Románné két lánya nagy-szívesen vette.
A vármegye lovát abrakkal hizlalják:
Barna Péter után gyakran megfuttatják.
Bárcsak mikor futna – a földre lebukna,
Szegény Barna Péter hogy útat haladna!
Fúdd el jó szél, fúdd el hosszu utnak porát:
Ne lelje vármegye fakó lovam nyomát!
Nem fúttad el jó szél hosszu útnak porát –
Meglelte vármegye fakó lovam nyomát.
Szorítsd a kezedbe piros kantár szárát –
Itt jön a vármegye, ne add meg magadat!
Zöld erdő zúgása, vadgalamb szólása:
Szegény Barna Péter szája mosolygása.
Ártánd alatt vagyon egy kis sűrű berek –
Szegény Barna Péter a mellett tekereg.
Nem jó föld ez pajtás, nem jó itten lakni,
Mert a szegénylegényt meg szokták itt fogni.
Gyulára kék menni, – csikókat kék szedni, –
Barna Péter pajtás, jó volna eladni.
Áldja meg az Isten fakó lovam lábát,
Gyakran megfutotta Göncz város határát.
Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette –
Áldja meg az Isten a ki fölnevelte!
A lovam lábáról lehullott a patkó,
Csak egy maradt rajta, az is ingó-bingó.
A pusztai csárda – most borult bé gyászba:
Szegény Barna Péter most esett rabságba.
Vármegye kapúja nem nyilik hijába:
Szegény Barna Pétert viszik udvarába.
Felszállott a páva – vármegye házára:
Szegény Barna Péter szabadulására.
Nyiljatok meg egek, rejtsetek el engem,
Mert a fekete föld nem veszen bé engem!
Szegény Barna Pétert Szent-János napjára
Kisértik halálra – tarcsai határba’.
Bitófához köték nagy erős lánczokka’ –
Románné két lánya távulról siratja.
Veszett volna retek fekete földjében:
Románné két lánya az anyja méhében!
Megmondtam Mariskám, ne szeress éngemet:
Kettős az én szivem, megcsal az tégedet.
Az acsádi pusztán van egy két-ágú fa:
A Barna Péternek nyúgodalmas háza.
Kár volna még nékem a fán megszáradni,
Lobogós gyolcs-gatyám szélnek bocsátani,
Szép sarkantyús csizmám szélnek öszveverni,
Fekete két szemem hollónak kivájni.
Nálunk az halottnak hármat harangoznak:
De Barna Péternek egyet sem kondítnak.
Beteg sem voltam én – mégis megholtam én,
Az acsádi pusztán Pistával nyugszom én.
Az én sirom mellett rózsa fog teremni,
Leányok, asszonyok odajárnak szedni.
Szedjed rózsám, szedjed – keszkenődbe szedjed,
Város bosszujára – lányok siralmára.
II.
(Csuda Ferkó nótája.)
Szegény Barna Péter, hej egy derék legény
Volt a Barna Péter – de már nem él szegény.
Zöld erdő zúgása – vadgalamb szólása:
Szegény Barna Péter szája mosolygása.
Fújd el jó szél, fújd el hosszu útnak porát:
Hogy senki ne lássa fakó lovam nyomát!
De mégis meglátták fakó lovam nyomát,
Mégis megtalálták, megfogták gazdáját.
Felszállott a páva – vármegye házára:
De nem Barna Péter szabadulására.
Szegény Barna Péter még csak beteg sem volt,
Az acsádi pusztán mégis ímé megholt.
* * *
Barna Péter románczát Erdélyi János is közlé már népdalainak I.
kötetében, de az enyémnél sokkal hézagosabb, rövidebb beküldés után.
Kedves kötelességemnek ismerem tehát ez igen szép néprománczot gyönyörü
rythmusáért és egyéb sok szépségeiért igy bővítve, sokkal teljesebben
újra közölnöm, azon régi ponyvairodalmi nyomtatvány után, mely a nemz.
muz. kézirattárában (hung. oct. 74. VIII.) létezik. Ugyan e füzetkében
még a következő verset találom Barna Péterről:
III.
„Ujvárosi kerek tóba’
Fördik két szép barna csóka.
Bárcsak én galambom csókja
Repülne a két orczámra!
Hijába fördik a csóka:
Nem lesz fejér galambocska;
Nem bánom én ha barna is:
Barna vagyok én magam is –
Barna az én galambom is.
Barna Péter az én nevem,
Barna szeretőm ölelem.
A ki bánja: tégyen róla
Kocsin vigyen a vásárra,
A vármegye bosszujára –
S Angyal Bandi bosszujára.“
Mind e költemények a jelen század első negyedéből valók.
T. K.
ZÖLD MARCZIRÓL.
– 1816. –
Szegénylegénynek testi ruhája
Ha van kenyere és szalonnája,
Felesége, csendes, gondos, meleg szobája:
Bár bocskoros –
Ha nem adós
Nincs semmi baja.[106]
De a más véres verejtékére
Ásító zsivány mikor kedvére
Nyargal a lován – akkor jut hóhér kezére,
Bár gróf légyen:
Örök szégyen
Száll a fejére.
Kovács Imrének igy lett Bánháza
Vesztés-elhozó siralomháza;
Ott, hol gyakran jó pajtásit felpálinkázta:
Felfüggesztve
Körtvélyesnél
A szél lóggázza.
Nyargal Zöld Marczi Gyulai Petivel
Tyukodon végig Becskerekivel,
Bár szüntelen retteg, de nem gondol semmivel,
Mindent gázol –
A lápon is[107]
Át tér Petivel.
Hát egyszer, mikor gondolatjába
Sem jött, barátja lakodalmába:
Akad egy hevesi derék legény markába, –
Elijedve
Fejéredve
Búsúl magába.
Bezzeg olcsó már a Marczi vére!
Sok fosztásinak kötél lett bére,
Még Becskereki sem tánczol már most kedvére:
Szegény Peti
Hányja-veti
Vétkét szemére.
Jaj már minékünk nagy zsiványoknak
Kik feltámadtunk uton-rablóknak!
Nagy-Idán sem volt ily kinjok a czigányoknak, –
Mert horgára,
Jutánk már a
Mord hóhároknak.
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. Ponyvairodalmi nyomtatványon több
dallal: „Zöld Marczi és szeretője nótái“; a jelen ének czíme: „Zöld
Marczié magáé.“ Én e dalt azért vettem föl gyüjteményembe, mert a régi
hires kurucz tábori énekek versmértékére, s hihetőleg nótájára van irva,
s belőlük sok reminiscentiát tartalmaz, például az utolsó előtti
versszak két első sora, nyilván egy 1672-iki – „Kuruczvilág“ czimü
gyüjteményemben teljes épségében meglevő tábori dal e soraiból van véve:
„Szegény-legénynek olcsó a vére
Három-négy fillér egy napi bére.“
Mig ezen sorok:
„Jaj már minekünk nagy zsiványoknak
Kik feltámadtunk uton-rablóknak.“
A nagy-pipája Szuhaynak szintén 1672-iki daltöredéke után készült, mely
Borsodban, Abaujban ma is él:
„Jaj már minekünk szegény nemzetnek
Kik feltámadtunk rebelliseknek.“
„Kuruczvilág“-om ezen dalt is teljes épségében birja.
T. K.
TORNAVÁRMEGYÉBEN…
Tornavármegyében születtem, születtem,
Bethlehemen Belegrádon átmentem, átmentem,
Újfaluban nyugodalmat találtam, találtam.
Tiszaparton kivirított tulipán, tulipán,
Az én szivem téged óhajt, téged vár, téged vár.
Ha te elhagysz, megátkozlak: elhervadsz, elhervadsz;
Kis kertemben kivirított rózsa vagy, rózsa vagy.
Elhuzták már a takarót nyolcz órára, órára,
Ama nyalka legényeknek boszujára, boszujára;
El kell menni, el kell – meg kell válni, meg ke
A rózsámtól!
* * *
Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. VII.
TOLDALÉK. KÉT KÖLTEMÉNY A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTTÓL.
– 1589. –
KÉT RÉGI KÖLTEMÉNY.
Az 1862-ik év nyarán a magyar akadémia kézirattárában kuruczvilági
emlékek után kutatván, a Marton J.-féle gyüjteményben két ó magyar
versezetre akadtam, melyek mindenesetre megérdemlik, hogy közöltessenek,
miután régiségükhez még költői és műidomi becs is járul.
E költemények elseje igy hangzik:
Boldogtalan vagyok,
Mert kínaim nagyok,
Béborult ifjuságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmult,
Most másképen fordult, –
Szomorú az én sorsom.
Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő mulván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.
Én szemeim sirván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen;
Bús szivem zokogván,
Csaknem meghasadván
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kint,
Szenvedek én testemben.
Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?!
Ha mind búval élek –
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok csak bút látván,
Mégyek keserűségre.
Ennyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjuságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Őszszel búcsumat vennem,
S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem!
Talám elmentemmel,
Búcsuvételemmel
Ha utamat követem:
Gonosz irígyimnek
Kik most reám törnek,
Nyelvök elkerülhetem!
Ha nem látnak, talám
Nem szólhatnak reám, –
Igy kedvök betölthetem.
Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentul, kivánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig mig az Isten
Éltet, szívből óhajtom!
Szivem, istenhozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében;
Mert noha nehezen:
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szívében,
Lesz-é veled szemben?
Láthatd-é e testben?…
Maga tudja az Isten!
Immár sólymocskádat,
Kedves madarkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott
Lábzsinóron tartottál –
Bocsásd el békével
Szegényt, hadd menjen el,
Reá ne haragudjál!
E költemény, mint Debreczenből értesülök, megvan ugyanott a nagyérdemü
Lugosy József gyüjteményében, egy 1790-iki ponyvairodalmi nyomtatvány
versei között, „Második ének“ czim alatt; másolatát vettem, azonban azt
látom belőle, hogy első és utolsó versszaka össze-vissza van kuszálva,
mindazáltal a többi versszakok némely helyei az akadémia tárában lelt
kéziraténál erőteljesebbek levén, közlésemnél e helyeket felhasználtam.
Azóta a nemzeti muzeum kézirattárában (hung. oct. 74.) a Lugosy uréhoz
hasonló ponyvairodalmi példányokban is több izben láttam e verset, és
pedig mindig betűről betűre a Lugosy ur példánya szerint közölve.
Ugyanezen éneknek eleje megvan a XVII-ik század végén irott Szencseyféle
daloskönyvben is, de csak nehány strópha, a többi kiszakadt; különben
mint a csonka levelek megmaradt részeiből következtetni lehet,
eredetileg sem volt meg benne végig.
Ugyan e költeményből Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében is
(akadémiai kézirattár) olvasható a következő kissé eltérő töredék:
„Zöld erdők harmatját
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be tél;
A magas hegyeken
Kietlen bérczeken
Fujdogál a hideg szél.“
Horváth Ádám dallamát is följegyezé hangjegyekkel.
Mielőtt a másik költeményre átmennénk, vizsgáljuk az imént közlöttet
kissé részletesebben.
Régiségét irályán és versidomán kivül, melyek a XVI. század végére vagy
a XVII. elejére utalnak, legjobban bizonyítja végstróphája, melyben a
költő magát vadászsólyomhoz hasonlitja, a melyek régi idők várurai s
urnői által ritka kegyben, kedveltetésben részesültek. A
„Klárisokkal rakott,
Skófiummal varrott“
sorok is nyilván a régi korra, de egyszersmind a magasabb körök
költőjére mutatnak.
Hogy e vers irója különben is nem volt a szó szoros értelmében vett
nép-, de inkább műköltő: azt a stróphák műköltészeti szerkezete, továbbá
az egészen elömlő – hogy ugy mondjam – reflectáló szellem is bizonyítja.
E költőt meg is merném nevezni, s meggyőződésemben több okból annyira
meg vagyok szilárdulva, hogy akár alá merném irni a szerző nevét, ki
véleményem szerint nem más, mint a XVI-ik század legkedveltebb magyar
költője, kinek művei 1806-ig 22 – ha nem több – kiadást értek: t. i. a
bujdosó Balassa Bálint.
De hadd lássak ez állitásom bebizonyításához.
Azon versalakot, melyben e költemény irva van, ily tökélylyel legelőször
Balassa használá; irtak ugyan kivüle – őt utánozva – Rimay és Beniczky
is ez alakban: de leginkább mégis Balassa használta. Nézzük például
fennmaradott költeményei közől az „Ének a Végekről“ vagy „Krisztushoz
könyörgés, hogy adjon vitézséget“ stb. cziműeket: versalakjuk, sőt
irályuk is ugyanaz, egy kéz műveire ismerünk bennök.
S ha szemügyre veszszük azon borongó hangulatot, mely az egészen
elömlik, s a természet kedvelését, mely főleg a második stróphában
nyilatkozik: önkénytelenül Balassára kell ismét gondolnunk, mint a
búbánatnak és természetnek akkori legihlettebb dalnokára.
Találunk ugyan borongást azon korban több költőnél, például Rimaynál is:
de ez nem a Balassa homályos, rejtelmes, ábrándba ringató, méla
borongása.
A jelen költeményt Balassa, mint látszik, bucsúdalul irta kedveséhez, s
mély kedélyének főeleme, a borongó szelid bánat mégis annyira erőt vesz
rajta, hogy a hat első stróphában kizárólag saját búját, szenvedéseit
vázolja, s csak az utolsó három versszakban tér át oda, a hová ezuttal
főczélja vala, t. i. elhagyandó kedveséhez. E körülmény is igen
jellemző.
Hasonlitsuk azonban e dal hangulatát Balassa más, fennmaradott
dalaiéhoz.
Az első versszakokban „boldogtalanságát, nagy kinjait, ifjúsága
béborultát, szomoru sorsát, könnyei hullását, örökös buját“ emlegeti, a
harmadik versszakban még testi szenvedéseit is felhozza.
Ugyan ő egyéb műveiben igy szól:
„Reménytelenségben ne hagyj elsüllyednem“
(Lelkem mint Nóé galambja stb. czimü verse.)
Tovább:
„Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek.“
(Bucsúének.)
„Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“
(Bujdosóknak való ének.)
„Éneklém ezeket megkeseredett szívvel.“
(Könyörgés.)
Ugyanott „Sürü könnyes szemeit“, „jajgatását“ is emlegeti, s a második
versszakban igy szól:
„Az én búsult lelkem nyavalyás testemben
Tétova bujdosik, mint madár szélvészben,
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Akar esni kétségben.“
Ime, mindenütt ugyanaz a bú, az az elkeseredés, az a fájdalom. S e
mellett a testi szenvedésekről való panaszkodás is („nyavalyás
testemben“) egyezik harmadik stróphánkkal. („Szenvedek én testemben.“)
Az ötödik és hatodik versszakokban gonosz irígyeit s gyalázó nyelvöket
is emlegeti; ezzel egyezőleg olvassuk nála másutt:
„Mert környül vett engem szörnyű veszedelem“
és
„Ne gyalázzon engem kevély ellenségem.“
(Egy szép uj könyörgés.)
Továbbá:
„… e világ útál, csufolván engemet,
Veszett életemet.“
Nemde mindenütt összhangzás?! Ily idézetet akármennyit szedhetnék össze
kiadva levő műveiből.
Legbiztosabb jele azonban e költemény Balassától eredetiségének az
ötödik és hatodik versszakokban van, a midőn a költő t. i. történelmileg
bebizonyult külföldi bujdosását vázolja és indokolja. Más költő azon
időben rajta kivül tudtunkra nem bujdosott idegen hazákba, már pedig
hogy ő itt nem belföldi bujdosást ért, eléggé világosan megmagyarázzák
sorai:
„S mennem oly országra,
Hol irígyim soha
Nem szólhatnak ellenem.“
A bujdosás indokai is ugyanazok e versében, mint a többiekben:
szenvedései, búja, melyek irígyei-, s ellenségeinek fondorkodásaiból
eredtek, s az ezek nyelvétől való szemérmes menekülési vágy:
„Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.“
Mindezek folytán erősen hiszem, hogy e költemény Balassáé, s annálinkább
örvendek napfényre kerülésén, mivel ez valószinüleg egyike azoknak,
melyek
„Tűzben mind fejenként égtenek, vesztenek“
mivel nyomtatott művei között az akadémia s múzeum példányaiban
mindhiában keresém. A krakkói kiadványt nem láttam, de abból is
hiányoznia kell, mert abban vallási versek foglaltatnak.
Én Balassának egyéb kiadott verseit nem ismerek, miután a „Hazánk“-ban
pár évvel ezelőtt a kékkői irattárból közrebocsátott nehány költemény
nem a bujdosó, de a második Balassa Bálinté.
Véleményemhez képest a jelen verset Balassa midőn 1589-ben – ez volt
kibujdosási éve – megirta, minden hihetőség szerint elküldé kedvesének
is, a kitől benne elbucsuzék, és a szerető lélek megőrzé a szép költői
kincset az utókor számára, hogy megmenekűljön az elhamvadás szomorú
sorsától, a melyet a kegyetlen költő többi testvéreire mért vala.
Mily végtelen gyöngédség nyilatkozik e költemény három végszakában, s
mily kedves, mily találó az utolsó strópha hasonlata, melyben a bujdosó
költő a szerető karjairól, mint szeretett, hőn ápolgatott, gyöngyölt, s
most elbocsátott sólyom, kél szárnyra.
S a szerető, gyöngéd szivű dalnok, midőn búja-bajának hosszu
felsorolásával bujdosásának szükségességét már ugyis eléggé indokolá, s
kedvesétől bocsánatot kért: még sem állhatja meg, hogy legvégül ismét
azon kéréssel ne váljék el:
„Reám ne haragudjál!“
Most már lássuk a második költeményt, melyet az előbbitől egészen
különálló, szakadozott papirosú, régi névtelen csomagban találtam.
„Zöld erdő harmatát,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél,
Hóval lepi be a tél…
Messzire bujdosom,
Hazámat itt hagyom,
Isten vezérli dolgom,
Isten vezérli dolgom.
Jobb hát a darvakkal,
Vagy más madarakkal
Elbujdosnom messzire,
Elbujdosnom messzire.
Szerelmes barátim,
Régi jó pajtásim
Tőlem elpártoltanak,
Tőlem elpártoltanak.
Keserű énnekem
E világon élnem,
Jól tudod én Istenem,
Jól tudod én Istenem!
Isten! én azt kérem:
Utamban vezérem
Légy, s ments meg mindenektől,
Légy, s ments meg mindenektől.
Vezérlj messze földre,
Idegen nemzetre,
Hol lakjam békességben,
Hol lakjam békességben.
Mert itten lakásom
Nincsen maradásom
A sok irígyeimtől,
A sok irígyeimtől.
Fejenként mindenek
A kik esmértenek,
Mostan megbocsássanak,
Mostan megbocsássanak.
Hosszu bujdosásom
Lészen távozásom…“
. . . . . . . . . . .
Itt az ódon dalgyüjteményből a következő levél ki van szakadva, s a
költemény többi része, – fájdalom, hiányzik.
Hogy e vers az előbbivel egy eredetü: nyelve, hasonszerü mértéke,
hangulata, s tárgya eléggé bizonyitják, de bizonyitja azon körülmény is,
hogy első versszaka tökéletesen azonos az elébbi költemény második
versszakának utolsó három sorával, s hogy a harmadik versszak is majdnem
szóról szóra ugyanaz az elébbinél az ötödik versszak negyedik és ötödik
sorával.
Az a körülmény, hogy a költő piros csizmát emleget, ugy itt, mint az
első versben: szintén a régi korra utal, mint a midőn őseink rendesen
szines: sárga, vagy piros csizmákat viselének.
E költemény is eléggé mutatja, miszerint a költő külföldre bujdosott:
„ Hazámat itt hagyom.“
„Vezérlj messze földre:
Idegen nemzetre.“
Borongó kedélye, búja, irigyei elleni panaszkodása itt is az, mint az
elébbi és egyéb költeményeiben. E sorokat pedig:
„Isten vezérli dolgom“
és
„Isten! én azt kérem
Utamban vezérem
Légy!“
csaknem szóról szóra megtalálhatni „Bujdosóknak való ének“ czimü
költeményében:
„Könyörgök: nékem is, hogy légy már vezérem:
Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem,
Én Istenem!“
Mindezek után kérdem: nem irhatjuk-e bátran alá e két költeménynek
Balassa Bálint nevét?
Lehet, hogy a kékkői levéltár szigora átkutatása ráütné a teljes
bizonyosság pecsétjét állitásomra.
Legyen azonban a dolog bármiként: e költemények mindenesetre régiek és
becsesek; szivemből örvendek tehát, midőn őket a feledség homályából
kiragadhatom.
T. K.
Utólagos jegyzetek.
1. „_Thúry György éneké_“-hez (I. k. 31. l.) Hogy e vitézi ének nem
1648, hanem 1548-ban szereztetett, a már felhozott érveken kivül –
melyek ugyan magokban is elég döntők – az is bizonyítja, miszerint a
benne eléforduló török vitézek: _Kortván bég_ és a „_délczeg Mehemet_“
(vagy Memhet) egykorú kutfők gyakor tanusága szerint a hires Thúryval
egy időben, a XVI-ik század derekán s második felében, és nem a XVII-ik
században éltek. Mehemet fia vala ama nevezetes Szokoli Memhet
vezérbasának, és daliás nagy termetéről nevezteték „_délczeg
Mehemet_“-nek. A XVI-ik század vége felé esett el Sz.-Fehérvár táján.
(L. Illésházy István nádor naplóját.)
2. „_Raby István éneké_“-hez. (I. k. 236. l.) Idősb Raby István, az
énekiró főember-atyja, kinek tekintélyét az ének többször emlegeti, mint
a sághfai _Sándor_ család levéltárában lévő egykorú adatokból látom,
Soprony vármegye alispánja, majd nádori itélőmester vala.
3. Az „_Ének a gazdagrul_“-hoz. (I. k. 337. l.) A 10-ik versszakban
eléforduló „_egiez_“ szó ha „_egyes_“-t jelent is, helyesen
értelmezhető.
„Gyönyörködnek igen az _egyes_ italnak.“
A régi magyarok lakmározásaik alkalmával ugyanis – mint Apor Péter irja
(Metamorphosis Transylvaniae) – _egyesen_ is szoktak volt inni;
felállott tudniillik egyikök, s egy serleg bort valakire reá köszönte, a
kinek azt azután ki kelle innia, hanem fogá, ő viszont másra köszöné el
a kupát, s igy tovább; ez vala az „_egyes ital_“, vagyis egyenkénti
ivás.
T. K.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ritka.
T. K.]
[Footnote 2: Akaratos.]
[Footnote 3: Azaz: oly kötve legyen tartva.]
[Footnote 4: Vonatkozás valamely ó példabeszédre; régi énekekben
gyakori, például a XVI-ik század első felében irott „Adhortatio
mulierum“ czimü énekben: (l. Toldynál).
„Ifjak kik látják csak megcsufolnak: Tégödet mondnak a Simon birónak.“
T. K.]
[Footnote 5: Pénzéből helyett, régies, igen gyakran előjön.]
[Footnote 6: Az asztalnál.]
[Footnote 7: Elkölt: azaz megeszik, iszik.
T. K.]
[Footnote 8: Rántottával.
T. K.]
[Footnote 9: Egyszerü.
T. K.]
[Footnote 10: Kötelességedet, hivatásodat.
T. K.]
[Footnote 11: Ledönt.
T. K.]
[Footnote 12: Sóhajtás.
T. K.]
[Footnote 13: Tyúk, túl a dunaiasan.
T. K.]
[Footnote 14: Belőle, régiesen.
T. K.]
[Footnote 15: A hegedősöket nevezték deákoknak is.
T. K.]
[Footnote 16: Folyamodám.]
[Footnote 17: Kőszeg, dunántúliasan ejtve.
T. K.]
[Footnote 18: Szelidülni.
T. K.]
[Footnote 19: Azaz: nem az irás szeretete, hiusága: de a te szereteted.
T. K.]
[Footnote 20: Belőle, régies.
T. K.]
[Footnote 21: Értsd: noha, régies.
T. K.]
[Footnote 22: Hivatkozás valamely most már ismeretlen bordalra.
T. K.]
[Footnote 23: Olvashatlan.]
[Footnote 24: Legördülvén.
T. K.]
[Footnote 25: Üzd.]
[Footnote 26: Bár helyett, régies.]
[Footnote 27: Azaz szerelmi összejöveteleiket.
T. K.]
[Footnote 28: E versszak zavart; ugy látszik két versszak zagyvalékából
áll.
T. K.]
[Footnote 29: Tán Henker azaz hóhér.]
[Footnote 30: Sintér, bakó.
T. K.]
[Footnote 31: Azaz megvidulna.
T. K.]
[Footnote 32: Bár.]
[Footnote 33: Ecset; túl a Dunán ma is él e szó.]
[Footnote 34: Timár, cserző.]
[Footnote 35: Kád, hordó.
T. K.]
[Footnote 36: Tislér = asztalos.]
[Footnote 37: Binder = kádár.
T. K.]
[Footnote 38: Az, kit később Tököli Zernyestnél tönkre vert és elfogott.
T. K.]
[Footnote 39: Másodszor lennék a világra: azaz, újjá születném.
T. K.]
[Footnote 40: Kandikál az ezüstserlegre.
T. K.]
[Footnote 41: Iyféle egy gyűjteményemben meglévő, valószinüleg 1706-ban
irt kuruczdalban is eléfordul:
„Pest és Buda közt a Duna már egyszer megégett.“
T. K.]
[Footnote 42: Vagy: „Már homályban ülnek én fényes csillagim“.
(Szencsey).]
[Footnote 43: Gyász.
T. K.]
[Footnote 44: Egyszerü.
T. K.]
[Footnote 45: A régiek a szerencsét hátul tar fejűnek, s csak elől
üstökén megragadhatónak képzelték; így kurucz dalgyűjteményem egyik
énekében Tökölit biztatják, hogy üstökénél ragadja a szerencsét, mert
hátul nincs haja, nem birja markába kapni.]
[Footnote 46: Sóhajtok helyett régiesen.
T. K.]
[Footnote 47: Régen a finom posztónak egyik faja.
T. K.]
[Footnote 48: Hörpentünk értelemben; Tinódynál is előjön: Vénszakálu
hopmesterek ha jól köppentnek: Az jó bortul szökellenek, igen ivöltnek.
(Emlékezetből.)
T. K.]
[Footnote 49: Nemességét értelemben.
T. K.]
[Footnote 50: Sóhajtlak.
T. K.]
[Footnote 51: Többnyire.]
[Footnote 52: Választ, régiesen.
T. K.]
[Footnote 53: Ékes tekintettel biró.
T. K.]
[Footnote 54: Marhahús-sült; Dunántul ma is él e nevezet, csakhogy
„fő-sár“-rá torzítva.
T. K.]
[Footnote 55: Azaz: induljak; a Bakony táján az ered igét a második
személyben ma is használják ez ősi értelmében, igy mondván: eredj már!
Menj már, indulj már helyett.
T. K.]
[Footnote 56: Azaz: deák-szeretőre tesz szert.]
[Footnote 57: Mihelyt.]
[Footnote 58: Azaz a templomozás ürügye alatt másutt tüzeskednek.
T. K.]
[Footnote 59: Eltartsa helyett, régies.
T. K.]
[Footnote 60: Émelygés.
T. K.]
[Footnote 61: Azaz megszabadult, megmenekült.]
[Footnote 62: Jószágainkat, régies.]
[Footnote 63: Kimondatik: „innya“, a mint Dunántul ma is használtatik
ezen sokak által helytelenül elitélt, nem szabályellenes származásu
(inni, innia = innya) igealak.
T. K.]
[Footnote 64: Mankós.
T. K.]
[Footnote 65: E kifejezés a Bakony táján ma is él „mindétig“ (mindig)
alakban.
T. K.]
[Footnote 66: Éjszaki.
T. K.]
[Footnote 67: Fényes Elek („Komárom vármegye“ Pest, 1848.) hibásan irja
őt Györgynek, alkalmasint a latin Gregoriust olvasván Georgiusnak, –
mert a családi leszármazási táblán s egyéb irományokon ő Gergely néven
fordul elő, s családunkban a György név a XVII-ik században ismeretlen.
T. K.]
[Footnote 68: Öntudatlan.]
[Footnote 69: „Szeretőmet“ értendő.
T. K.]
[Footnote 70: E versszak majdnem szóról-szóra eléfordul a Szencsey
György dalkönyvéből közlött egykorú énekek egyikében is.
T. K.]
[Footnote 71: Valamerre.
T. K.]
[Footnote 72: Fentereg.
T. K.]
[Footnote 73: Hogy értelemben, régies.
T. K.]
[Footnote 74: E sor hiányos és az eredetiben is üresen van hagyva a
papir; hihető a codex-irója nem tudá elolvasni az előtte volt iratot.]