hivatalos
méltóságában a cantus præses s falon látszó árnyékában tekintélyes
positurákat iparkodik betanulni…
Egyet említetlen találtunk hagyni a prézens úr pipereműtételei alatt;
midőn tudniillik mosdóvizével száját kiöblité, oly képet csinált, mintha
timsót nyelt volna le; törülközőkendője pedig finom porral látszott
behintve lenni, a min ő azonban meg sem ütközött, gondolván, hogy
«porból lettünk, porrá leszünk, azért a port ne utáljuk». – E
körülményekből azonban, aligha nem fog még valami kifejleni…
Ez alatt a cantus – mely nem egyéb, mint az énekszós ifjuság kara –
összegyülekezett az oratoriumban (ez azon hely, a hol az orátorok orálni
szoktak) s feszülten várta prézense megjelenését; a vénebb diákok erősen
pöfékeltek holmi kapadohányt makrapipáikból s fennültek a padok tetején,
míg a kisebb classisták holmi rejtélyes stratagemákon motoztak a padok
alatt; mert tudnunk kell, hogy az ilyen apró diák-féle embernek minden
porczikája tele van istentelenséggel és ezt csak azért említettem meg,
mert vannak, vagy legalább lehetnek, a kik ezt még eddig nem tudták.
Egy szegletben supplicatióra járt hősök mesélék kalandos anecdotáikat a
láblógató hivők seregének; fenn pedig a præsesi pulpituson egy egérorrú
egyén ül, százrétű köpönyegbe építve, fején talián sipka; szájának –
minthogy a kelleténél több – rendesen csak felét szokta használni,
melyen át, jelenleg is, a legsipítóbb czérnavékony, gyékénykáka hangon
énekli a prézens úr kedvencz énekét.
«Eljött az esti szellő»… de mily keze-lába törötten! Ha hallaná:
ideglázt kapna tőle.
Csak maga ül Körmös Pista komolyan s összehúzódva a pad végében; két
keze tógája zsebjébe vész. Tudja Isten, miről gondolkozik!
– Pistikám! rikolt, lemászva pulpitusáról (deszkazsámoly) a százgallérú
énekes s bivalyul neki esik a morphondérozó fiunak és átnyalábolja annak
nyakát, az Isten áldjon meg, mért vagy oly szomorú?
– Mert nem vagyok víg, felelt laconice Pista, ügygyel-bajjal öltve ki
fejét az ölelő karok közül, melyek csak azért körítették oly
barátságosan, hogy egy pár tenyérre krétázott szamarat hátára
nyomhassanak.
– Be sajnállak, édes egyetlen egy barátom, esküszik hypocrita tűzzel a
százgallér, hej, ha én segíthetnék rajtad, a mennyországot lehúznám
éretted.
– De hát ne kapaszkodjál a nyakamba, elég teher vagyok én magam is
magamnak.
– A præses! ordítja betörve az ajtón egy tolladzó bagó, oly ijedt
arczulattal, mintha azt mondaná: szalad a franczia – de utánunk; s e
varázsigére lőn rögtöni elcsöndesülés; a fiatalság glédába ül és pipáit
zsebre rakja, a százgalléros lebomlik a Pista nyakáról, a legátusi
kalandok félbeszakadnak s az ajtó sarkig kitárulván, belép a rettegett
podesta.
Körültekint, szemei szikráznak s lábai Galileiként azt mondják a
collegium padozatának: bizony csak mozogsz te; szemeit összehúzza,
képére piquant és imposant árnyékokat bocsát és szól, a mennyire lehet,
az orrán keresztül eregetve a szavakat:
– Ki pipázott itt? Ki énekelt itt?
Körmös Pista, ki szélén foglalván helyet, legközelebb volt hozzá,
feleletül megszólamlik a legmérsékeltebb hangon, míg a bagók – az első
éves bölcsészek díszneve – oda hátul majd megfeszültek, nem annyira
nevetésvágyukban, mint féltökben.
– Melyikre feleljünk elsőbb?…
– Ki pipázott itt?
– Alkalmasint a juristák, a 8 órai leczkén.
– Micsoda? Hát bolond vagyok én, hogy elhigyjem, mikép a füst délutáni
három óráig itt maradt volna.
– Hihető, minthogy nem küldtek érte s az oratorium különben kémény
nélkül szűkölködik.
E neszre rakonczátlankodni kezdett a fiatalság s a mely tekintélyt ez
egyszer kikezd, arra rájár, míg benne tart.
– S ki énekelt itt, ha szabad tudnom?
– Mi mindnyájan, ki véknyan, ki vastagon, mint szakmánya hozta magával.
– De oly csunyán ki énekelt?
– Azt nem tudom, mert mi szépen énekeltünk.
– De már ez sok! kiálta fel tele méltatlankodással az énekfő úr, ez
hallatlan, ez még nem történt velem; a felsőbbséget így fumigálni! Hát
subordinatio ez? hát tisztelet ez? mi? Hát nem vagyok-e én fölötte
valójuk önöknek, ki sorsukat minden perczben széttéphetem? vigyázzanak
önök magukra, nem tudják, kivel van dolguk; én velem játszani nem lehet,
de azt nem is tanácslom senki fiának, mert ha ez még egyszer történik,
ha még egyetlenegyszer…
– – Ka – kukk. – – –
Ki volt ez?
A kis diákok bőrkakukkokat rejtettek a padok alá, melyeknek egyike ép
azon pillanatban nyomatván meg lábbal, midőn a præses úr legjobban
ostorozná pórbüszkesége kitöréseivel a vele egyszőrű víg fiatalságot,
félbe szakasztá gúnyszavával a hadverő catilináriát (ez egy igen híres
kofaság).
– Micsoda… mi volt ez?
A másik oldalon egy másik hang felel rá:
– Kakukk – kakukk – kakukk.
– Mi? Kicsoda? Hogyan?
Kakukk – jobbról, kakukk balról, kakukk – középen.
– Ki azon vakmerő, kicsoda azon szerencsétlen, ki engem még bosszantani
s velem így kikötni merészel?
– Én nem tudom, – én sem tudom, – én sem tudom.
Senki sem tudja.
– Az iskolai szék eleibe fogom adni a dolgot.
– Kakukk.
– Ki volt ez ismét? Mi volt ez ismét? – A prézens úr jobbról balra,
balról jobbra futosott, a szerint, a mint hol itt, hol ott szólaltak meg
a rejtélyes hangok, frizuráját tépte dühében.
– Mit nevet ön? ön, oda hátul? ön apró ember? mit? micsoda? ’sz ön még
csak nem is subscriptus (ezek igen nagy urak), hogy mer ön nevetni?
– Én cánspres úr, a cánspres úr képe…
– Nem hallgatsz, kutyafülű, csikorgatá egy markos hőmő oldalba rugva
ököllel a fiut.
– Micsoda hallatlan impertinentia ez? Hogy mer ön az én képemen nevetni?
Hányadik iskolába jár ön?
– Mondd, hogy biennis vagy (másodfű tin – – akarám mondani diák).
– Bi-bi-bi-biennis vagyok, felel ez reszketve s azalatt lábával
nyeggetve a pad alá rejtett kakukkot.
– Megczitáltatom önt, megbüntettetem példás szigorral; majd megmutatom
én, hogy ki vagyok! Most fogjunk az énekpróbához. Dóczi! adj hangot.
Dóczi, pofókképű classista faj, egy eleven és megtestesült «extra
Hungariam non est vita» (magyarul: nincs jobb a töltött káposztánál)
adott ugyan hangot, de nem volt benne köszönet, nem levén az egyébhez
hasonlatos, mint egy fülemetszett komondor felkiáltásához.
– Hát még te is kötekedel? nem jut eszedbe, hogy ingyen kegyelemből
eszed az iskola kenyerét?
– Azaz enném, ha hozzá jutnék, mondá magában a korholt egyén, mentségül
azt hozván fel, hogy megbicsaklott a hangja és aztán rekedt is.
– Hát hogy mersz elrekedni az én engedelmem nélkül, semmiházi? –