A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön
torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak
betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak
nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.
A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész
pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat
engedtek prüderiájukból.
Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek
Jani öccse volt a kommandánsa.
– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát
bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész
seregével magyar fogságba jutott!
Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de
most már ő is, az öreg asszony is, _Gossuth_-ra esküdött. Ez azonban nem
annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.
A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt
bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és
furulyaszó meg dobpergés mellett újból és újból kihirdették a nagy
ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.
Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri
rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró
ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak
barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg
azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki
sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított
nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan
dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének,
akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy
megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.
– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és
vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz
és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor
maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van,
mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a
kolostorban.
– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól
kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért
mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia
egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában,
hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod
van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…
Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért,
– igazában soha sem szenvedte.
– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár sehová sem. Olyan fehér
és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt
mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy
ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak
rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember
szemébe, hanem elnéz a feje fölött…
*
Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok
viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci
kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy
huszárai Torontálban vannak.
A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a
szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek
nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait,
ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt
köztük.
A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer Gyuri:
– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.
A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer
dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon
fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.
Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent
elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.
Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó
embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban
hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák
szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a
szekerekre és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a
versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman
estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.
Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos
elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy
némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy
árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy
bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.
A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a
Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a
granicsárokat.
A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak
rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak
rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres
zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány
lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a
szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a
kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is
kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak
semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.
– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén
katonai felcser.
Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz
keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban
sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.
A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf
Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a
halott semmiképpen sem akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a
zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó
életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.
A hét svábok most már csak négyen voltak.