Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas völgybe’,
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája!
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.
Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyermeket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája! –
– – – – – – – – –
De kik jőnek amott szembe,
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Aranyhajtól tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zöld erdőben – –
– – – – – – – – –
Erdő mélyben, a hegy alatt,
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája,
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya! –
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Friss erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –
– – – – – – – – –
És az ifju figyel erre,
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha rosszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Mig végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csoda szállja. – –
– – – – – – – – –
Nemsokára a szép ifju,
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a városban,
Tapsolnak is tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta…
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A menyköve esnék rája – –
– – – – – – – – –
– Hé, hegedüs! mi a neved?
Elfelejtém a nevedet,
Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kicsavarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kellnek, ki-ki járja,
… Ime más hurt érint ujja,
Elnémulnak a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –
– – – – – – – – –
Kézbeveszi a hegedüt,
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazit a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –
– – – – – – – – –
Áll az asszony megnémulva, –
Élettelen földre hulla!
És ez asszony, szegény Anna,
A hegedüs édes anyja.