Ezeket félben szakasztám

VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

ÖSSZEGYÜJTÉ

THALY KÁLMÁN.

KÉT KÖTETBEN.

RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

XVI-IK, XVII-IK ÉS XVIII-IK SZÁZADBELI EREDETI KÉZIRATOKBÓL

ÉS

RÉGI SZÉTSZÓRT NYOMTATVÁNYOKBÓL

EGYBEGYŰJTÉ S JEGYZETEKKEL ELLÁTTA

THALY KÁLMÁN.

TOLDALÉK: A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTNAK KÉT EDDIGELÉ ISMERETLEN

KÖLTEMÉNYE.

MÁSODIK KÖTET.

PEST, 1864.

KIADJA LAUFFER VILMOS.

MÉLTÓSÁGOS

ZÁDOR GYÖRGY

KIR. HÉTSZEMÉLYNÖK URNAK, MAGY. TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJÁNAK, MINT A

RÉGI MAGYAR IRODALOM EGYIK MÉLY TUDOMÁNYU BÚVÁRÁNAK

HÁLÁS TISZTELETE JELÉÜL

AJÁNLJA A

SZERKESZTŐ.

ELEGYES ÉNEKEK.

(Folytatás.)

TOTOK CSUFOLÁSA.

– 1600. –

Ad notam: „Oh mely nehéz az szerelem…“

Tótok birják az darab országot,

Mert őnékik vagyon jó hajtmányok;

Semmiben ők szükséget nem látnak,

Mindenkoron jól vagyon ő dolgok.

Elsőben igy kezdetik ő dolgok:

Hogy az hanya (?) köztök igen forog,

Hasok penig éhség miatt korog,

Morva vize ő finom jó borok.

Tót okosabb sokkal az magyarnál:

Mert mindenben ő új szokást talál;

Az kását főzi vöröshajmával,

Meri marokkal kanál nélkül az torkában.

Az komló is jobb neki szőlőnél,

Az gyürű-mag kedvesebb az medgynél,

Jobbnak tartja köként az fügénél,

Ő néki jobb csipke az egresnél.

Szabad urat ők nem válogatnak,

Czeremóniával nem gondolnak,

Csak leülnek ha asztalra hoznak,

Mézes lére nem igen szaggatnak.

Tót nem finnyás, mindenben belékap,

Szőrös máléban nagyokat harap,

Hajdinára hogyha ő akadhat:

Addig eszik míg egyet nem rúghat.

Pogácsában ők nem válogatnak,

Kenyérbül is magyarra szorulnak,

Az savóért igen vonakoznak,

Két dióért kertet ugrándoznak.

Kiterjesztéd híredet nevedet:

Mert megverték sokszor az fejedet,

Üstökben is kaptál az szerdékért,

Sokszor verték orrodat téjfölért.

Az nyúlhúsra nem igen szaggatnak,

Igen örülnek az pohánkának

Melylyel azok hogyha jól lakhatnak:

Ollyan hasok – mint az ebihalnak.

Szép kövér húst az tót nem szereti,

Mert fél, hogy ha gatyáját megfösti,

Melyet hogyha az orra megérzi,

Napestig is elunja bűzölni.

Innendtova majd lesz uraságban:

Mert bőven van az vöröshajmában,

Válogathat mastan az kaszában

Mely után kap az kőtés-czipóban.

Néki mindenkor helyén van dolga:

Ha szert tehet egy rosz pár kecskére;

Ha búzája terem egy kepécske:

Félen úgy áll az hajlott süvege.

Ha van néki egy rosz koszos lova:

Ő nemesnek mindjárt magát tartja;

Bátor turós légyen annak háta –

De azt tudja: nincsen annak mása!

Ez tótoknak minden gazdagságok

Ha van nekik két riskó marhájok,

Hajdinának ha egy holdot szánnak:

Ugy örülnek mint egy hold buzának.

Az tót rátart az nagy uraságra

Ha van néki egy rosz kabillája;

Noha rosz légyen az ő gatyája –

Mégis szert tesz karmazsin-csizmára.

Még akkor is úri ember az tót:

Ha vagyon az nadrágján nyolczszáz fót,

Azon sem szokott hordozni zsinórt;

Ott is megtetszik, hogy csak egy rosz tót.

Vége légyen már az uraságnak!

Magunkat adjuk az kaszállásnak,

Ha nem tetszik vagy az aratásnak;

Ha bor tetszik: kapjunk kapállásnak.

Az ezerhatszázban ezt szerzettem;

Az tótok közt én igen éheztem,

Zabkenyérre keservesen néztem,

Az savót is jó üzűven ettem.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. „Vonakoznak“ = huzakodnak; „Kőtés“ =

költés, buzacsirából készült eledel.

T. K.

CSÚFOS GAJD A TÓTRÓL.

– Hegedős-ének a XVII. századból. –

Magyar vitézek, hogyha tetszenék:

Egy énekecskét néktek mondanék;

Én elhiszem, énekemnek ha örülnétek,

Nevetnétek, – örülnétek, sőt eldülnétek.

Valjon nincsen-é tót közöttetek?

Hogyha penig van: megjelentsétek!

Mert ha volna: nem tarthatnám azt jövevénnek,

Félre dülnék, – sőt elülnék, inkább hallgatnék.

– Mikor szent Péter e földön jára

Egy fáradt lósz..t előtalála,

Ugy felrugá, hogy előtte hármat fordula:

Aha csunya – büdös pára, czo fel, légy tóttá!

Hamar felugra, talpára álla,

A haját portul meg sem is rázza;

Éhen-szomjan szent Péternek szalad utána

Azt kiáltja: Daj mi gleba! Daj pano Petra!

Itt a szegény tót nem tud mit tenni,

Sir keservesen, nem tud mit enni;

Jobb volt – ugymond – lóoldalban és csontmalomban,

Zab-szuszékban, setét boltban mint Liptovában.

Egy kenyéren van tót a lovával:

Mert zabot eszik tyúk, lúd, disznával;

Tótnak vadalma: figéje, és a gégéje

Istrághoz termett, született, kit meg is illet.

Meghallottátok mi légyen a tót?

És most micsoda, tégy két T-ét, egy Ó-t:

Már áll a tót, két nagy T-bül egy nagy akasztót,

Tedd közé az Ó-t: immár a tót, – nincs oda jobb fót.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. II. Ugy látszik valami kóbor hegedős

éneklé a magyar vitézek mulattatására. A kurucz tábori dalok

versalakjában van irva.

T. K.

HÁZADBAN BELÉPNÉK…

– A XVII. századból. –

Házadban belépnék, ha engem megszánnál,

Egy szót szólnék szerelmem, hallgatnál –

Valami szót szememre nem hánnál!

‚Mint az minap, talán azt akarnád:

Hogy magadat énvelem mulatnád,

Mások előtt is azt kimondanád.

Nem telik most bizony abban kedved:

Mert előttem az minapi vétked –

Mellybül megtetszik hozzám hűséged!‘

Nehéz higyjed az szerelem-iga:

Valaki azt igazán nem vonsza –

Van annak ez világon nagy kinja.

‚Jőjj bé immár szintén megszántalak,

Mert tégedet tovább nem kinozlak –

Ezután is szivemnek tartalak!‘

* * *

Mátray-codex.

JAJ ÉN REMÉNTELEN…

– A XVII-dik századból. –

Jaj én reméntelen

Igen szerencsétlen,

Szegény árva életem;

Hol van régi kedvem?

Elmult már én tőlem,

Hűl és kesereg szivem.

Mi hasznom e világban élnem?

Ha csak a bú emészt éngem.

Nincsen panaszimat

Keserves sok búmat

Kinek kelljen számlálnom;

Mert szük[1] az igaz sziv

Ki csak egyedül hiv –

Mi haszna mondanom?

Azért szegény fejem,

Csak magamban tartom

Keserves panaszom.

Elűzéd szolgádat,

Bujdosó árvádat

Szabad szállást keresni,

Az ő menetelét,

Az ő szerencséjét

Szabad neki próbálni.

Avvagy büntől mert félek

Hogyha mind így élek:

Itélje meg bár ki-ki.

Az igaz szeretet

Nem tekint uri vért –

Hanem kivel megnyugszik

Azt akarja légyen, –

Noha szegény légyen:

Azzal megelégeszik.

Ezen szeretetet

Semminémü dolgok

Tőle el nem veszik.

Csak egy gerliczécske

Ártatlan férgecske

Társától ha megvál –

Jaj mit nem cselekszik?!

Mód nélkül bánkódik

Zöld ágra nem is száll,

Vizet felzavarja –

Úgy marad szomjúva –

Gyakran követi halál.

Soha nagy titkodat

Titkos tanácsodat

Ki ne jelentsd senkinek;

Mihelyt kijelented

Azonnal megölöd

Szabadságát éltednek.

Lészesz annak rabja

Ki titkodat tudja,

Kell kedvének szolgálnod. –

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 74.

FRISS ÉKES TERMETŰ…

– A XVII-ik századból. –

Friss ékes termetű kedves virágszálom,

Vénus kertében nőtt aranyalma-ágom,

Kiért mult sok álmom – nem enyhődik kinom,

Csak öregbül fájdalmom.

Az te szépségedért ki sok bút szenvedtem

Noha kinaimat meg nem jelentettem,

Szivemben viseltem – mikor reád néztem

Sebessen égni kezdtem.

Fogadásod tartja, hogy igazán szeretsz,

Senki szépségéért kedvedbül ki nem vetsz,

Miért hát nem ölelgetsz – csókjaiddal nem értetsz,

Szerelmeddel nem illetsz?

Feltetszett napocskám homályban borula,

Szelid galambocskám tűlem elvadula,

Kin szivem jajdula – ugyan elájula,

Hogy Vénus elárula.

Pártot ütött látom az Vénus ellenem:

Nem hagyja virágnak gyümölcsét megszednem;

Hozzája kell mennem – kedvét kell keresnem;

Csak hagyja hasznát vennem!

Szállj kezemre immár édes galambocskám,

Fogadj bé kedvedben gyengén nőtt rózsácskám;

Szánj meg madaracskám – gyönyörű sólymocskám,

Éltető friss szajkócskám.

Láthassam általad szerencsém jobb kedvét,

Hogy vezérljen engem, tegye rám jobb kezét;

Mert szivem alig van már, – gondban, sok búban jár:

Láthassam személyedet!

* * *

Mátray-codex. – A harmadik sor középrímelése mindenütt szabatosan meg

van tartva.

T. K.

„ÉNEK BŰN BOCSÁNATJÁÉRT.“

– 1616. –

Ifjuságom vétke gyakran jut eszemben,

Mely bánatot indít, s siralmat szivemben,

Hogy tőlem álnokul megbántatott Isten –

Várom büntetését fejemre véletlen.

Nincsen bátorsága nyomorult fejemnek,

Rettegése pedig nagy vagyon szivemnek;

Mint az tenger habja ellene révésznek:

Ugy én vétkeim is keserves lelkemnek.

Napról napra árad s nevelkedik kinom,

Bűnnek terhe alatt nincs semmi oszlopom,

Lelkem esméreti újítja fájdalmom –

Halálra méltónak itél gondolatom.

Nem hiszem, tengerben hogy számosabb légyen

Fenekére szállott föveny bővebb légyen,

Avvagy több madarat a kék ég viseljen:

Mint én bűneimnek soksága éltemben.

Mindezekben engem táplál csak reménség,

Noha félelmet szór lelkemre a kétség;

Jól tudom, Atyámnál vagyon kegyelmesség

Ki engem megőriz – ne ártson az vétség.

Azért szómat hozzád fölemelem mennyben

Óh irgalmasságnak kútfeje: jó Isten!

Hallgasd meg kérésem, ne bocsáss üressen,

Fohászkodó szolgád utadra hadd térjen!

Bocsánatot kérek tőled mindenekrül

Mellyekkel sértettem neved hitetlenül;

Emlékezzél Uram régi kegyelmedrül

Mely által kivitted szentid sérelmekbül.

Mert ha Uram velem mint szolgáddal pörlesz,

Igazságod szerént esetimről itélsz:

Nem állhat meg fejem mint az erős vitéz –

Nálánál erőssebb hadban ha reá néz.

Nem volt e világban senki vétek nélkül

Ki az természetnek lött rendelésébül,

Ki nem vétett volna erőtlenségébül –

De gyógyulást is vött csak tőled, Istentül,

Amaz álnok kígyó megcsalá Ádámot,

Fényes palotából lehozá Dávidot,

Bünre ösztönözé bölcs, eszes Salamont –

Te engedelmedből mindennek árthatott.

De kik Szent Fiadnak halálát jó kedvvel

Magokhoz kapcsolták érdemét örömmel:

Szabadulások lett kegyes tekintettel –

Mert őket értetted jó gyógyító irrel.

Áldd meg Uram kérlek, Fiad által lelkem,

Vigasztald Igéddel kétséges életem,

Szomorú felhőkben ne maradjon fényem,

Indítsad örömre keseredett szívem!

Például adj engem minden nyomorultnak

Kik bűnnek jutalmát érzik nagy-súlyosnak,

Penitentiára hogy utat magoknak

Keressenek, voltát látván irgalmadnak!

– Illy könyörgésemmel untattam Atyámot

Bűnömnek soksága mikoron bánatot

S keserves fájdalmot én szivemre hozott –

Légyen áldott neve, mert már meggyógyitott!

Mint halász rút viztül megszáradván – szépül,

Nyereségét látván vígan beszél, s örül:

Így szivem vígsága bűnt hagyván öregbül,

Lelkem esméreti minden nap könnyebbül.

Ezer felett hatszáz tizenhatod idő

Minden részeiben szépen kedveskedő

Ezeket hogy irám feltetszett esztendő

Volt nékem örömmel bánatot is szerző.

* * *

A Mátray-codexből; megvan egyébiránt Balassa Bálint és Rimay János

együtt kiadott énekeinek toldalékában is, péld. lásd a debreczeni

1744-iki kiadás 243-ik lapját.

T. K.

„INTŐ ÉS OKTATÓ ÉNEK AZ ASSZONYOKNAK TISZTEKRÜL.“

– 1622. –

Asszonynépek vegyétek eszetekben

Az kik éltek szent házasság rendiben,

Uratoknak mint legyetek kedvekben –

És mindenek előtt szép dicséretben.

Az jó asszony diszi az ő urának:

Mint az szép hold az égen járó napnak;

De az kik az hámfán kivül tapodnak

Azok tűlem ím igyen taníttatnak:

Asszony-ember forogjon ez előtted –

Hogy jámbor uradat nem pénzen vetted,

Szállott várban, sem ustromon nem nyerted,

Summa ez: hogy űtet te nem kerested!

Légyen azért urad az elöljáró,

Te olyan légy mint kézhez-kötött ráró;

Légy minden dolgodban uradtul váró,

Kérlek ne légy visszavonyó, s akaró.[2]

Az mit urad akar: minden az legyen,

Urad ellen szád morogni ne merjen;

Oly kötélben szabados nyelved légyen:[3]

Hogy uradon soha szégyent ne tégyen.

Oly rút az hol Simon biró jár elöl –[4]

Az mint mast is hallom némelyek felöl,

Hogy az nyerget rakták hátokon följül –

Szegény barátimnak házok ég belöl.

Takargassad uradnak keresményét

Kiért sokszor föltörte az tenyerét,

Bort nem ivott, vizzel öntözte inyét –

Titkon azzal te se vásárolj dinnyét.

Nem mindenkor sokalj az gyümölcs-szerben

Ámbár bőven egyél az cseresnyében;

Csak két pénzt is beszoríts az erszényben –

Másszor azon bort vehetsz az eczetben.

Tiszta légy te fejér-öltözetedben:

Ne gyászoljad uradat még éltében;

Homlokodat ne ránczoljad gerezdben,

Ne légy komor, mint farkas az veremben.

Ha pénzecskét ad urad az kezedben,

Megőrizzed, ne rakd örök szökrényben,

Ne helyheztesd feneketlen edényben –

Mikor kéri, add elő szükségében.

Jámbor vendég ha mégyen házatokhoz

– Mert néha az Isten kedves embert hoz –

Tisztességet mutass édes uradhoz:

Jó étket főzz, gyakorta nyúlj az csaphoz.

Tiszta légyen minden tálod, tányérod,

Ne heverjen az hamuban kalánod;

Magyar-módra fejér légyen abroszod,

Menten leülj hogy az étket föladod.

Szemérmes légy, keveset szólj asztalnál –

Mikor néked szólnak: bár ne hallgatnál;

Soha ne légy eszesb jámbor uradnál:

Jó magadviselés jobb az aranynál.

Ha mit költesz reád urad pénzében:[5]

Annak száma légyen türhető rendben,

Sokat ne tékozolj helytelen, helyben:

Urad veritékje ne menjen füstben!

Itt jól meglásd szemedet kire vessed,[6]

Vigyázásban légyen te tekénteted,

Leggyakrabban uradra légyen szemed –

Hogy meg ne itéljen eszes vendéged.

Ha mit urad költ[7] az jámbor vendéggel:

Ne morogj érette, ne sirasd reggel,

Szegény urad ne emészsze méreggel:

Ő kereste, hadd költse békességgel!

Mikor urad lészen elindulásban

– Minthogy az férfiú nem ül csak házban –

Környüle légy, forgolódjál akkorban:

Töltött tyúkot sütve tégy az iszákban.

Kikésérjed, ne ragadj az tüzhelyhez,

Mert esküszöm az én egy Istenemhez:

Kapanyéllel köll ütni az illyenhez –

Ki urához ugy lát mint egy semmihez.

Utczát ne rójj az ő távullétében:

Házi dolgaidat végezd elsőben,

Ha tudsz hozzá: vedd az varrót kezedben –

Hogy az szomszéd ne vádoljon semmiben.

Ifju legényekkel kártyát ne játszál,

Borral és rátottal[8] ne kufárkodjál:

Mert az gonosz hirnév ha nyakadra száll

Nem rázhatd le az mig ez világ fönnáll.

Az gazdagság hirtelen elmúlandó,

Egészséged betegségre hajlandó,

Szép természet hamar elváltozandó:

Az rosz hirnév veled megmaradandó!

Jámbor urad ha haza jön fáradva:

Küszöb előtt légy te is talpon állva,

Hozzá siess, az kupa légyen nyujtva,

Édes szókkal ajakad légyen rakva.

Kerüld el hát mind egész életedben,

Tisztán élj uradnak távullétiben,

Igyenesen menj együgyü[9] erkölcsben,

Hátra ne mászsz, mint az rák az fövenyben.

Gyermekidet ékes erkölcsre tanítsd,

Tűztül őrizd, az patakra ne taszítsd,

Szeresd őket, ruhájokat megtisztítsd,

Kérlek, az fejeket meg ne koszosítsd.

Meg ne szidjad: pogány, kurva fiának!

Ne mondd: ebtül szakadt ördög magvának!

Szénát adnék enni az oly asszonynak

Ki így beszél szerelmes magzatinak.

Fiaidat jártasd az oskolába –

Ne félj, azzal nem törik ki az lába!

Leányidat küld el az varróházba:

Nem tészen kárt az tű gyönge újjában!

Mert ha fölnő gyermeked tudatlanul,

Semmi mivet, semmi munkát nem tanul:

Az mit hová nem tett, elvészi mástul –

Soha meg nem óhatd akasztófátul!

Ne éhezzél, ne költs igen bőven is:

Jó az kenyér néha csak az sajttal is;

Nem törik el az palaczk üressen is,

Meg nem halsz – igyál belőle vizet is!

Tudni köll ezt emberséges embernek:

Vessző helye bűnéért az gyermeknek,

Haragodban ne igérd az ördögnek –

Mert félő, hogy téged előbb elvisznek.

– Asszonyember, uradat ha szereted;

Ez verseket szivedbe helyhezteted,

Mert ha hivatalodat[10] elfelejted,

Tudom hogy az hátodat megvereted!

Ezt tinektek barátságtokért adtam,

Ezer hatszáz huszonkettőben irtam;

Minden asszony tiszta légyen azt hagytam –

Hogy az hátát meg ne üssék miattam.

* * *

Szencsey György daloskönyve, a nemz. muz. kézirattárában, hung. oct. 70.

AZ TENGER FÖVÉNYE…

– 1636. –

Az tenger fövénye ki sok:

Bokros búk igaz ollyanok;

Fölyhőben ragyogó napok –

Ollyak mint habok.

Az mit mutogat az világ:

Ollyan mint magyaró-virág;

Mellyet fejsze hamar levág

Megszárad az ág.

Ez nagy földre az mi letér

Egy szép liliomot nem ér

Mellyet megcsap az őszi dér –

Mindjárt veszni tér.

Fáradtságra születtettünk,

Sok búban forog életünk,

Gyakran ágy fenekén nyögünk

Sirba míg megyünk.

Sok bánat mi fejünkre száll

Sokszor búban fejünk is áll,

Sokszor sok szidalom talál –

Végre az halál.

Dicsőssége világnak oly:

Hol nincs maradandó zsámoly

Gyakran köllő napunk elfoly

Mint az gyönge moly. (?!)

Nincs bölcs, nincs uraság sohult,

Nézd: mindent az halál ledült[11]

Mint őszszel liliom borult,

Minden rend lehullt.

Apró gyermekek és ifjak

Ország oszlopi, vén urak,

Tisztes nemzetes urfiak

Sirban hullanak.

Te is mikor József valál

Mint rózsa csak ifju valál,

Sok gyászt nemzetiden hagyál…

Jaj meghervadál!

Ezer és hatszáz elfuta

Harmincz és hatodik juta:

Minden téged akkor szána,

Könnyet hullata.

Atyád holta után esél

Ágyadban, betegeskedél,

Harminczöt heteket töltél

Kiben csak nyögél.

Gyorsan tölt rövid életed,

Óh béhunva te két szemed,

Jajgat te kegyes özvegyed –

Nem szólhat veled.

Macskássy nemes Ilonád

Óhajt, hogy hamar elhagyád,

Talpig gyászban szegént hagyád –

Nem szólhat te szád.

Özvegységre hamar juta,

Búval lölke megárada,

Jajszóval szive fárada,

Árván marada.

Ím nemzetedet elhagyád,

Ennek gyámola volt atyád;

Immár az vala csak reád –

Árvául hagyád.

Elmultak te kevés napid,

Meghültek nemes tagaid;

Úgy gyültek ide nemzetid, –

Sirnak hugaid.

Szánják ím rövid életed

Ifjui . . . . .

(A többi ki van szakadva.)

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. Ugy látszik, e vers bucsuztatóféle volt.

T. K.

ÚJ HIRT MONDOK…

– Lakodalmi gajd 1636-ból. –

Új hirt mondok, minden reá hallgasson,

Illik beszédemnek hogy hitelt adjon,

Az italnak bátor mast békét hagyjon –

Azután meglehet bár itton-igyon.

Hozok elő mastan egy históriát

Hogyha meglölhetném annak nótáját,

És ha megtudhatnám rövid summáját:

Azért kiki hagyja mast boritalát!

Egy szegény emberrül lészen beszédem –

Ha szóm jól szolgálna mastan énnékem,

De száraz az torkom, azért nincs kedvem,

Köszönd reám az bort, ne tilts(d) meg tűlem!

Egy vén ember ilyen panaszt indíta:

Három felesége nékie vala,

Az szerencse neki így szolgált vala,

Örömöt éltében mindennek hagya.

Az első ilyen jó és szelid vala:

Csakhogy dirrel durral mindennek szóla,

Háza – míg élhete – csinosan álla:

Hat hónapban egyszer kisöpri vala.

Az kenyeret szépen megtudta sütni:

De sót elfelejtett beléje tenni,

Sületlen találta mindenkor hagyni –

Igy szokott volt szegény engem tartani!

Ily természeti volt néki szegénynek:

Az dolog nem köllött soha kedvének,

Az szemétben lába megbotlott ennek,

Savát nem érzettem soha étkének.

Mikor szóltam néki: engedelmes volt:

Csakhogy mindenekben ellenem szólott,

El is tékozlotta az mi javam volt, –

Az jólakás után ollyan volt mint holt.

Meghala azonban szegény nyavalyás:

Kiért reám szálla minden busulás,

Bánat, keserűség, és nagy óhajtás,[12]

Sok jajgatás után méltó kárvallás.

De azonban ismét megjöve kedvem:

Mert lőn harmadnapra más feleségem,

Az megvidámítá bánatos szivem –

Kinek az jóvoltát nem felejthetem.

Ez mindenre jó volt az mire köllött:

Csak az szövés, fonás néki nem köllött;

Az hol czégért látott oda sietött:

Akárki itta meg – de ő fizetött.

Sőt mikor szegénynek pénze elfogyott:

Az kontyát béitta – mégis jóllakott,

Néha négykézláb is el-haza mászott,

Nagylustán ágyamban énmellém csúszott.

Nagykegyesen akkor csókkal imádott,

Sok nyálat orczámon gyakorta hagyott,

Néha nyakamon is által okádott –

Kebelem is akkor teli rakodott.

Ugyan az korcsomán szegény meghala,

Nékem nagy bánatot és sok bút hagya,

Könnyem nem hullhata soha utána –

Hogy eszemben juta ő állapotja.

Harmadikat elvém én feleségül

Kinek az én szivem fölötte örül,

Örömömben hajam csak meg nem őszül, –

Gyakorta rám teként rajtam könyörül.

Vala az nagy kegyes magaviselő

Minden dolgaiban jó dologtevő:

Csakhogy télben nyárban vala henyélő,

Őszszel és tavaszszal veszteg-heverő.

Gyors volt mindenekben, fölkölt jó reggel:

Mikor tik[13] szeméten vakarcsál széjjel –

Még akkor sem látott jól szemeivel,

Csipáját törlötte alsó üngivel.

Nem elég volt néki délig aludni:

Hanem mindenkoron szokott szunnyadni;

Mikor fölébredett: tudott koslatni,

Az egyik szomszédtul másikhoz futni.

– Engedjünk már nótát az hegedűsnek

Hadd vonjon szép nótát az nász népének;

Bánom hogy ennyi tál étket elvisznek –

Énnekem nem adnak benne[14] szegénynek.

Azért ránts(d) keresztül rosz hegedűdet

Hüvelyedben tegyed rozsdás késedet,

Ne áztasd jó borral hitvány tüdődet –

Hogy ne vedd hiában fizetésedet!

Hogyha jámbor volna az jó vőlegény, –

Nékem innom adna, ne lenne fösvény;

Ha nem ád: szálljon rá az száraz köszvény!…

Ne légy hát barátom énhozzám kemény!

Agg-eb volna a ki ezt megmásolná:

Hogy az énekesnek ő pénzt nem adna;

Mert lám ő is szegény sokat kiálta:

Az szegény deák[15] is csak pénzt kivánna.

Az ezerhatszázban és harminczhatban

Karácson havában, aratás tájban

Egy jámbor ő társát minden dolgában

Ekképen dicséré az malomházban.

* * *

Szencsey György dalkönyve.

A HÁZASSÁGRÓL.

(De matrimonio.)

– 1640. –

Istenemtül mit én szivem szerént

Kértem sokszor hivatalom szerént:

Hogy szerzése szerént

Nékem kedvem szerént

Való társat adjon világ szerént;

Szent szerzését rajtam bizonyítja

Könyörgésem nékem meghallgatja,

Mert im megmutatta

Előmben állotta

Házastársul téged nékem ada.

Tartson azért – kérjük ő Fölségét –

Édes társom, minket egészségben,

Kivánt csöndességben

Egymás szerelmében –

Fegyhetetlen tiszta szent életben.

Uram Jézus segélj minket erre,

Szivünk szerint mint mast esedezve

Kérünk könyörögve,

Térdünkre leesve:

Hogy élhessünk mi üdvösségünkre!

Áldd meg Uram mi házasságinkat,

Szaporítsad két kézi munkánkat,

Adj jó magzatokat

Néked szolgálókat –

Velünk együtt szent neved áldókat.

Ne engedjed Uram az sátánnak

Ki rontója volt első atyánknak:

Nekem és társamnak

Gyönge juhocskámnak –

Hogy árthasson mi házasságinknak!

De sőt Uram, légy erős oltalmunk,

Édes Jézus légy kegyes hadnagyunk,

Mindenben gyámolunk,

Őriző pásztorunk,

Ördög ellen hatalmas bajvivónk.

Életünknek minden idejében,

Hogy élhessünk szép egyenességben,

Kivánt csöndességben,

Tiszta szent életben,

És egymáshoz való szeretetben.

Áldott Jézus erősíts(d) szivünket,

Szent Lölköddel gyámolíts(d) hitünket,

És egymással minket,

Elégits(d) kedvünket –

Hogy senkire ne vessük szemünket!

Kit engedjen nekünk Szent Háromság

Földön mennyen lakozó méltóság,

Erős hatalmasság,

Tündöklő uraság,

Mennyországra életút, igazság.

– Ezerhatszáz negyven esztendőben

Augustusnak szintén közepében,

Ímigyen versekben

Egy helyben létemben

Szerzé kinek neve versfejekben.

* * *

Szencsey György dalkönyve. A versfejekből e név olvasható ki: „István

deák.“ E jelen vers tárgya azonos, és kezdő stróphája nagyon hasonlít a

Toldy Ferencz által közlött „Házasok éneki“ (Magy. költészet kézi könyve

I. 59. l.) czimü 1548-ban irott vers első stróphájához, – talám belőle

származott reminiscentia. Nevezetes azonban, hogy a Toldy által közlött

vers fejeiből is István név jő ki. („Stephanus Nilas“). Lehet tán, hogy

a két vers szerzője ugyanegy, s a mi „István deák“-unk azonos Toldy

Nyilas István-jával, csakhogy ez esetben azt kellene föltennünk, hogy

Szencsey hibásan irta a maga századát 1640-et 1540 helyett, – a mi már

csak tollhibából is igen könnyen megtörténhetett. Ez esetben a jelen

költemény a XVI-ik századból való volna. – Különben az itt elmondottak

csak tapogatózások, s nem döntő érvek akarnak lenni.

T. K.

TUDOD RÉGEN ÓHAJTÁLAK…

– Zsolnán, 1659. –

Tudod, régen ohajtálak,

Szivem szerént kívántalak,

Mindenkoron kedveltelek

És kedvesen kedveltelek.

Végre együtt mulatoztunk

Kedves csókokat váltottunk,

Nem volt nékünk olly bánatunk

Kit egymásért el nem hagytunk.

Kedves voltál kedvesednek,

Kedves voltam kedvesemnek,

Örültél mint kegyesednek –

Én is néked kegyesemnek.

Jaj melly árvául maradtam

Az órában hogy elváltam,

Szép szeretőmtül bucsuztam –

Duna felé vándorlottam.

Téged hagyálak bánatban

Magam is estem nagy búban,

Mindenfelől busulásban,

Gyakran forgok nagy kinokban.

Gyakran hűségünknek lángja

Gyönyörűségünknek sarja (?)

Szivemet méltán hervasztja,

Szivemet méltán hervasztja.

Óh vajha még hűségünket

Újíthatnánk szerelmünket,

Szerelmesen életünket

Tölthetnénk kedves időnket.

Nem gyötrene annyi bánat

Bú s keserüség, gondolat.

Éjjel is szörnyü kínokat

Nem látnék csuda álmokat.

De jaj csak magam maradtam,

Kedvesemtül már elváltam,

Vág vize mellé bujdostam –

Nincs ki szánakozzon rajtam.

Nosza ti sötétes völgyek,

Erdők, mezők, magas hegyek

Szánjatok meg folyóvizek –

Azokban kik kedven élnek.

Ezeket félben szakasztám

Tehozzád Isten folyamám,[16]

Csak te légy én bátoritóm

Bánatimban vigasztalóm!

Ez verseket busultomban,

Győri Gyurkó, bánatomban

Mondám Zsolna városában

Mulatván földim házában.

Az ezerhatszáz ötvenben

És azonfeljül kilenczben,

Kűszög[17] felől beszédközben –

Jutván szeretőm eszemben.

* * *

Mátray-codex.

ELNYERTEM AZ PÁLYÁT…

– A XVII-ik századból. –

Elnyertem az pályát, vigan örvendek,

Soha én ezután bút nem szenvedek,

Ékes énekemmel előtted zöngök,

Ékes énekemmel előtted zöngök.

Ezt várta s kivánta régi bús szivem,

Már eljött, rám röpült régi jó kedvem –

Már el sem veheti senki éntőlem,

Már el sem veheti senki éntőlem.

Ugy élek mint Páris szép mátkájával

Kedvessen nevezett Helénájával,

Phillis sem hagyta meg gyenge csókjával,

Phillis sem hagyta meg gyenge csókjával.

Hajda! most megfogtam szivem sólymomat!

Addig igazgattam vetett hálómat:

Megékesítettem friss kalitkámat,

Megékesitettem friss kalitkámat.

Ezután nem hagyom magam busulni

Mert látom sólymomat már megszelödni,[18]

Hiszem hogy ő fog én ölembe ülni,

Hiszem hogy ő fog én ölembe ülni.

. . . . . . . . . . . . . . .

Csak járok, tánczolok friss palotámban

Sólymomat keresem vetett hálómban –

Titius csak kaczagjon az nagy lángban,

Titius csak kaczagjon az nagy lángban!

* * *

Mátray-codex.

„CANTIO DE AMORE.“

– Szebenben, 1660. –

Égő lángban forog szivem, higyjed éretted

Mert mikor eszembe jutnak beszélgetésid,

Kedvesen vélem eltölt szép mulatságid,

Nagy-gyakorta orczámra hányt szép gyönge csókid.

Természetek az darvaknak: őszszel elmennek,

De tavaszszal az jó időn ismét megjőnek,

Az mezzőben ő társokkal szépen örvendnek:

Akkor sem lész’ vigassága szegény fejemnek!

Mint társátul elhagyatott sólyom – olly vagyok,

Az nagy kinban – siralomban lám, csak óhajtok,

Szabadságra – vigasságra jó szót sem adok:

Mig kedvesem vélem nem lesz – meg nem újulok!

Vajha valaha mégegyszer olly időt érnék

Mellyben te szép személyeddel szemben lehetnék!

Iszonyu fekete gyászom megfejérednék –

Tűlöm elmult vigasságom még megadatnék!

Te szép gyönge csöcsöcskédet tapogathatnám,

Két szép fehér mellyecskédet kikapcsolhatnám,

Rózsaszinü szép orczádat ápolgathatnám,

Kláris-szinü ajakidat csókolgathatnám.

Mennyi csillag van az égen széjjel étczakán:

Annyi jókkal áldjon Isten, szép piros rózsám!

Mennyi fövény vagyon széjjel tengernek partján:

Annyi jókkal áldjon Isten, gyönyörű rózsám!

Piros rózsám elhagylak már nékem megbocsáss

Hogyha ez néhány versekben van fogyatkozás;

De lám ez néhány versekben rólad nem irás –

Hozzádvaló szeretetem vett erre, nem más![19]

Nem maradhat sok irigytül én árva fejem:

Bujdosásra énmagamat hanem ha vetem;

Sok helyeket bébujdosván vadul köll élnem –

Mert elválék már én tűlöm az én édesem.

Vajha az én kegyesemnek ő szép személyét

Láthatnám, avvagy hallhatnám ékes beszédét,

Foghatnám kezeimben két szép fejér csöcsét,

Csókolhatnám ajakimmal angyali képét.

Sebes lángja égő lángnak mikor megszünik:

Szivemtül is az sok bánat akkor eloszlik;

Nagy szélvésztül tenger habja ha csendesedik:

Bús szivem is talám akkor megvidámodik.

Hogy igy járjak – erre jussak meg sem gondoltam,

Szerencsének változását mert még nem tudtam,

Jaj de im magam kárára mint megpróbáltam –

Állhatatlan, csalárd voltát megtapasztaltam.

Gonosz szerencse mit örülsz veszedelmemnek?

Hogy nem szánod könyhullását két szép szememnek!

Valjon így kell-é elmulni az én éltemnek?

Óh Ur Isten – ha lesz vége én gyötrölmemnek!…

Hangos szavu filemile kedves szólását,

Szép kertemben, cyprusfámon hangicsálását

Nem kivánom – csak óhajtom nyelved szólását,

Láthatnám szép ajakidnak rám mosolygását!

Sok étczakák álom nélkül mulnak el tűlem,

Ha történnék aluvásom, akkor is nékem

Ugy tetszik, hogy téged látlak csókollak szivem…

Ha felserkenek – hát senki nincsen mellettem!

– Authorát ez verseknek mostan meg nem mondom,

De kirül van: versfejekben el nem hallgatom,

Sőtinkábblan szép rendessen előszámlálom:

Ezerhatszáz és hatvanban az kinek irom.

Szintén Kisasszony havának ideje tájban

Személyedtül elválásom keserü búban

Irám ez nehány verseket Szeben-várában,

Személyedet óhajtottam iszonyú lángban.

* * *

Ez igen becses költeményt a Mátray-codex tartotta fenn. – A versfőkben,

daczára az utolsóelőtti versszak állitásának, értelem nem rejlik. –

Szeben vára alatt valószinüleg az erdélyi Nagy-Szeben értendő, mivel ez

birt hajdan jelentékeny várral.

T. K.

FÁRSÁNGI DAL A RÉSZEGES ASSZONYRUL.

– 1666. –

Az minap egy asszony az többi között

Ki lakozik vala két utcza között

Ily csudát indíta borital között –

Eb egyék benne[20] hacsak bélt főzött!

Asszonybarátim, jer ugymond, igyunk!

Az urunk vesztéért mast vigan lakjunk,

Két három rosz pénzzel ne is gondoljunk –

Holnap égett-borra meg’ ide hajtsunk.

Jobb kezét azonban szájában ölti:

Az mit előbb ivott – az előltölti,

. . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . .

Az bornak ő szagát hogy elfujthassa:

Foghajmát – vagy tormát igen hapsolja,

Noha torkát, gyomrát az igen rágja –

De jó, hogy az urát elámíthatja!

Mint az tátosok, ugy megvivának,

Nem régen urával vonyakodának,

Efféle dolgáért harczolódának, –

Mind az egész éjjel harczot tartának.

Urának szakállát marokkal tépi,

Beste-lélek fiának őtet nevezi,

Nem vala oly szitok kivel nem jegyzi:

Megöllek az éjjel! – Azzal ijeszti.

Noha mindezek megkezdtek lenni

Akará urával elfelejtetni,

Torkon vervén, mindezt el kölle nyelni:

Vert farkasnak köllött rókát hordozni.

Ura otthonn létekor az ágyot őrzi,

Bugyogós korsóját párnában röjti

Ha ura nem látja akkor hörpenti,

Bortul lobbant torkát azzal enyhíti.

Ha ura néki szól: erőssen morog,

Ha torka böfög is! hasa korog…

Ugy tetszik nékie: az ház is forog,

Szivében vetve van álnok horog.

Ura mások előtt igen esküszik

Hogy az bor nékie semmit sem tetszik –

Maga[21] ha tekénted: torkáig iszik,

Megköszönd az vizben ha meg is mosdik!

Óh bezzeg utálá az bornak szagát,

Ugyan utálá meginnia az borát;

Mint koldús szégyenli az más garassát:

Mégis fölhajtá ivós korsóját.

Mely igen beteges mig nem ihatik!

Hidegen, melegen csak az mit iszik,

Rágatlan az bor is tűle nyeletik –

Jaj mint szánom szegént hogy igy kinlódik!

Isten oltalmazzon illyen vendégtül!

Minden jó férfiat illy feleségtül!

De hogy megóhassuk magunkat ettül:

Kérjük az Ur Istent teljes szivünkbül!

Hej hogyha látnád ezeknek dolgát –

Ötöd magával nagy-víg lakását

„Tartozál jó Örzsék…“[22] dudolván mondják,

Bugyogós korsóját tánczban taszíták.

Az kibül hajdina darab szalonna

Tudja az korcsomát az pósta szolga;

Kakas bévakarja, jércze kirugja:

Ura keresményét gyakorta szórja.

Jaj szegény asszonnak megszáradt torka

Mint perecz-sütőnek ........ tája;

Ha meg nem könnyebbszik mint lészen dolga:

Tudom Tantalusnak bővül meg kádja.

Az ezerhatszázban és hatvanhatban

Az kedves fársángnak közepi tájban

Az keserves asszon iszik buvában.

. . . . . . . . . . . . . . .

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. – A kipontozott helyeket az erkölcsiség

tiltja közleni.

KESERŐSÉG MIATT…

– A kriváni kastélyban, 1666, decz. 10-kén. –

Keserőség miatt majd megemésztetem:

Mert távul van tűlem az ki szeret engem;

Gyakran lángol bennem megemésztő tüzem,

Álmamban is tűled gyakran rettegtetem.

Óh minden egy ....[23] már ugy tart ez világ,

Csak próbál, visel, s nem kell semmi vigasság,

Azért én életem csak méreg, boszuság, –

Cupidó Vénussal fiát elárulták.

Mint társátul megvált szép gerlicze-madár

Szomorkodván szegény bolyog, alá s föl jár:

Igy szegény fejem is csak szomoruvan jár –

Mert szeretőjétül eltávozott immár.

Legordulván[24] hullnak szemembül könnyeim

Keserőség miatt nyögnek én ajakim,

Szivembül újulnak gyakor óhajtásim,

És édesem helyett énnekem könnyeim.

Óh gyönyörüséges édes szép asszonykám –

Nyelved szép zöngését vajha hallgathatnám!

Rózsaszin orczádat én csókolgathatnám,

Kézben derekadat hozzám kapcsolhatnám!

Siralmas gyászomat rólam mind elhánynám:

Te szép személyeddel ha szemben juthatnám,

Minden búbánattul én megfosztattatnám –

Szomoruságimban megvigasztaltatnám.

Édes szivem higyjed, rövidnap megtérek,

Hozzád szeretőmhez azonnal sietek,

Virágos kertedben rózsát szedegetek:

Piros két orczádon gyenge csókot tészek.

Ezerhatszáz fölött és az hatvanhatban

Karácsonhavának tizedik napjában

Szerzém ez verseket kriványi kastélyban

Nevemet feljegyzém az versek számában.

* * *

Mátray-codex. A versfők „Komlós“ nevet rejtenek.

T. K.

KEDVEMET ÚJÍTÓ.

– A XVII-ik századból. –

Kedvemet újító

Öröm, bátorító

Nympháknak szép asszonya,

Im elődbe mégyen

Ajándékot viszen

Vénus szegény szolgája;

Fogadod jó szivvel,

Szűbéli örömmel –

Kedves hived ezt várja.

Alázatossággal

Noha bátorsággal

Ez követséget mondja;

Vénus izenetit

Kedves szép verseit

Most elődben számlálja.

Meglássad s meghányjad

Szivedben megszánjad –

Jó válaszszal bocsássad!

Te szép termetedet,

Gyönyörű képedet

Én mihelten megláttam:

Régi személyedet

Hozzám hűségedet

Én magamnak ajánlám.

Most légy egészséggel

Neved rövid szóval

Versfejében béfogtam.

Az kinek nevére

Gyöngyvirág levélre

Ez nehány verset irám:

Régi szerelméért,

Hozzám hűségéért

Azt ő neki ajánlám;

Hogyha megolvasod:

Ottan megtalálod,

Ki légyen – megtudhatod.

* * *

Mátray-codex. A versfőkben: „Kata“ név olvasható.

NINCSEN AZ ÉG ALATT…

– 1672. –

Nincsen az ég alatt kedvesb az gyémántnál,

Hozzá meg hasonló az finom aranynál:

Istenasszonyok közt nincsen szebb Vénusnál,

Földi asszonyok közt nincsen szebb – Jutkámnál!

Édes személyedet noha ritkán látom:

Kedves ábrázatod gyakorta óhajtom!

Szerelmes beszédim szivemben titkolom…

Jaj, ki nagy bánatom! hogy szivem hervasztom.

Kegyetlen, havasban-lakó fenevadak,

Noha hajlott testem már régen prédának:

Számtalan bánatim naponkint fárasztnak

Édes Júliámért aggasztnak, s fonnyasztnak.

Életem újulást gyenge szerelmeddel

Őzd[25] el bánatimat ennyi kérésemmel,

Biztassad szivemet szerelmed tüzével –

Hogy veled élhessek szép örvendezéssel.

Didónak példája jusson jól eszedben

Az ki Aeneásért szenvedvén szivében:

Megölé ő magát keserőségében –

Hogy szép szeretője lőn elmenetelben.

Ez szomorú hirrel szép Lacedonia

Az ki szeretőjét elmenésben látta –

Gyenge szép két szeme sirásba fordula,

Királyi ruháját gyászra fordította.

Didalus magának szárnyat csináltata:

Szép szeretőjével hogy szembe juthatna,

Azonba a szárnya ottan elolvada

Csuda nagy veszélylyel az tengerbe hala.

Ezképpen történnék nekem is halálom:

Csakhogy egyszer lenne veled mulatásom!

Bátor[26] vadak között lenne én lakásom:

Csakhogy kitölthetném kedves kivánságom!

Szárnyat csináltatnék, ha azzal használnék:

Csakhogy szerelmedben én részesülhetnék!

Didalus módjára halált is nem szánnék –

Csakhogy édesemmel gyakran beszélhetnék!

Jutnának eszedben régi ajánlásid,

Mások előtt is tött édes igéretid,

Gyászszomorusága szivemnek csak addig:

Mig csókot nem vesznek orczámrul ajakid.

Ujabb egészségben tartson meg az Isten,

Igaz szerelmedért lásson kegyelmesen;

Engem is éltessen veled egyetemben –

Élhessünk kedvünkre jövendőben szépen!

Tudom irígyimnek fenekedéseket

Noha ritkán tartjuk, titkon szerelmünket:[27]

Mindazáltal mégis igen berzenkednek –

Ne féljünk semmit is, higyjünk Istenünket!

Kedves szerelmedért ez verseket irám;

Kérlek édes szivem, gyakran tekints reám,

Igéreted szerint fordulj szemben hozzám –

Tégy részt szerelmedben édes szép cyprusfám!

Áldjon meg az Isten minden jó kedvébül

Az ki ránk nézdegél az magas mennyekbül,

Tartson már magának minket mindenestül –

Hogy véle élhessünk örökké – vég nélkül!

Mosolygó virágos Pünkösd innepében

Az ezerhatszázban és hetvenkettőben

Édessemrül irám ez verseket épen:

Keresd föl az nevét verseknek fejében.

* * *

E szép ének is a Mátray-codexből való. A versfők tartalma: „Néked édes

Jutkám!“

NEM RÉGENTEN VALA…

– 1676. –

Nem régenten vala nekem vigasságom,

Vigadván gyakorta való mulatságom,

Mulatságom után kevés busulásom:

Busulok mast immár, mert van sok aggságom!

Aggódván elmúlik tűlem ifjuságom –

Ifjuság idejét folynia mert látom;

Látván ellenségim én ártatlanságom:

Ártalmasnak mégis kiáltják világom.

Világomat élém, világon világom:

Virágoznék midőn kedves ifjuságom;

Ifjuságom utát gátolja fogságom,

Fogságomat mikor uri, szabadságom.

Életem panaszban; éltem is semmiben

Igazságtalanúl hiremben-nevemben

Mocskolván, hogy ők is magokhoz hasonlíthassanak:

Hasonlitásokkal rágalmazhassanak.[28]

Ilyen mindez világ-fia átaljában,

Az ki torkig merül az nagy álnokságban;

Másra keni vétkét, gyors az vádolásban:

Csak lehessen mentség az maga dolgában.

Óh fölséges Isten! óhajtásom értsed,

Értvén, bús szivemet sokkal ne késértsed –

Késérteted inkább fejemrül térítsed:

Hogy irgalmas voltod hozzám megjelentsed.

Mellemet szaggatja, erőmet fogyasztja,

Fogyatván: busulás velőmet szárasztja,

Szárasztván: szivemet éppen elhervasztja,

Hervasztván: testemet sirban bészállítja.

Óh fonnyadt virágszál – ki minap virágzál,

Virágos kertemben kedvem szerént játszál,

Játszadozván: de mast száraz ágra szállál –

Mi lehet az oka hogy így nyavalyodál?

Nem egyéb: irígyem rám fordult méreggel,

Szivemben béhatott mérges kézivével,

Reám hazug nyelvvel költött beszédével –

De megveri Isten fogván üstökénél!

No többet nem szólok, elhagyván sok panaszt,

Panaszom mert látom senkit nem hervaszthat,

Meghervadott szemem inkább könnyet áraszt –

Vegyenek irígyim Istentül bőv választ!

– Ezerhatszáz hetven és hat esztendőben

Mikor már gabona sárgudnék mezőben

Szent-Jakab havának elsődik hetiben

Ezeket ugy irám bús szivvel versekben.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. Figyelmeztetjük az olvasót e költeménynek

azon sajátságára, hogy a sorok végén álló szó a következő sor elején más

alakban ismételtetik; e költői szójáték csak az 5-ik, a 9-ik, és az

utolsó versszakoknál nem fordul elő.

T. K.

MEGUNT ENGEM AZ ÉN URAM…

– Debreczenben, 1688. –

Megunt engem az én uram czafrangos voltomért;

Nem adnék én egy deákot hatvan katonáért,

Az deákot derekáért – teste állásáért

Ugy szeretem az lölkömet frissen járásáért.

Nem ér vele egy dologbul hatvan parasztember,

Az udvari levesek (?) is mint megázott kender,

Csak olyanok mint ó boron megrészegült hengér,[29]

Avvagy az rab, az ki mellett szüntelen az csincsér.[30]

Szomorúan nézi mert ő fogságban tartatik,

Az udvari leveseknek csak forgója fémlik:

De az deák alkalmatos, őmaga is hízik

Mikor Vénus csatáján jár – igen vitézkedik.

Az szép asszony ugyan vigad ha deákot láthat –

Annálinkább ha ő véle kedvére mulathat,

Mert gyönyörü szép csókokat orczája ott kaphat,

És patyolathoz hasonló testet tapogathat.

De ellenben az deák is jó szivvel mulathat:

Rózsaszinü szép orczákat mert szája csókolhat,

Két szép gyönge aranyalmát gyakran tapogathat –

Mézzel folyó édes szókat szép Vénustul hallhat.

Azért gyönyörű szép karok őtet ölelgetik,

És ő néki minden csontja örömmel bételik,

Fejér hattyu-lábaival lába nyomattatik,

Szerelemnek csókjaival szive terhesedik.

Mindenféle ajándékot ő tűle megnyerhetsz,

Akar oldalt, akar hasmánt mind megcselekedhetsz;

Vitézmódra szép Vénussal szegény megütközhetsz

Szép árvája szerelmivel hitelében lehetsz.

Elég légyen az én versem, mert mind az két részrül

Talám többet irnék másszor asszony szerelmérül

Az ki azért meggyőzetett deák szerelmétül –

Ilyen szókra fakadhat ki szerelem tüzétül:

Bár éntűlem mind az étel, mind az ita messze

Eltávoznék, csak egy deák szeretőm lehetne,

Minden testem és tetemem vigan örvendezne –

Szép Vénussal az én testem innepet szentölne.

Azt akarnám: minden füszál egy deákot szülne,

Minden uton és utfélen egy-egy deák ülne,

Az hol tűle az én szivem örömmel bételne –

Minervának táborára tudom hogy készülne.

Áldott bizony az a magzat ki deákra talál:

Mert szerelem az deáknál ugyan parázson áll;

Ha szép nyelvet kiván: aztat csak deáknál talál –

Az hol bátor sziv kölletik: ott mindenkor megáll.

Bezzeg én is komámasszony megfogtam volt egyet,

Ha világon szerelmes volt: az volt az, elhigyjed;

Bárcsak mastan két fejünkre találhatnék egyet –

Megújulna[31] sok bánatunk – bizonynyal elhigyjed!

Nem beszélem én már tovább deákok szerelmét,

Ki nem bolond, ihon megvan! nézze meg személyét

Hogyha látja – megkivánja ékes tekéntetét –

Még éjjel is nem felejti az ő szép termetét.

Nem kérdem én már senkitül deákok szerelmét:

Mert jól tudom, próbáltam is ő szerelmességét;

Járd el bátor[32] ez világnak hosszát szélességét:

Nem hiszem hogy találhatnál te nagyobb szerelmet!

Scholában tanult elmémet gyötreni nem szánom,

Elmémbéli fáradságom semmire sem bánom,

Gyönge elmémtül mint lehet hiven tatarozom:

Az deáknak pennájokat meg is koronázom!

Nem ér véle az képiró ő borostyájával:[33]

Mert az deák följül mulja pennacsinálással;

Nem ér véle barbélylegény ő sétálásával:

Mert ebben is megelőzi deák bölcs szavával.

Szabólegény az kovácscsal jobb hogy csak hallgason,

Mert ha varr is, kovácsol is: igen késő haszon;

Vargalegény az tobakkal[34] bocskában[35] gázoljon,

Az udvarban nőtt nyalka is jobb csak tálat mosson

Hogy nyitod föl csipás szemed hitvány molnárlegény,

Ki olyan vagy mint az tüznél elszáradott héring;

Azt tudod csipás szemeddel, hogy már az nap is téj –

Jobb hogy csak veszteg fekügyél, alugyál az tüznél!

Csizmazia, csiszlér[36], pintér[37] csak megcsöndesedjél:

Az deáknak egy szavára engedelmeskedjél;

Szép asszonynyal semmimódon ne szerelmeskedjél,

Mert ti nagyon zörögnétek, bár jól mesterkedjél.

Jaj az szegény korongrúgó gerencsér-legényke –

Jóllehet hogy fazokaddal vagy te igen hötyke:

De az vitéz deák előtt vagy olyan mint pille,

Ha akarná egy bennetek tizet is elvinne!

Hát te szurkos és mogorva, goromba lakatos –

Jóllehet az te munkád is olykor igen hasznos:

De gyakorta menyecskéknek igen-igen káros, –

Az deáki sereg előtt vagy te igen csúfos.

Látd-é édes komámasszony mely drága az deák!

Olyan ritka mint az mezőn basilicum-virág,

Olyan kedves mindeneknél mint az zöld pálma ág –

Szintén olyan kellemetes mint az olajfa-ág.

Az könyvtartód gyémántkűbül légyen kifaragva

Minden része spichinárral, rúzsával megrakva;

Pennatartód majoránna, ékes mint viola –

Szaporodjék minden kincsed mint az borostyánfa!

Mendikásod szófogadó légyen mint Párisé,

Ne lehessen olyan ravasz, mint az Argyílusé,

Hanem légyen oly hivséges mint Alexsándoré:

Igy lészen ő köllemetes elhigyjed, mindennél!

Kérem Istent tiszta szivbül, hogy minden dolgodat

Áldja, szaporítsa neked két kézi munkádat;

Az hol jársz-kelsz, bujdosol is – minden szándékodat

Áldja meg Isten mindenkor jó kivánságodat!

– Ezerhatszáz nyolczvannyolczban mikoron irnának,

Haiszler gyenerál[38] tábora városra jutának

Debreczenben hogy kvártélyra mind elosztatának:

Akkor mondta egy szép asszony czifra katonának.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.

MEGMONDÁM TŰZÉGETTE…

– 1692. –

Megmondám, tüzégette,

Hogy meg ne házasodjál:

Mert egy szem buzád sincsen –

A mellett pénzed sincsen.

– Hadd járjon édes néném!

Eltart az én Istenem!

Vadkörtvélyt is aszaljunk:

Ugyan mégse koplaljunk.

Noha nincsen Rácz bátyám:

De vagyon kukoriczám

Eltartom magam azzal

Szépen, másodmagammal.

Ha elmegy az aratás:

Télben érik az csipke

Kimenjünk az mezőre,

Szedjünk mi szükségünkre.

Vadalmát, körtvélyt szedjünk, –

Sárga-tököt szerezzünk,

Pénzen ilyet ne vegyünk:

Ugyancsak is megegyünk.

Gelegonyát is bőven,

Kökény s magyaró lészen,

Kukoriczát is pénzen

Még más is tűlünk vészen.

Ha az télben belépünk

Másoknak gyapjat tépünk,

Hejában ne deleljünk –

Ugyancsak kiteleljünk.

Hej dudoljunk, dudoljunk!

Vadkörtvélyt is aszaljunk;

Abbul fonalat fonjunk, –

Nyakunkba ruhát vonjunk.

Ha megzöldül az haraszt:

Ümögben jár az paraszt,

Mikor mivel kapálást –

Akkor nem köll az palást.

Aztán Szen-György nap táján

Jutunk fogyatkozásban:

Kimenjünk az sóskára –

Meghizunk nem sokára.

Ha eljön az aratás:

Én is dolgozom mint más,

Itthon marad az padlás –

Bizonyság lész az Balázs.

De ki nyárban nem keres:

Télben az hasa üres,

Még az kenyér is kedves

Noha nincs gyakran leves.

Nám Bencze bátyádnak is

Nem volt még csak rozsa is:

Megházasodott mégis –

Nem szégyen hát nékem is!

– Ugyde Bencze bátyádnak

Frissebb társa volt annak;

Nem mordul az orsónak –

Télben is pénzt találnak.

Ne nézz Bencze bátyádra,

Ne légyen gondod arra;

Talála ő társára –

Mint az tót az kására.

Mikor ő hasa jól lakik:

Akkor az tied nem telik,

Üresen morgolódik –

Étekrül gondolkodik.

– Ne pirongass jó néném!

Más volnál: nem szenvedném;

De méltán megbüntetném,

Házambul is kiverném.

Majd kinyilik az idő

Én sem lészek heverő,

De méltán dologtevő –

Mindenre gondviselő.

Ez verseket hogy irám

Kilenczven kettőrül szólván,

Költenek Nyitra táján

Egy plebánus konyháján.

* * *

(Szencsey dalkönyvéből).

HALLOD-E IFJU…

– A XVII-ik századból. –

Hallod-e ifju, jőjj te egy szómra

Nem mondok gonoszt, sőt intlek jóra,

Nem sokat tészen egy fertály óra –

Nem sokat tészen egy fertály óra.

Tudod-e mastan elődben jöttem?

Avvagy nem veszed azt is eszedben

Hogy ma napestig fáradtam ebben –

Hogy ma napestig fáradtam ebben.

Nagy siralmasan téged kereslek,

Minden utakon téged lestelek,

Igen akarom hogy föllöltelek –

Igen akarom hogy föllöltelek!

Mondjátok mastan nagy hamissággal

Bétöltöm minden fogadásimat,

Megadom minden adósságimat –

Megadom minden adósságimat.

Szép nyoszolyámat is megvetettem,

Selyem paplanynyal béteritettem,

Szép szőnyegekkel béfödöztettem –

Szép szőnyegekkel béfödöztettem.

Mast jőjj el vélem, arra fekügyünk,

Ketten, kedvesen szerelmeskedjünk

Szép játékokkal megelégedjünk –

Szép játékokkal megelégedjünk.

Nincs uram itthonn, elment nagymessze,

Tudom mikor lesz hazajövése,

Csak tegnap ment el, nem köll félnie,

Csak tegnap ment el, nem köll félnie.

Utraváló pénzt is eleget vitt,

Aranynyal tölté meg az erszényit; –

Mast legyünk vígan, elvitte az kint,

Mast legyünk vígan, elvitte az kint.

Kezedben vagyok, szabad légy velem,

Te se kémélljed magad éntűlem,

Járulj közelebb, ölelj meg szivem –

Járulj közelebb, ölelj meg szivem!

Ifjuságodat ne tölts(d) hejában,

Mert mast vagy virág szép illatjában,

Fáj az te szived kivánságában –

Fáj az te szived kivánságában.

Hiszem nem lehet ördög az ember,

Kinek ura van oly asszonyember:

Hogy meg ne unja ha itthonn hever –

Hogy meg ne unja ha itthonn hever!

Sem testemnek sem lölkömnek nem köll,

Csak téged lölköm óhajtlak szivvel –

Soha tetűled nem is állok el –

Soha tetűled nem is állok el.

Kérlek, te engem hogy meg ne útálj,

Mig uram megjön: addig nálom hálj,

Együtt légy vélem, tűlem el ne válj –

Együtt légy vélem, tűlem el ne válj.

De csak veszne el az kurafia

Másszor lennék én akkor világra –[39]

Óh hogy meg nem tud rólam halnia –

Óh hogy meg nem tud rólam halnia!

Majd reám vészem kamuka-szoknyám,

Lábomban vonszom karmazsin-csizmám,

Ékesen járok, nézz bár én reám –

Ékesen járok, nézz bár én reám.

Pentölöm gyolcsa két forint árra,

Az fölhajtása kilencz pénz árra,

Minden munkája hat arany árra –

Minden munkája hat arany árra.

De csak jönne el az sokadalom

Az vásárfiát néked megadom,

Csak vegyed tűlem jóakaratom –

Csak vegyed tűlem jóakaratom.

Csak te kedvedért ékesen járok –

Nem ugy, mint egyéb tunya asszonyok;

De derekamban csak meg sem hajlok –

De derekamban csak meg sem hajlok.

Hogyha kivánod, majd hegedűlök,

Avvagy cziterát vervén örűlök,

Lantot pöndítek, öledben űlök –

Gyönge orczádra szép csókot tészek.

* * *

Szencsey dalkönyve.

FENÉKKEL FÖLFORDULT…

– Mendikás-ének a XVII-ik századból. –

Fenékkel fölfordult már ez széles világ,

Megholt Mátyás király elkölt az igazság;

Ki azelőtt rosz volt: azé az uraság –

T....s mendikás is mast asztalfére hág.

Az ki igazat szól betörik az feje,

De ki hazudni tud: ül az asztalfére

Nagy kevélyen kandál az ezüst-sellégre[40]

Könyekig jár keze az fekete lébe.

Ha Vitambergában oly oskolát tudnék.

Melyben hazugságot egy tökkel kaphatnék,

Csak sánta lovon is – mégis oda mennék:

Tudom, ha megjőnék asztalfére állnék.

Miulta nem kezdék hazugságot szólni:

Az szám is nem kezde tormás csukát enni;

Csak kezdék azután kemenczét füttetni,

Rongyollott nadrághoz zifát mendikálni.

. . . . . . . . . . . . . . .