hátraszegve; tágra nyilt szemei értelmetlenűl néztek a világba. Egész
teste görcsös merevségben, dereka ívként megfeszűlve. Opistotonus,
jegyzi meg mindjárt egy tüntetőleg tudományos harmadéves; olyan épen,
mint annál a hysterikus lánynál a klinikán. Markába egy üvegcsét
szorított; mihelyt az asszistens hozzányúlt, hogy elvegye, még jobban
összeszorította. Fölösleges is mondá, a diagnózis bíztos. Nem lehet más,
mint strychnin. Hasonló esetet ő maga ugyan még nem látott; de azt
hiszi, nem téved. És nézte figyelmesen, mi fog történni. Majd rázta,
szólította kollegáját; de a görcs csak annál erősebb lett. Mit se
lehetett tenni. Néztük hát mi is, mi fog történni, feszűlten várva, mint
az előadási teremben. Én fejtűl álltam és szemébe néztem. Hirtelenében
elcsodálkoztam rajta, hogy most koromfeketén csillog, pedig máskor
világosszürke volt. De még idejekorán eszembe jutott, hogy ez is a
strychnin hatásai közé tartozik; a fekete pupilla szerfölött kitágúl s a
szivárványhártya eltűnik. Szégyeltem volna, ha tudatlanságon kapnak.
Várakoztunk, csönd volt. Az asszistens úr az ön gyilkossal szemben leűlt
egy székre.
Úgy-e, urak, kezd érdekes lenni? Most jön a java. De ne innánk előbb
egyet annak a szegénynek a lelke üdvösségéért? Azt tartom, szüksége van
reá. Jogtalanúl saját czéljaira fordította az intézet tulajdonát. És az
ilyesmiért a professzor úrnál is jobban neheztelnek oda fönn, pedig hát
még kevesebb káruk van belőle.
Vagy negyed óráig néztük így, figyelmesen. Utoljára már kezdtük únni a
dolog egyhangúságát. De íme, a görcs lassankint engedett, feje
visszacsuklott, szempillái lezárúltak, keze lába lankadtan lógott le a
földre; az üvegcsét is elejté. Az asszistens úr meg akarta fogni, hogy
fekvésén igazítson. Alig ért azonban hozzá, újra elfogta a görcs az
egész testet, a fej újra hátraszegűlt, a szem kimeredt, a derék
megfeszűlt, kéz-láb egyenesre nyúlt. Nyelvét csikorgó fogai
összeharapták, szája szögletén vér szivárgott elő. »Ahá, a fokozott
reflex-ingerlékenység!« mondja a magyarázatra mindíg kész asszistens úr.
»Épp úgy tesz, mint tavaly élettanon a békák«, viszonozza egy kiváncsi
orrú apró ifjú. És tanakodtak a tünemény tudományos magyarázatán,
eleinte nyugodtan, ahogy illik ilyen esetben, majd nekihevűlve, csaknem
hajba kapva a gerinczagyi góczok élettani jelentősége fölött. A
tanársegédnek kellett tanúltabb szóval közbelépni. De a »tetanus«
ezalatt újból megszűnt, a kísérletet ismételni kellett. A leghangosabb
vitázó oda furakodott és kinyújtott mutatóújjal óvatosan oda bökött az
öntudatlan doktor úr mellére. A kísérlet közmegelégedésre pompásan
sikerűlt; de az eredmény nem tartott soká, a lankadás mihamar beállt.
Eszébe jutott valakinek a publikumból, hogy azokon a békákon e tüneményt
egyszerű ráfuvással vagy az asztal megrezzentésével is ki lehetett
váltani. Az a szellemes gondolata támadt, hogy itt is megpróbálja. A
terv tetszett. Ráfujt tehát a hidegverejtékes, ónszinű arczra, kímélve,
halkan, utóbb erősebben és végűl, nem látva hatást, tele tüdővel, de
hiába. »Ejh, tudsz is te valamit«, becsmérelte egy hatalmas mellű
pajtás, »majd én!« Azzal olyat fujt, hogy jóformán a lócza is megingott.
Még ez se sokat használt, csak némi rángatódzás következett utána. Az
életerő, úgy látszék, kimerűlt, a dolog élettani szempontból megszűnt
érdekes lenni. Majd holnap az lesz, kórboncztaniból. A lecsüngő tágokat
már meg lehetett fogni bátran; végkép elmerűltek abba a lankadásba,
amelyet még csak a hullamerevség fog megváltoztatni rövid időre. Nem
használhattuk tovább, kocsit akartunk hozatni, hogy elvitessük haza; de
eszünkbe jutott, hogy az öngyilkosokat úgy is ide szokták hozni. Minek
hát költekezni?! A szolgák ingyen is átviszik a másik helyiségbe. Egy
pár jószívű tanítvány csak azt sajnálta, hogy a professzor úr nem volt
itt; mily sok szépet hallottak volna tőle az esetről.
Ezalatt oda jártak nála. Éppen ebédnél ült, a csemegét hozták. ‚Az
asszistens úr megmérgezte magát!‘ »Meghalt?« ‚Még nem, de mindjárt vége
lesz.‘ »Nos hát akkor nem segíthetek rajta« És hámozta a körtét. ‚De
kérem, strychninnel mérgezte meg magát!‘ »Mit? strychnin? az más! –
Szakácsné, hamar a shawlomat, botomat! Jerünk! De hisz az nagyon
érdekes« ‚Igen kérem nagyon érdekes. Gyönyörű tetanus.‘
De a professzor úr, mire az előszoba ajtajáig ért, gondolkodóba esett:
tele gyomorral járni szerfölött alkalmatlan. »Tulajdonkép minek is
menjek én oda? Nem vagyok én physiologus, se más efféle… És a bonczolás
legföllebb holnap lesz. No oda már elmegyek… Száztizenötödik…
Alászolgája!« És letette a shawlt meg a botot, és visszaült az ebédhez,
dörmögve boszúsan, hogy az embert sohse hagyják békén és hogy az a
hunczut bizonyosan megint az intézet drága szereit pocsékolta.
Csillapítóúl egy pohár vörös bort hajtott föl és, úgy tartom, azt
gondolta: milyen jó, hogy ebben nincs strychnin!
No ezen a haza is örűlhet. Örüljünk mi is, és ami fő: koczintsunk. Ebben
sincs méreg. Bolond is, aki mérget iszik, úgy-e fiúk?! Elpusztúl az
ember előbb-utóbb a nélkül is, olcsóbban. Mert a jó méreg, az drága;
ingyért nem mindenki keríthet magának. Akinek pedig még van annyi pénze,
hogy vehet, tiszta őrűlt, ha nem másra költi. Aztán meg, ha élni nem is
érdemes, meghalni még kevésbbé az.
Én elvégeztem, máson a sor, mondjon vígabb mesét!
TARTALOM.
Csöndes este 3
Senki 9
Késő virág 16
A Pali betege 25
Az utolsó áldozat 31
Rózsa testvér 40
A vizit 45
Az oltár 57
Napsugarak 65
Az első fölvonás 73
A második fölvonás 82
A harmadik fölvonás 89
Szenvedők karácsonya 97
Kórelőzmények 103
Minek? 112
Nincs joga szeretni 118
Egy ritka eset 127
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
15 |otorcsapások |ostorcsapások
47 |ő ís |ő is
86 |rogtönözni |rögtönözni
62 |Márakép |Máriakép
75 |bacsapja |becsapja
98 |maskép |máskép
109 |esak tíz |csak tíz
110 |Ifúságomban |Ifjúságomban
113 |ke, rűlhetett |kerűlhetett]