Dávid király magasra emelé a kerekes rudat.
Erre a jelre a warángok egyszerre mind behúzták az evezőiket, s a
liburnák elkezdtek a kerekeikkel dolgozni. Négy waráng dereglye
sikamlott sebesen a sima tengertükrön orrával az admirál hajó oldalának.
Azonban a velenczeiek sem voltak készületlenül. Gyorsabban mint a
warángok liburnái, iszamodtak elő a gálya mögül harczosokkal megrakott
dereglyéik, a melyek a közeledő ellenség rohamát felfogták. Most tünt ki
a warángok fortélyának az előnye. Ők nem bizták a liburnáikat az
evezőkre; a kerékhajtó bodont egyformán taposták az ökrök jól védetten,
s az összes harczi legénység használhatta a fegyvereit. A legelső
fegyver volt a parittya. «Csak a kormányost czélozd!» volt a jelkiáltás.
A velenczések dereglyéire, mint a zápor hullott a parittyakő s egyik
ember a másik után dült ki a kormánytimon mellől, a mi tétova irányt
adott a dereglyéknek. Magukat a fegyvereseket nem kopogtatták
kavicsaikkal a warángok: azoknak nem ártott az; egymást fedő paizsaik
érczpalánkot képeztek fejük előtt. És akkor hirtelen megszüntetve az
egyik ökör taposó rohamát, a liburnák, mint az úszó hal, oly sebesen
kanyarodtak félkörben s oldalba kapták a dereglyéket. A liburnának az
orrán volt két hegyes vasagyara, a víz alatt pedig egy hosszu
egyszarvuja: a felső a dereglyéknek, az alsó a gályáknak szólt. A
velenczei hajósok hirtelen igyekeztek a járműveiket elfordítani a roham
elől s csáklyáikkal félretaszítani a liburnát; egy dereglye azonban,
melynek kormányzóját épen akkor szédíté le egy parittyakő, nem volt
eléggé gyors a félretérésben, azt a waráng liburna agyarára kapta, s egy
pillanat mulva fel volt döntve a dereglye, harczosaival, evezőseivel
együtt; a sok emberfő ott uszkált a tánczoló hullámokon. Erre a többi
gályáktól is előrohantak a dereglyék.
Most Dávid király a feje fölött tartott kerekes póznáját megpörgette az
ujjai között, mely jeladásra az egész waráng hajóraj megindúlt félhold
alakban a velenczei hajók felé, s elfogadta a nyilt tengeri harczot.
A velenczei hajósok is gyakorlott, harczedzett vitézek voltak a
tengeren. Diadalaikról a szaraczénok és mórok sokat beszélhetnek. A
waráng méltó ellenfélre talált bennük. De az ő részükön volt a
vitézségen kivül még a ravaszság is. A milyen gyors volt a támadásuk,
épen olyan hirtelen tudtak hátat adni. Hajóik farral épen oly ügyesen
tudtak előre haladni, mint orral, s olyankor egyszerre minden harczos
evezőre kapott, s a lapátkerékhez adva a testi erőt is, elhagyta az
utána nyomuló ellenfelét. Ezzel a csellel sikerült nekik a velenczei
dereglyéseket a horgonyon álló gályáktól jó távolra elcsalogatni.
Ezt a körülményt nem hagyta Dávid király felhasználatlanúl. A míg a
királyfi, Solom a waráng hajóraj balszárnyával a hátráló cselt folytatta
a cadmei sziklák öble felé: Dávid király három liburnával ott állt
mozdulatlanúl az admirálhajóval szemben. Ekkor egy jeladására egyszerre
nekilódult mind a három a nagy három árboczosnak. Annak volt kétszáztíz
evezőse, a kik hármasával ülve a külső gályatornáczon, egy-egy hosszú
evezőt feszítettek együtt. Azonkívül volt háromszáz lándzsás vitéze,
nyolczvan lövésze számszerijjakkal ellátva. A födélzetén három kőhajító
balista; egy dárdalövő csappantyu mind a két oldalán, s a hátulsó
fatornyában, a honnan az admirál vezényelt, volt elhelyezve a görögtűz
vető gép, melynek byzanczi tűzmester volt a kezelője. Azonkivül a gálya
oldalain levő ablakokból mindenünnen fényes rézkosfejek meredeztek elő,
melyeket lódító lánczczal taszítanak neki az ellenséges gálya oldalának,
ha az össze talált kapaszkodni a hajójukkal.
És ezt a hatalmas szörnyeteget merte megtámadni Dávid király a maga
három liburnájával. A hogy megtámadják a fizeterek a nagy czethalat.
Dereglye nem állt az útjokban; az vagy fel volt már forgatva,
elsülyesztve, vagy összeakaszkodott az ellenség dereglyéivel, a mikor
aztán a párkányon álló harczosok kópjával, szekerczével öldökölték
egymást.
Az admirálhajó felhúzta a horgonyait, s kifeszített vitorlákkal, mind a
hetven evezőjét mozgásba hozva, zúdult neki a nyomorult liburnáknak,
hogy magával a nehéz tetemével legázolja őket. De azok hirtelen
elsiklottak mellette; s a warángok nehéz szekercze csapásai alatt a
hosszú evező lapátok csonkára töredeztek.
Dávid király vezérliburnája a gálya hátuljába került. Maga a király
fogta a kormányrudat. Volt vele ötven harczos; a rézláncz övön kivül
egészen meztelen, csak a négyágu paizs a védelmük; kezükben kópja és
szekercze. Maga Dávid király egy egész nyers ökörbőrt viselt palást
gyanánt, úgy hogy a szarvas fejbőr a fejére volt húzva, sisak és korona
gyanánt.
Valamennyi ijász mind őt veszi czélba; de a nyilaik nem találják őt el.
Az a hit róla, hogy nem fogja semmi fegyver. Lövöldözhetnek ahoz!
Ez ellen az ördög ellen csak a pokoltűz segít!
A byzanczi tűzmester lövésre ajzza a tűzvető gépet s mikor a
hátrafeszített vaskanál a fogaskerék utolsó rovátkájához ér, hirtelen
meggyujtja kanóczczal a belétett pokolszerveket, s a mint a következő
pillanatban a gép peczke felpattan, a visszarúgó aczélkar messze köpi a
vaskanálból a sziporkázó tűzcsillagot, mely a hová leesik, olthatatlan
lángot gyujt, s ha egy szikrája embertestre hull, azt csontig égeti. A
szikragomoly jól volt czélozva: egyenesen Dávid király felé repült. A
király hirtelen lekapta vállárul a nyers ökörbőrt s azt a két karjával
szétfeszítve a feje fölött, mint gyermekjátékban a labdát, elkapta a
tűzgomolyt, a nyers bőrbe hirtelen összeszorította, s aztán két kézre
fogva az egészet, egy hatalmas lökéssel felhajította a gálya evező
tornáczára. A görögtűz ott repesztette szét az ökörbőrt s aztán szórta
szerteszélylyel veszedelmes szikráit, a gályapadhoz lánczolt rabok
között halálordítást támasztva.
Tehát még a pokoltűz sem árt az ördögnek, azt is visszadobja.
A hajósoknak a saját gályájuk oltásáról kellett gondoskodni, homokkal,
rádobált paizsokkal paráholva a harapózó lángot; s ez alatt döngöttek a
warángok ütései a gálya oldalán, a mint a vaskapcsokat beleszegezték, a
miken mint lajtorján kapaszkodnak majd fel a gálya tetejére.
S a míg e harcz folyik a víz fölött, a vizek mélyében is csendesen halad
az orvtámadás. A waráng buvárok fúrják a gálya fenekét.
A magyar történelem is hoz fel ilyenre példát. Mikor I. Endre király
alatt német Henrik hajóit a Dunán mind kifúrta a buvár Kund.
Azonban a velenczei hajók nem dunai burdzsellák, hogy azokkal egy ember,
meg egy furó könnyen elbánhasson. A warángoknál egész csapat végezte e
munkát. A hadgálya feneke vastag rézlemezzel volt borítva. Azt elébb az
egyik buvárnak hegyes kajmóju pőrölyével keresztül kellett ütni. Akkor
egy második buvár jött a furójával s a furó nyelét a mellének feszítve,
elkezdé azt a gálya palánkjába facsarni. Mikor a lélekzete elfogyott,
jött a második, a harmadik buvár, felváltották egymást, míg elég mély a
fúrt lyuk. Azonban még ezen keresztűl egy hét alatt sem telne meg a
gálya vízzel. Azt tették hát, hogy a fúrt lyukba egy tülköt tömtek tele
oltatlan mészszel, melynek a nyitott része apró kavicscsal volt elzárva,
s az ismét sodronynyal bekötve, hogy a kavics ki ne hulljon. Akkor aztán
magára hagyták a művüket. Az oltatlan mészből a vízben kifejlő gáz
inkább a palánkon tört keresztül, mint hogy a kavicsdugaszt taszítsa ki;
azt már tudják a bányászok; s nemsokára emberfőnyi rés lett szakítva a
gálya fenekén.
E harcz ott ment végbe az új Jeruzsálem kikötője előtt.
Ez akkor is tele volt hajóval.
Az egész uskók nép, a davidita lakosság mind kicsődült a partra, a
warángok merész harczát nézni a velenczések ellen.
Ha ezeknek lett volna bátorságuk, evezőre, fegyverre kapni, s
belekeverődni a csatába a maguk gályáival, bizony kétségessé tehették
volna a harcz kimenetelét; de hát csak a szájuk volt nagy, beérték
azzal, hogy a hajók vitorlarúdjairól ujjongtak biztató rivallást a
waráng szövetségeseknek, s nézték pipogya tétlenséggel a harcz
lefolyását.
– Ejh, ti ügyetlenek! kiálta Boboli Péter az ijászokra, akik hasztalan
lövöldöztek a waráng király felé. Ide azzal a számszerijjal, majd én
veszem czélba!
S azzal kivette az egyik lövész kezéből a nyillövő peczkes tegezt.
De mielőtt a nyilvesszőt belé helyezte volna az ágyába, a kebléből
elővett egy kis hegykristály palaczkot, s abba belemártotta a nyil
hegyét. Csak egy karczolás az így megmérgezett nyilhegygyel, s a
leghatalmasabb óriás halottá dermed tőle.
Boboli Péter czélba vette Dávid királyt; a nyil odatalált a hős mellébe.
A király felordított; oly hangosan, hogy az az egész csatazajt
túlzengte, s azzal végig esett a hajóban halottan.
Dávid király életével egyszerre elveszték a warángok a szivüket.
«A király elesett!» hangzott egyik liburnától a másikig.
S azzal egyszerre abba hagyta mindenki az ostromot; a kik már fenn
voltak az admirálhajó evezős párkányán, leugráltak a tengerbe s úszva
igyekeztek a liburnáikhoz eljutni, a warángok szekerczét, kopját
eldobtak a kezükből, az evezőket kapták elő, s az egész liburnaraj
igyekezett őrült gyorsasággal a cselből hátravonúlt társaik után a
cadmaei sziklák felé menekülni.
A velenczei dereglyeraj és a gályák harczos népe diadalordításban tört
ki a félelmes ellenség megfutamodására; hanem az admirál hajón nem
sokára az örömriadal a rémület zürhangjába kezdett átkeveredni: a gálya
féloldalra hanyatlott, a tetőn állók csuszamodtak a padlón; a
hajófenékből kétségbeesett halálordítás hangzott fel: «a gálya sülyed!»
A buvárok munkája sikerült.
A győzelmi mámorra rettenetes fölébredés következett, «elveszünk!»
ordítá minden ember, s futott előre hátra, nem hallgatva az admirál és a
hajóskapitányok parancsszavára. A dereglyék, a miken a hajós nép
menekülhetett volna, mind a warángokat üldözték.
A kormányos azon igyekezett, hogy valamelyik szomszéd gálya közelébe
vitorláztassa a nagy hajót, a honnan a hajós nép mentésére segélyt
nyujthatnak; a kapitányok rekedtté kiabálták magukat, a matrózoknak
parancsot osztva a mellékvitorlák bevonására, a felesleges hajótehernek
a tengerbe dobálására; az evezőpadhoz lánczolt gályarabok üvöltöttek
halálfélelmükben, míg a hajóácsok szekerczéikkel a folyvást égő
palánkokat hasogatták le, a miket a görögtűz meggyujtott; a nagy
zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy a harcz megkezdése előtt a
két fejedelmi foglyot, Damiani Judást és Boboli Jánost a hajó mélyében
levő zárkákba csukták el. Azok most ott fulladnak.
De valakinek mégis eszébe jutott valaki.
Az édesapának az egyetlen fia.
– A fiam! ordítá Boboli Péter, s kétségbeesetten rohant alá a lépcsőkön,
a mik a zárkákhoz vezettek.
Két átelleni zárkába volt elzárva a két fogoly. Az egyik, mely a hajó
vízfelé hajló oldalán volt, már egészen megtelt vízzel, a melyik fogoly
abba volt zárva, az már nem volt ennek a világnak a lakója. A második
rekesz azonban még egy szegletével kiemelkedett a vízből, ebben még élő
ember lehet.
Boboli Péter fejszét hozott magával s feltörte az ajtót. Az eléje tóduló
víz tetején a fiának a szép férfias fejét pillantá meg. Még élt.
Szemeiben megvillant az élve maradás öröme.
Hanem a mint azt az arczot megpillantá, mely börtöne ajtajában megjelent
előtte, az öröm egyszerre az ijedtség, az elkeseredés torz kifejezésének
adott helyet arczán: nem apja, birája, hóhéra volt az! Boboli János
egyszerre lebukott a víz alá, melyből csak a feje látszott már elő, most
az is eltünt. Meg akarta magát fullasztani, s lefeküdt a zárka fenekére,
de az apa oda rohant hozzá s utána bukva a víz alá, megragadta a fiát
szép hosszú üstökénél fogva.
A fogolynak a kezei hátra voltak kötve; nem volt képes a küzdelemre, de
lábait neki feszíthette az ajtóragasztónak, hogy kivonszoltatását
megakadályozza. S a ki időt nyer, – halált nyer. A hajó egyre mélyebben
sülyedt alá: a víz mindkettőjük fejét elborította már.
Azonban Boboli Péter részén volt a hideg vér, s a víz alatt ez a
hatalom. Míg a fia kétségbeesve hánykódott kezei között, ő gazdálkodva
tartotta vissza lélekzetét; egyszer aztán a fia eszméletlenül tört
össze, akkor nyalábra fogta s kereste a lépcsőt, a melyen idáig jött. Az
is több fokkal a víz alatt volt már. Sietni kellett.
Fenn a hajótetőn iszonyú volt a tombolás. A harczosok segélyért
ordítoztak a távozó dereglyék után; a gályapadokon a rabok lánczaikat
tördelték, nem gondoltak az evezésre; az lehetetlen is volt már, mert a
hajó féloldalra volt dülve.
A mint Boboli Péter drága terhével a vállán feljutott a közép
födélzetre, a hol a matrózok hirtelen összetákolt gerendákból igyekeztek
mentő tutajt rögtönözni, valaki megragadta a palástját hátulról.
Visszatekintett, Pirro Bennessa volt az.
A hajómellvéd egy csapóajtaján dugta ki a fejét.
– Csitt! susogá Pirro; utánam jőjj! Itt a mi bárkánk!
A raguzai bárka, a melyen Pirro jött az admirál hajóhoz Damiani
Judással, nem vett részt az ütközetben, s a mint a nagy veszedelem
kiütött a gályán, a magyar testőrök hirtelen igyekeztek azt biztosítani
a maguk számára, hogy más el ne foglalja.
Csak Boboli Péterre vártak még.
– Elébb ezt vegyétek át. Jó helyre fektessétek! szólt az öreg, elalélt
fiát Pirro vállára helyezve.
– Él még?
– Szent Balázs adja, hogy éljen!
Pirro tovább adta a félholtat a kötéllajtorja alsó fokán álló
hadnagyának, így jutott az le a bárkába; ott végig fektették a
fenékpadon.
Utolsó volt Boboli Péter, a ki a bárkába leszállt.
Senkinek sem volt gondja búcsút venni a velenczei admiráltól.
Eltávozásukat nem is vette észre senki, mert a hajó arrafelé dült meg, s
minden ember az ellenkező oldalra menekült.
A raguzai evezősök nekifeszítették a lapátot s a bárka tova sikamlott.
Egy lánczáról leszabadult rab utánuk uszott, s belekapaszkodott a bárka
horgonylánczába. Annak a fejére ütöttek egyet az evezőlapáttal s aztán
elmaradt.
Most aztán odatérdelt Boboli Péter fiának élettelen teste mellé s ölébe
vette annak a fejét.
Az arcz halotté volt. A félig nyitott szemek tört szivárványa felfelé
fordulva, az ajkak nyitva: minden mozdításnál tengervíz buggyan belőlük
elő; a hol piros volt az arcz, ott most szederjes foltok vannak, homloka
feldagadt, tán a küzdelemben kapott ütődéstől.
Az apa oly gonddal igyekezik őt az életre visszahozni. Maga vetkőzteti
ázott ruháiból; fülével hallgatja, ver-e még a szive? Megdermedt karjait
mozgatja, fejét térdére helyezi, tagjait dörzsöli. Majd érvágót vesz
elő, (a nélkül okos ember soha sem jár) eret vág a karján; a vér még
fecskendezve tör elő: még van élet benne! A vérsugár még testvére a
napsugárnak! Aztán ajkára teszi ajkait s lélekzetét átfujja belé; míg
egyszer a nyugvó mell lassan emelkedni kezd, a félig nyitott pillák
lecsukódnak, az ökölre szorított kéz ujjai szétterjednek: a tetszhalott
életre tér. Csak álomra elébb.
Milyen nagy az öröme az apának, hogy fiát megmenthette. Mégis szerette
őt.
Pirro Bennessa részvétteljesen nézte az öreget. Senkit nem hítt az
segélyül: maga végzett mindent.
– Boboli Péter, te nagyon örülsz annak, hogy fiadat megmenthetted a
haláltól.
– Hogy ne örülnék? Egy olyan csúf haláltól. A milyenre csak egy Damiani
Judás volt méltó, a kinek az életét úgy kellett befejezni, mint egy
könyvből kitépett lapot, hogy senki ne tudja róla, mi lett a vége? De
Boboli János neve fényes, ragyogó tünemény, a kiről fel kell jegyezni a
csillagászoknak, holt volt a zenithje, hol volt a nadirja?
– Tehát ha úgy szereted a fiadat, folytatá Bennessa, azt tanácsolom
neked, vidd magaddal Lacromába, s rejtsd el ott, nem fogjuk üldözni;
legyen benne örömed sokáig. De Raguzába ne hozd.
– De én épen Raguzába fogom őt vinni, mond az agg patricius. Mert nem
azért szabadítottam meg a fiamat a csúf haláltól, hogy gyönyörködjem
benne, hanem hogy átadjam őt biráinak; s a milyen fényes volt az élete,
legyen olyan híres, nevezetes annak a vége is. Boboli Péter megmentette
a fiát – a vérpad számára!