A warángnők a tengerpart magas sziklapárkányára gyülekeztek, ottan
várták visszatérő hőseiket.
A cadmæi sziklák tengeröble táján már nem üldözték azokat a velenczei
naszádok; a keresztes had gályái a magas tengeren tüntek elő
árboczerdejükkel, mozdulatlanul.
Hanem a kürtök elárulták a gyászt.
Ha diadallal közelítnek a waráng vitézek hazatérő liburnáikon, akkor
riadó énekeiket viszhangozzák a parti sziklák; a mikor gyászolnak, akkor
csak a kürt szól; a veszteség számára nincs emberi szó.
A nők a kürtrivallásra mind seregestül rohantak alá a meredek
sziklavágányokon a férfiak elé.
Kinek van gyásza? Kik lettek özvegygyé?
A csatában elesett paizsát oda szokták felfüggeszteni a liburna
árboczának a tetejébe. A király hajóárboczán függött a paizs. Messziről
rá lehetett ismerni arra. A két egymásnak fordított félhold egyike
aranyból volt, a másika ezüstből.
Jaj a waráng népnek! Elesett a legnagyobb hőse! A soha le nem győzött
Dávid király! – Csak mérgezett nyillal tudták elejteni.
A víz sekélyébe érve, a hajósok kiugrálnak a királyi liburnából s a
hányan hozzáférnek, vállaikra emelik azt és kihozzák a partra.
A két királyné odarohan a dereglyéhez, melynek árboczánál áll a holt
király. Áll, és nem fekszik; vállai alatt átkötött láncz tartja
egyenesen az ég felé, arcza még feltekint a napba: annak a sugarai
tündökölnek vissza halott szemeiből.
Az egyik királyné, az ifjabbik, a szenvedélyesebbik, vad ordítozásban
tör ki; zilált haját tépi, az egeket dorgálja, a tengert hajigálja
marokra kapott kavicscsal, s szidja a halottat, hogy nem szégyenli magát
egy olyan nyomorult kis nyilvesszőtől legyőzetni óriás létére? Az
öregebb királynő, az ősz Teuta csendesen viseli magát. Tudja és
helyesli, hogy a waráng nép minden királyának az a vége. Nem mirigyben
kell annak elveszni, hanem fegyver által. Szép suttogva beszél
halottjához: «Megjöttél! Ismét elmégy! Hosszú nászútra mégy!» – S aztán,
mint a ki jól tudja a szokást, előkészíti a kedvesét arra az útra. A
waráng férfi soha sem visel ruhát, csak a mikor meghal. Akkor az
asszonyai széthasogatják legdrágább köntöseiket, abba burkolják be a hős
tetemeit; vállától lábáig, selyembe, bársonyba; két kezének minden ujját
külön becsavarják szalaggal, szironynyal.
A férfiak az alatt elkészítik a ravatalt.
A király ravatala maga az a liburna, melyet annyi harczban kormányzott,
a melyben hős halált nyert. Ennek az oldalait bemázolják illatos
terpetinnel, fehér szurokkal; a fenekét tele öntik földi gyantával, s
koszorukat fonnak az egész hajó körül piros gyümölcsü boróka ágakból.
Mikor elkészültek, a holt király hitvestársai búcsút vesznek a
gyermekeiktől; összecsókolgatják apraját nagyját; Solom vezér marad
utoljára: azt megáldja mind a kettő.
Azután kezdődik az ő saját temetési készülődésük.
Itt ismét visszatér az ősi pogány szokás. A hitvestárs együtt megy a
férjjel a túlvilágra. Semmi világa nincsen a földön többé. A szerelmese
is hogy lenne egyedül ama messzeségben. Vele fog utazni mind a kettő.
Oda állnak ők is háttal az árboczhoz. S előbb a saját érczöveiket
hozzácsatolják a halott ércztüszőjéhez; azután a hajfonadékaikat
összekötözik annak a felbogozott csimbókjaival. El nem szakadhatnak így
egymástól.
A régészek találnak mindenféle érczből, bronczból, aranyból, leginkább
csigamódra összecsavart lemezeket: találgatják, mire való volt az.
Ilyeneket viseltek a warángok, férfiak és nők, karjaikra csavarva. Teuta
és Bravalla királynék a saját karjaikon levő tekercseket összeölték a
király karjain levőkkel; végre Solom, a kedvencz fiuk a kettőjük kezén
levő karlemezeket csatolta össze. Most már elválhatlanok lettek.
Ekkor aztán a waráng vitézek ismét vállaikra vették a királyi liburnát s
visszavitték a tengerre.
Senkinek sem volt szabad a három temetkezőn kívül beleülni, úgy
vontatták ki a többiek a sziklás öbölből a sík tengerre.
Egyre harsogtak a kürtök szomoruan. A parton maradt asszonyok gyászéneke
kisérte a távozókat.
A nap utolsó sugár-küllőit vetette szét az égen s a mint elsülyedt a
tenger alá, egyszerre beállt az éjszaka; a firmamentum megnépesült
csillagokkal, azok közt a legfényesebb, a nap kisérője, az esti csillag
hosszú fénybarázdát vetett a tengerre.
Ekkor feltámadt az esti szél s végig fuvallt a felfodrozott óriási
víztükrön.
A király liburnájának volt egy vitorlája, mely az árboczon lengett, az
megfeszült a széltől.
Solom vezér akkor egy kanóczczal meggyujtá a királyi liburna orrára
helyezett üstben a lobbanékony földi gyantát. – S azzal útnak ereszték a
liburnát, hadd keresse maga a bejáratot a túlvilág kapuján. A szél vitte
azt a vitorla segélyével csendesen.
Ez ideig a kerekes hajó bodonjába elhelyezett tulkok meg sem mozdultak;
folytatták a kérődzésüket csendesen a sötétben.
A mint azonban a szurokfüst megütötte az orrukat, egyszerre csülökre
kaptak s elkezdtek baromösztönnel szaladni.
Akkor aztán megmozdultak a lapátkerekek s vitték sebesen előre a
liburnát.
A waráng hajósok dereglye-rajáról kardalban zendült fel a «térj
hazádba!» rivallás s azzal mind hátra maradtak.
A királyi liburna futott előre magától, kormánytalanul.
S a mint sebesen sikamlott tova, a szurokfüst az érczedényből hátrafelé
csapott s meggyujtá sziporkáival a gyantával bemázolt jármüvet.
Nemsokára összecsapódott a láng az árbocz körül, eltakarva a három
egymáshoz kapcsolt alakot, a királyt, két királynéjával együtt. A két nő
még akkor is énekelt. Szerelemről, boldogságról.
A waráng nők így szoktak a holt kedveseikkel nászútra kelni.
A dal nem sokára elnémult; de annál hangosabb lett a vadállatok
bömbölése. Azokat ott a bodonban nem tudta megölni sem a füst, sem a
láng. A bodon rézzel volt borítva, s a kerekektől felkorbácsolt víz
eloltotta a ráhulló tüzet.
S így rohant előre az égő liburna sokáig a két bőszült szilaj állattól
hajtva, mikor már a vitorlája is elégett. – A velenczei hajósok rémülve
láttak egy tüzes szörnyeteget uszni gályáik felé, a sík tengerszín
felett, mely a szerint, a hogy az egyik tulok kifáradt és elbukott a
bodonban, míg a másik erőfeszítve taposta a forgó gépet, kigyózó
futással czikázott feléjük. Azt hitték, hogy ez a mesebeli sárkány.
Rémséges zürzavar támadt a gályák közt. Azt sem tudták, merre kerüljék
ki a tűzszóró csoda rohamát, a ki bömbölve jön rájuk. A kik közelről
látták, még jobban elrémültek a lángok közt egyenesen álló királyi
alakok ijesztő képétől, a kik az égő árboczhoz támaszkodva, holtuk után
boszut állni jönnek tűzhajójukon.
Utoljára az egyik tulok ott a hajtógépben végképen elbukott: megölte a
hőség; a másikban több életerő volt, az még győzte a futást. Ekkor
aztán, hogy csak az egyik lapátkerék forgott, elkezdett a liburna
csigatekervényben forogni veszettül, valamennyi gályát fenyegetve
bomlott keringésével, míg legvégre nekifutott egy teherszállító bárkának
s a vízalatti sarkantyujával odafurta magát annak a fenekéhez. A
bárkáról mindenki elfutott. Kinek volna kedve harczolni pokolbeli rémek
ellen. A liburna a bárkát is lángba borította: ez aztán lesülyedtében
levonta azt magával együtt a tenger fenekére.
Dávid király még holta után is győzelmesen harczolva ment át a
túlvilágra.