A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a
Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak
és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez
tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta
a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a
front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a
várostól ágyúk morognak.
A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt a mérges titoknak,
amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és
égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel
belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a
maga zászlóját.
A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a
katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól
félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A
báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat
járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen
szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.
Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona
imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel
átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget
vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy
ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!
Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen
Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a
„lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált
az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában
szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint
nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták
iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól
szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt
katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a
horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát.
Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még
a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a
magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári
magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az
álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a
horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos
kimagyarázás útján még el lehetne simítani.
A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan
förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva
is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.
Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az
lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec
tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében,
befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók
gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal
hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény
napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és
porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos
veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után
nézett, nyoma veszett.
Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.
A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy
küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés
föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen
levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és
szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár kocsira ült és
kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában
megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.
A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta
őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek,
mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy
kíséretében.
Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket
kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről,
hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket,
hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“
hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.
A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.
– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell
fogadnunk, – mondta.
Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak
hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg
halszemüket. Végül megszólalt egyik:
– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a
városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a
döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést
tennénk az otthoniaknak…
Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.
– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő
választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?
– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és
fölkapaszkodtak szekereikre.
– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta Mayerhoffer.
Blomberg ezredes fejét rázta.
– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között
egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét
akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a
városi tanács szabad kezet engedett nekik.
Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.
– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal
vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat
ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.
A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.
– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.
– Ez parancs!
– Kinek a parancsa?
– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!
Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára
tette kezét.
– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának,
neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e
szolgálni.
– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult
föl Blomberg.
Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy
nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.
Blomberg az óráját nézte.
– Délben itt lesznek az ágyúk!
A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy olcsó szerrel
megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak
neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.
Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni kezdett.
– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a halál.
Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a
falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben
írt az adjutáns, ennyi volt:
„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem
vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. _Kolonics
főhadnagy._“
Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek
tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni,
most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.
És megírta parancsát:
„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden
rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra
szállítsa. _Báró Blomberg ezredes._“
A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon
sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy
felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék
égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a
kardjukat és tovább sétáltak.
– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.
– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben?
Nevetséges!
– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. – Ha bele
is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.
Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy
ulánus-altiszt érkezett.
– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.
A cseh megint levelet hozott.
„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk
célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között
megreszkirozzuk-e a támadást. _Kolonics főhadnagy._“
Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai
kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a
kövér ember galopban repült a várhegy felé.
*
Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a
kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront,
azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A
nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf
Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus
kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman
ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet
a patyikus hozott magával.
Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.
– Graf úr, viszik az ágyúkat!
Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a
puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában,
szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül.
– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a sógorra.
– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.
– És hol van az ezredes úr?
– Lagerdorfon…
A fiatalemberek elképedve néztek össze.
– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez
őrültség! Ez gazság!
Kolonics arca elfehéredett.
– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára
téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell
teljesítenem föllebbvalóm parancsát.
– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a
parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.
A ravasz patikus közbe vetette magát.
– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk
Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el
békességben.
Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes
ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették
főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a
kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a
német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a
harangokat.
Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban
volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.
Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a
hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a
két fél időt akart nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és
az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak.
Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a
temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni
Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási
nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a
császáriak nem segítettek nekik.
A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a
Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a
temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.
Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:
– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta
emelt hangon.
– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös
elszántságtól eltorzult arcu ember.
– Ulánusok előre!
Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé
fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé,
kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre
vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a
békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök
katonásdi játékát.
És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:
– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk
titeket a városból!
Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a
megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind
a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.
A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és
kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek
egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a
nemzetőrség is tüzelésre készen állott.
A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek.
Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az
ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg.
Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak
meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.
Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a
polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé
csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok,
halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az
ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész
város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a
pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a
félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona,
a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a
gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!
Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban
megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak,
magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak,
kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.
Végül megjött a lagerdorfi lovas.
Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a kapitánynak.
„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.
A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és
betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és
megrohanja az innenső kaput.
– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.
A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte
vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz
hadnagy.
Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre
ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.
– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.
Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.
– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!
– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz
hadnagy.
Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak
a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető
kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig
puskacsövek jelentek meg.
Az ulánustisztek összenéztek.
– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? –
kérdezte a kapitány.
– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt Kolonics.
Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első
lövés eldördült volna. Ha most támadnak, mészárszékre viszik embereiket.
Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.
Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.
Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel
méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az
agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak.
Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy
egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek
és eldördül az első lövés.
Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az
országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok
arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és
tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők
is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.
A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában,
panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az
ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az
csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki
akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?
A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus
gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne
alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb
borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…
A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették
reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok
nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos
paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, nem
Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a
kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…
Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában
megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon
kérdezte:
– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?
A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek
ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak
kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt
katonaságnak.
Blomberg arca vérvörös lett.
– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott
fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!
Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után
visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.
A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári
királyi szarvasbikáját.
Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán
csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként
köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl,
hogy végre megszabadulhattak tőle.
Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes
később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a
temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó
vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus
jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az
ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó
vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel a kezében. Blomberg
elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez
valami előre rendezett csúfság.
A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:
– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?
Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a
fogát csikorgatta és elfordította arcát.
Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk.
A _Két pisztoly_-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a
kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.
– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!
Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga
nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.
– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a
leány.
– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.
Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A
vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh
lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a
Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig
elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.
Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a
bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.
– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek…
– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az ezredes.
Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a
nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki
sem jött át vizitába az ezredeshez.
– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér
lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.
– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.
– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították
föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.
Vajjon mibe fő a fejük?
Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta,
hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári
csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen
leste egymás lélegzetét.
Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták,
hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens
ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy
Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja
meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg
parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a
további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“
Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A
két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol
fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a
verseci várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok
mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek.
Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte
a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak
pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a
tisztjei is mind soron kívül előléptek.