Raguzában mind erről nem tudtak semmit.
Földanyánk ott a dalmata parton nagyon szeszélyes. Egy ponton lejteni
indul; a másikon szépen nyugszik. Hol itt, hol amott érzik a
földrengést; míg másutt hírét sem hallják. Némely vidéken egészen
otthonos a föld háborgása: a lakosok a kunyhóikat az élőfák ágai közé
építik, vagy a tenger sekély vize fölé czölöpökre állítják.
Raguzát ez ideig nem látogatta meg a földrengés.
A lefolyt tengeri harczról sem volt a raguzai népnek tudomása: a
sabioncelloi hosszú félsziget mögött folyt az le, s még akkor ágyuszó
nem hirdette tíz mértföldnyire, hogy tömeges emberáldozatot hoznak a
fehérbőrüek – Huiczilopochtlinak.
A brantavölgyi catastrophából pedig hirmondó sem maradt; de még a
járható út is elpusztult, mely Raguzába vezetett.
A husvét előtti szombat a maga megszokott egyházi pompájával telt le. A
harangok délre haza kerültek Rómából s a népsokaság tolongott egyik
templomból a másikba, ájtatos zsolozsmák éneklése mellett, a feltámadás
szertartását ünnepelni. Nőknek azonban, ha csak apáczák nem voltak,
tiltva volt, akár a passio-játékokon, akár a szombati ceremoniákban
megjelenni: várniok kellett a maguk sorára. Szombaton az ő dolguk volt
az óhajtott mézeskalács és husvéti felfüzött perecz készítése odahaza.
Valamennyi templom között legutolsónak volt hagyva a daviditáké, a kik a
feltámadást a délutáni napkezdetén (hat órakor mostani időszámitás
szerint) szokták megünnepelni. Főpapjuk, maga János király, távol volt:
a tengeren járt, annak haza kellett addig érkeznie.
A Boboli kastély belseje az Eufratparti paradicsomot mimelte. Azt János
király a két felesége képzelete szerint alkotta össze. Egy tágas
köralaku tornácz, magas kupolával fedve képezte a kertet, melyben messze
földről összehordott délszaki növények versengtek a hazai virágtermő
fákkal, s a meleg égalj flórájához odaillett a repkedő, éneklő
madársereg, melynek fészke távol Abyssiniában, vagy a Szenegál-part
fahéjtermő gesztjében rejtőzhetett. A tündéri kert boltozata átlátszó
máriaüvegből (macskaezüst, csillámpala) volt mesterséges foglalattal
összerakva; úgy kéklett, mint az ég kárpitja.
Egy tündérgrotta, a koralok mindenféle fajából összerakva s befuttatva
virágtölcséres jalappával, rejtőzött a széles levelü pálmák között; az
egyik oldalából, tarka csigahéjak csoportjából omlott alá egy
kristálytiszta forrás, melynek vizét távol a hegyek közül vezették idáig
ólomcsöveken át. Szelid evetkék, madárkák odajártak belőle inni.
Még olyankor is, a mikor a két hölgy ott ült a grottában.
A nap hevesen sütött; Raguzában már husvét táján nyár van; a paradicsom
terme át volt fülve a füszerillatu bokrok ambrájától. Ilyenkor teher az
öltözet; kivált az egyedüllétben: a két Éva alig tür magán egyebet egy
átlátszó lepelnél. Milenka társnője lábainál hever, Lubomirának engedve
a haját fésülni.
Lubomirának ez gyönyörüség. Milenkát cziczomázni, a haját százféle
alakban befonni, szépen felöltöztetni. Legyen szép! Tessék az ő
királyának! Tanítja énekre, tanítja beszédre. Idegen nyelven kimondott
szavakra. Hogy mondják római, hogy athenæi nyelven azt az örök szép
szót, a szerelmet? Hogy kell annak, a kit imádunk, szivünk szerint
szólni, hogy megértse, a mit mi érzünk? Lubomira azt akarja, hogy
Milenkát is úgy szeresse – Asmodái – miként őtet. Nem Milenka kedvéért
teszi azt, hanem Asmodáiért.
Azon versengenek, hogy melyik tudja őt jobban szeretni?
De mindegyik a másiknak adja a diadal pálmáját. Keresik egymásban, a mi
a szebbség, a mi a jobbság.
S aztán beszélnek egymásnak az álmaikról.
– Ah, ha az én álmom teljesülne; szól ábrándozó elandalodással Milenka,
szép fejét Lubomira ölébe nyugtatva. Azt álmodtam, hogy odajött elém a
Jehova, szép ezüstfehér szakállu agg férfi képében, s jóságos
tekintetével felemelve magához a földről, mintha a légben repülnék, azt
mondá hozzám: «mit kivánnál magadnak, szólj! én teljesítem!» S arra én
azt mondtam: «Oh uram! mindent megadtál nekem már, a mit csak sziv
kivánhat: lakójává tettél a paradicsomnak. Nem kivánok én tőled egyebet,
mint hogy rejtsd el ezt a mi paradicsomunkat úgy, hogy senki ne tudjon
felőle. Zárd ki a világból, valahová, ismeretlen tenger közepébe, hová
hajót nem hoz a vitorla; melyet zátonyok miatt megközelíteni nem lehet,
s engedj ott bennünket hármunkat együtt élni, és szeretni a míg meg nem
halunk. S aztán én legyek hármunk közül az első, a ki meghal.»
Azzal felemelte magát, a két karjával átfonva Lubomira nyakát, s
megcsókolta annak az ajkait.
– Én nem azt kivánnám tőle, ha én hozzám leszállna a Zebaóth; mondá
Lubomira, szép társnője fejét körülkoszoruzva befont hajával s aztán a
saját arczához vonva annak arczát s egy gömbölyü aczél tükörből, mit
félkezével messze tartott magától, e két tündöklő képmásban
gyönyörködve. Én azt kivánnám, ha én elém jönne az a hatalmas ősz férfi,
ki a multak és jövendők ura: «Tedd, hogy valósuljon meg amaz álom,
melyet a warángok királynéja, Bravalla álmodott felőlünk; hogy ez a
három fej: kettőnké, és a mi szerelmesünké, ott álljon egymás mellett
valaha, márványban megörökítve!»
«Ez a kivánságod be fog teljesülni!» kiálta egy erőteljes férfi hang, s
a két andalgó nő egy ősz szakállu férfit látott kilépni a tündérgrotta
bokrai közűl. – De ez nem a bibliai Zebaóth volt, hanem az öreg Boboli
Péter; a költőnek, a királynak, az Aktæonnak az atyja.