rémülettel szemében, le rántotta a kendőt: a kicsike pihegett, élt.
Mély, szakadozott sóhaj tört elő kebléből. A megkönnyebbülésé vagy a
csalódásé? Nézte mereven azt a vén, ránczos csecsemő-arczot, mely máris
keserű vádat mondott a világra. Amint nézte, anyai vonásain a merevség
fölengedett; talán elmosolyodott a gyermek – álmában, hisz ébren csak
kínokat ismert. Lassankint az ő arcza is mosolyra vonúlt; mindig lejebb,
lejebb hajolt, és ajkai a kisded fakó ajkaihoz tapadtak és úgy maradtak.
Nem láttam tovább. El kellett sietnem.
Nem tudom, hogyan, de mintha újra láttam volna fehéren elsuhanni a
fekete tömegek között. Hiába akartam elűzni e gondolatot; nem hagyott
el. Pedig szegény leány talán most épen kiapadt emlőivel kínálja
magzatát, ülve zörgő ágyán, melyről a párna elfogyott. Anyatejet akar
néki adni, de az nem tanúlt meg életet szívni e forrásból, és ha tudna,
se volna ott már. Ő meg hallja, hogy gyermeke éhezik; gyertyája kialudt,
az ablakot rázza a szél, veri az eső. Nincs senki, hogy virrasszon vele,
csak az éhség, meg a jövő kisértete: a múltét megölte ez a hatalmasabb.
És egy nagy folyó sötét, hideg, de puhán, szeretve ölelő hullámai
torlódnak elébe és hívják nyugodni magukhoz, a mélybe…
Már jó ideje, nem hallani sírást. Valami zaklat, hogy talán már késő
lesz, siessek; valami meg visszatart: minek? Ejh! ez is emberi élet. De
végtelen nyomorúság, talán ocsmány bűnök csirája: minek hajtson ki?
»Kegyelmezz meg néki, hagyd ott!« Súgja egy keserű hang és már-már
elfojtja a másikat. – Kemény léptek kopogása közelg. Hála Istennek! jön
az éjjeli őrjárat, erre hívom.
Nincs joga szeretni.
Megbukott! Ez a hír kering a délutáni vizitre összegyűlt hallgatók
között. Egyik szánakozón, a másik közönyösen mondja tovább.
– Gondoltam, hangoztatja egy nagyon tudósképű hisz semmit se tanult.
– Mindegy, felelt a másik, ismert aszfalttaposó, – nagyon ügyes fiú
volt; sokat mulattunk együtt. Min dig föltalálta magát; máskor sem volt
jobban elkészűlve, mégis körösztűlment. Meg nem foghatom! Min bukott
meg, hányas ágyon?
– A húszason. Gyerekség volt az egész: izületi csúz és egy kis szívbaj!
– Lehetetlen! Hát nem tudott semmit? Csak mondott valamit?! Bizonyosan
rosszkedvű volt a tanár úr; talán valami fogas kérdést kapott és azon
zavarodott meg?
– Nem bizony, nem kapott az semmi kérdést. Már a külvizsgálatnál
megakadt. Egy szót se tudott mondani, hát persze, hogy megbukott.
– Borzasztó! – És a gavallér kollegát hasonló sors előérzete kezdi
gyötörni.
– Úgy kell neki! mondja a másik.
– Jerünk, nézzük meg azt a húszast. – És a résztvevő barát szívében
önkénytelen gyűlölet támad az ellen, aki egy oly jó pajtás vesztét
okozta.
Éppen nála van a vizit. Ez hát az a rosszakaratú eset? No, gyűlölni ezt
mégsem lehet, főleg ilyen úrnak. Fejtáblája azt állítja, varrónő. Akik
olvassák és aztán a betegnek fínom, fehér kezére, gondosan ápolt
körmeire, meg kis újján egy – legalább látszólag – gyémánt gyűrűre
tekintenek: összenéznek, és ajkukra sokat jelentő mosoly lopódzik. A
klinikai szótár igen szegény: annak a szónak nagyon sokféle értelme van.
Ama bukást hamar elfelejtik, és kiki az esetet nézi műértő szemmel. A
lankadtan fekvő puszta karok formáját, jóllehet a csuklók kissé dagadtak
és rajtuk nagy piros foltok láthatók, még az »egyetemi formaságok« mai
áldozatának barátja is kifogástalannak találja, ő pedig az anatomia e
részében a rigorosumra készűlők előtt is tekintély. Szóval a húszas
mindenképen érdekes.
Kár, hogy maga mit sem tud róla… Ajka száraz, kicserepesedett, szeme
lángol, nyugtatlanúl tévelyeg, szőke hajának szálai szerte állnak és
mintegy sugárkoronával veszik körűl arczát. Glória e fő körül! Glória
ott, ahol nem rég vad tobzódásra föltűzött virágok hervadoztak a mámor
tüzétől! És mégis! Ki tudja, nem jó helyen van-e a megdicsőűlt szenvedés
jele?… Azok a virágok elhervadtak, lehulltak, körüsztűl száguldott
rajtuk a szilaj táncz; de azért a beteg arczának most is van virága. A
rózsák oly szépen virítanak, mint valaha, midőn orczáin még a szégyen
pírja is tudott égni, midőn – bánattól vagy erőszakolt örömtől
megfakulván a valódiak – mesterségeseket még nem volt kénytelen reájuk
hazudni.
– Holnap megkezdjük a kezelést, mondja a tanársegéd úr, és reméllem
egy-két nap alatt sikert aratunk – legalább ami az izületi csúzt illeti.
Már holnap megkezdik a kezelést. Talán jó volna még várni? Hiszen csak
öt nap előtt hozták be!
Az első napon őrjítő kínok közt folyvást jajveszékelt, de gyógyítását
nem lehetett megkezdeni, mivel az előadások sorában éppen a csúz
következett. Úgy volt, hogy holnap előadásra kerűl, már pedig csak nem
lehet koczkáztatni azt, hogy a fölvilágosító anyag tanulságos voltából
veszítsen? Másnap más valakit parancsoltak be, a húszas szenvedett
tovább. Esengett, szűntessék nyomorát. Néhány por beadása, egy-két
befecskendés könnyen segített s az egészet elronthatta volna. Már pedig
arra való a klinika, hogy az előadások ragyogók legyenek, aztán meg a
hallgatóság is tanúljon és nem, hogy a betegek meggyógyúljanak. Ha ezt
véletlenűl mégis megteszik, no azon nem lehet segíteni. De hát van más
elég, szükséget bennük ritkán szenvedünk.
Harmadnapra ünnep esett, negyednap a tanár úr nem tartott előadást, a
húszas elfásúlt kínjaiban, többé jóformán nem is nyögött. Ötödnap, ma,
rigorosumra kerűlt. Előadásra még nem tárgyalt friss eset kell, ezt már
lehet gyógyítani.
A hallgatóság meg is hallja legott a követendő eljárást. Áhitattal
hallgatja mindenki a szép szavakat, csak maga a húszas nem törődik vele,
bármit beszélnek is fölötte. Lázas, zavart agyában szűntelen az kering,
ami vele ma délelőtt történt, folyton egy kép, egy ijedt tekintet áll
előtte, és nem tud tőle szabadúlni, bárhova fordítsa is szemét, bárhova
rejtse is fejét. Ismét és folyton fülébe cseng egy borzasztó mondás:
Nincs jogod szeretni!
Már azt hitte, meghalhat békén; azt hitte, e közt a sok orvos közt el is
feledkeztek róla. Oly jó volt lassankint megbarátkozni a halállal, e
nyájas arczú angyallal; boldogság érezni, mint merűlnek ki az idegek a
fájdalomtól, mint mondja az elcsigázott test: nem lehet tovább! és
csöndes zsibbadás száll a tagokba. Egy szürke néne, az is szép, fiatal,
mint ő, gyöngéden hajolt fölébe és testvérének nevezte, nem úgy, mint
odakünn, ahol keserű gúny, megvetés volt az ölelésben is… Azt mondja a
világ, bogáncsra nem kár rátaposni, miért veszi szirmát szürke tövissel
körűl, és mint a rózsa, miért nem illatozó? Ha virágot látsz a földre
taposva az út porában hervadozón és nem kérded, rózsa-e vagy bogáncs:
esztelenség. Esztelenség szánnod őket egyaránt, mert mindenik virág,
mindenik örűlt a nap sugarának, mindeniknek fáj a hervadás. A világnak
igaza, mindíg igaza van… Furcsa, hogy itt még vannak a könyörűletnek
papnői ma is, akik testvéri csókot lehelnek a ragályos beteg homlokára
és nem mondják egy fiatal leánynak: Nincs jogod szeretni!
Már halványúlt a kínos emlékezet, már közel volt a húszas ahhoz az
üdvözítő állapothoz, hogy valóban csak megromlott, hamisan zakatoló gép
legyen. De a gépre szükség lőn. Betolták ágyastól az előadási terembe. A
tágas, világos helyiségben félkörben, föl a tetőig barna padok sorai
bámúltak reá, s az elsőkben néhány kiváncsi arcz. Középen kis asztal
mellett, szigorú tekintetű, komoly urak ültek, előttük ünnepi feketében
egy halvány fiatal ember. Baljóslatú csönd volt. A kiváncsi arczok
összesúgtak, a komoly urak közűl egyik szótlanúl mutatott a betegre.
Az ifjú daczosan fölegyenesedve odalépett. Tekintete találkozott a
leányéval, a leány halkan fölsikoltott, az ifjú hideg mosolyt erőtetett
ajkaira, de csak néhány értelmetlen szót tudott hebegni. A komoly urak
összenéztek; az egyik a zavart tanítványnak bíztató tanácsot adott. Az
ifjú a leány csuklójához nyúlt, az fájdalmában akaratlanúl szisszent, és
szeme még erősebben meredt az előtte állóra.
És e vad tekintet végtelen sokat mondott. Hisz viharként tódúlt a leány
gyötrött agyába számtalan emlék.
Becsületes leány volt ő is, még nem is oly régen. Szegénysorsú, de
tisztességes szülők gyermeke: apja, az a magányos öreg, megátkozta. Az
úrfi oly édesen suttogott, annyi boldogságot ígért. Az első csókot
eltűrte tőle, a másodikat viszonozta. Az első ölelésből nem tudott
kibontakozni, a másodiknak átengedte magát. És elbukott.
Agyoncsépelt történet. Sokszor megírták ékesen, tanulságos rajzát adva
az örvénynek. Sokszor elolvasták könnyek között ártatlan leánykák, és
tettek magasztos fogadást az erényre, lángoló orczával kiváncsian a
bűnre.
Minek elmondani a többit? Az úrfi bucsútlan elutazott és a leánynak egy
pillanatnyi önfeledés lassankint, fokról-fokra meghozta mindazt, aminek
vége a szégyenérzet kihalta és majd néhány év után, midőn már nincs
művészet a hervadt rózsák helyébe újakat teremteni – a nyomor. Bizonyára
láttatok nem egyszer szeles utczasarkon, vagy kapu aljában ránczosképű,
összeesett öreg asszonyt: előtte gyékényre rakva néhány poros szilva,
megfeketűlt dió, szinehagyott czukorka. Kopott nagykendője csak gyönge
védelmet nyújt a hideg ellen. Egész nap ott didereg, legföllebb egy
fazék parázs, ami neki a drága meleget adja. Néha-néha vetődik arra egy
iskolás gyermek és krajczáros holmi fölött alkuszik vele és összeszidja,
ha krajczárért csak két szem czukrot ád. A járó-kelők közűl senki sem
nézne rá, pedig ott a sok között nem egy tisztes úr ittasult meg egykor
dagadó keblén. Nem törődik vele senki, – de mégis! Egy bádogtáblás
figyelmével megtiszteli és a »rönd« kedvéért szétrúgja gonddal rendezett
kirakatát, őt magát káromkodva elűzi, – hogy meri száraz kenyerét
megkeresni engedély nélkül?!…
Az úrfi keze reszket; újjait az a fájó kéz görcsösen megragadja és azok
a szemek oly gyűlölettel, oly megvetéssel és mégis oly kárhozatos
szerelemmel kérdik: »Emlékszel még rá, mikor utoljára láttál? Még nem
tanúltam meg azóta, hogy nincs jogom szeretni!«
Az első csók óta egy évnél több múlt el. – – Csupa jó fiú, a
legelőkelőbb társaságokban is szívesen látott vendégek, mulatott együtt,
szívéből megúnván a tisztességes viselkedést. A szilaj vigadás gyönyörét
semmi sem zavarta: a lányok arcza, szeme örömtől ragyogott, kibomlott
hajuk a bársony pamlagon szerte ömlött, illatos szivarkák kékes füstje
gomolygott mindenfelől. Újjongva üdvözlék a most érkezett pajtást.
Csak egy leány halványúlt el és szorongva huzódott a sarokba. Az új
vendég megismerte, melléje űlt, magához vonta és csókokkal halmozta el.
Mennyire más volt ez a csók, mennyire más az ölelés, mint az egykori.
Oly visszásan hangzottak e nyájas szavak; ebben a mámorban több része
volt a bornak, mint a szerelemnek.
A leány félve simúlt hozzá és remegő ajakkal kérdé: szeretsz-e még? Az
ifjú csókkal zárta le ajkát. A leány kérte, majd esengett, szabadítsa
meg innét! Az ifjú nevetett, a pajtások is nevettek. Bohó leány!
szorosan fonta karjait csábítója körűl, úgy esdekelt, elfojtott hangon,
minden érzelmét, lelkét e hangba lehellve. Az úrfi türelmét vesztve,
kiragadta magát az ölelésből. A leány zokogva kúszott utána, hosszú haja
a földet söpörte: csak valamit adjon az esküdt örök szerelemből, csak
parányit a boldogságból, amit igért, csak szabadúlást innét, hiszen csak
őt szereti, imádja, miatta visel minden nyomort… Az kaczagva taszította
el magától, majd, hogy nyakáról a nyűgöt lerázza, boszúsan kiáltotta ama
kegyetlen szókat: »Nem tartozom neked semmivel, neked már nincs jogod
szeretni!«
A vidám társaság zajongva hagyta el a szobát, ő meg ott vonaglott
sokáig, a padlón elterűlve, összetörve. Társnői is kaczagták vagy
szitkozódtak, az ő szava elfúlt a zokogásban: »Nincs jogom szeretni,
nincs jogom őt szeretni!…«
– Nyomorúlt vagy! szúrja oda a rigorozálóra szögezett tekintet.
Nyomorúlt vagy! lihegik a forró ajkak.
A tanár urak már türelmetlenűl várják a külvizsgálat eredményét. De
akitől várják, nem látja most, hogy a nyak részarányos, a mellkas
dombordad-e? Előtte csak egy áldozat fekszik, az ő áldozata és szótlanúl
is nehéz átkot mond. Noha józanabb mint akkor, midőn a minap durván
eltaszította, egy okos szót nem tud kiejteni.
A teremben perczekig tartó, kínos csönd volt, senki sem mert mocczanni
ama szigorúan összeránczolt homlokok előtt. Elég! hangzék a zárszó, és a
rigorózum véget ért. A tanár urak szótlanúl hagyták el helyüket, a
beteget kitolták az ajtón. A megbukott verejtékes homlokkal fordúlt el,
hogy ne lássa, és utóbb megsemmisűlten távozott.
De a leány még most is, és folyvást őt látja, folyton hallja ügyetlen
hebegését és a végtelen keserűség daczára, ami szívét összeszorítja, bár
szűntelen fülébe csengenek ama végzetes szók, néha még szánja is.
Utoljára minden gondolat sötét gomolyaggá foly össze agyában; az előtte
elvágtató sok alak közűl szeretne megragadni egyet, hogy fölismerje, de
egyet se tud megállítani, és ez még kínosabb. Most gyöngéden, súgva
ejtett édes szó, majd újra ama durva kaczaj hatol fülébe, és ismét csak
a boszús, a lenéző tekintet áll előtte, amellyel eltaszítá. De hiszen az
érdemelne megvetést és nem ő! Egy-egy pillanatban vad szenvedéllyel
gyűlöli és azt hiszi, agya megreped, szíve megszakad a keserűségtől.
Jaj, csak újra, meg újra ne látná! Csak ne találkoznék vele többé soha,
talán meghalna ez az emlékezet… bizonyára meg, hisz már a többi sem tart
soká. Akinek nincs joga szeretni, minek éljen? Talán már mindennek vége
szakad! Nem tarthat sokáig, ha van irgalom… De hátha nincs?! Jó, hogy
nem érti, amit itt fölötte megállapítanak.
A tanársegéd úr a hallgatókkal apróra megbeszélte az eljárást: ezt a
lázat könnyű megszűntetni, a gyógyúlás csaknem bizonyos.
Bizonyos a gyógyúlás. Néhány nap múlva kezdheti ott, ahol elhagyta. Egy
darabig több festékre lesz szüksége a szokottnál: ennyi az egész. Ez a
húszas mostanában aligha fog még egyszer rigorózumon szerepelni. E
részben ama kollegára se veszedelmes, aki előbb úgy méltatlankodott:
fölösleges bővebb tanulmány tárgyává tenni – szigorlati szempontból.
Egy ritka eset.
No jól van. Mesélek hát én is valamit. Kiki a maga szakmájából valami
érdekeset – mondjátok… Előbb azomban töltsetek a pohárba, és
koczintsunk!
Ha kissé komolyabb találna lenni, mint aminőnek magam is kivánnám: ne
vegyétek komolyan, és a bajon segítve lesz. Hisz minden olyan, aminőnek
vesszük; ha akarom siralmas, ha akarom nevettető. Mikor a czigánygyerek
nádszáron dudává fújja a békát, vagy mikor a kőmíves négyemeletnyi
magasból az állványról a kövezetre pottyan; mikor a sánta koldús elől az
utczai gyerekek elkapják a krajczárgyűjtögető kalapot, és ő mankóját
feledve utánuk iramodik; mikor a bennrekedt egér hegyes orrával a
kelepcze tűit kerülgeti, vagy mikor a kisasszony eligérte a legfontosabb
négyest, és a szabóné elrontva hozza haza az utolsó perczben a ruhát:
mindenik egyaránt vehető mulatságosnak is, siralmasnak is. Nevessünk
inkább, ha a kisasszony hoppon marad és macskatenyésztő aggszűz lesz
belőle… Addig is igyunk az ő egészségére, meg a magunkéra. – Így, sorra
csendűlt a pohár.
Halljátok hát: a tárgy egy mérgezési eset lesz. Ne féljetek! Nem holmi
szakácsnés, gyufalével vagy patkányméreggel, mely utóbbit talán
hagymaillata teszi előttük oly kedveltté: haláluk fölött is ezek a gőzök
lengjenek, mert hisz egykor ezek közt andalodtak el kedvesükkel a
tűzhely mögött, a konyha bizalmas árnyaiban. Oh! költészet van itt is,
de – mindennapi. Még nem is kéksav a hatóanyag, mint ahogy
fotografusoknál szokás. Sőt az az eczetes ugorkalé se játszik szerepet,
amely Fazekassyné ő nagysága familiájában a minap majdnem katasztrófát
okozott.
Mindezeknél sokkal szebb, magasztosabb, amiről szó leszen: valóságos
strychnin. Uraim! Ez a leghasznosabb méreg. Csak az élettan is, meg a
békák mennyit köszönhetnek neki. Hány, szűk dézsában megkopott, életúnt
béka köszönhet néki dicső halált, bámuló auditorium előtt. Ezeket
irígyelte meg talán az a szegény bolond is, mikor hallgató korában a
mutatványok alkalmával mindíg legelőre furakodott és feszűlt figyelemmel
nézte a kitűntetett brekegők meredt hátát és rángatódzó tarka czombjait.
Igazán pompás méreg. Erős, biztos. Pontos adatokkal nem szolgálhatok;
azomban azt hiszem, hogy néhány milligrammnyitól az illető tüstént
elveszti eszméletét; de azért nem egyhamar hal meg, sőt a
legváltozatosabb reflex-kisérletekre válik alkalmatossá. Mindenkinek ezt
tanácslom. Arra azomban fölkérem, hogy szándékát idejében tudassa
velünk: nagy hiba volna, ha a tanúlságos eset kárba veszne. Ennyi
fáradságot ne rösteljen egy öngyilkos – a tudomány érdekében.
Valóban sajnos, hogy még oly ritkaság. Mikor hírűl vitték neki, azt
mondta rá a professor úr, hogy ilyenre 34,236 bonczolatában még ő is
csak 114-re akadt – persze annak idejében Bécsben. Mind leírták. Hja!
ott szorgalmasabbak voltak az emberek. No de azért a mienket is leírták.
Mennyire bosszankodtam akkor, hogy még csak harmadéves vagyok! Nem
engedtem volna másnak a dicsőséget. Azóta hiába várok. Igaza van a
professzor úrnak, hiányzik még Magyarországon a kultúra – még Petőfinél
is akármelyik német iskolamester jobb verseket ír.
De hát elmondom, hogyan történt. Most jut eszembe, hogy még azt se
mondtam, kivel történt, ki a regény hőse. Nem valami regényhős forma, az
igazat megvallva. Hisz köztetek is van bizonyára, aki ismerte. Hosszú,
fekete gyerek volt. Úgy nem igen adott magára; rongyosan, piszkosan
járt, de igyekvő fiú volt. Ki is nevezték, mihely doktorrá lett, második
tanársegédnek az öreg mellé. De nem ezért únta meg az életét. Miért?
Tudja isten. Nagy igények nem bántották. Szegény volt, nyomorgott is
életében eleget; de otthon, koldús tanító lakában, rosszabbhoz is hozzá
szokott. Most meg különösen 600 forintnyi fizetése néki úri mód gyanánt
esett. Sohse korhelykedett. Mindig hat forintért bérelt ebédet egy
hónapra, vacsoráúl megtette a puszta kenyér. Kávéházba erővel se
lehetett betuszkolni; a tejeldébe is csak ünnepnapon ment. Szerelme
mindíg bölcs egyensúlyban volt zsebével: nem tudunk hát okot.
Talán nem is kell valami különös. Semmi és minden; nagy nem akad, de a
múltnak minden órája, a jelen minden pillanata s a jövőnek hosszú évei
egy-egy paránnyal mind összejátszanak, és együttesen mégis elég. Ez is a
folyton működő apró tényezők theoriája – mint a _Lyell_-é a földtanban…
Dolgozott éppen késő éjszakáig az intézeti szűk szobában, valami avúlt
szív fölé hajolva, azt bontogatva, tisztogatva, csipővel, ollóval a
kezében, hogy holnap demonstrálni lehessen, miért kellett annak az
illetőnek meghalnia; és elgondolkozott, és kissé sötéteket talált
gondolni; talán mert a gázláng boszantóan tánczolt, az olló nem jól
fogott, talán mert az illat túlerős volt s a kihűlt, rosszablakú
szobában a lába is fázott, talán a mérsékelt élet a gyomrát is
megrontotta és még, mit tudom én, mi mindenféle? Elgondolkozott és
mozdulatlan kezében a csipő nagyon megfeszíté egyik szívbillentyű
húrját, s az elszakadt. Ezen is boszankodott, és eszébe jutott, hogy
egész életében tízszer annyi munkával mindig felényit ért el, mint más;
mostanig ennyire vitte és idővel, – idővel se viszi sokkal többre tán.
Unalmas a világ; mulatni nem tanúlt meg, nem is igen van miből; tanúlni
– mióta nem kell szigorlatra készűlnie, a tudományt se szereti: ez ezt
állítja, az az ellenkezőt, ez azért tartja a másikat szamárnak, az meg
az ellenkezőért, és így tovább, ennyiből áll a tudomány. Minek vesződjék
annyit az ember, mikor senkinek sincs haszna belőle; magának meg
legkevésbé… Az intézet számára strychninből friss szállítmány érkezett
ma. Itt van háta mögött az üvegszekrényben, ahol mindenféle öldöklő
mérgek egy sarokban szerényen meghúzódnak. A kis üvegcse még föl sincs
bontva; meg kellene nézni. – Lassacskán elhatározta, hogy nem érdemes
élni; a mellénye gombjain is kiszámíthatta; hiányzott az utolsó, az azt
mondta volna: igen; így rámaradt a »nem«. Tehát nem érdemes. Egy gomb az
oka; ő nem tehetett róla. – Zsebre dugta a kis üvegcsét és elment haza
még egyet aludni.
Jaj, de komolyan néztek, fiúk! Bizonyára elálmosodtatok ezen az unalmas
histórián. Hagyjuk hát! Koczintsunk inkább sorban újra. Nem árt, ha az
ember tud mulatni. De látjátok, jó, akinek van mamája: fölvarrja a a
mellénye gombját. Akkor az a bolond is életben maradt volna… Kegyetlen
rossz ez a bor, pedig drága; hozassunk másikat! Tovább mondjam? Jól van.
Künn a halottaskamránál gyakorlatra gyülekeztünk a bonczolóterembe. A
kollégák ásítozva lézengtek s abban mindnyájan megegyeztek, hogy így
mindjárt ebéd után sokkal jobb volna egyet heverni még fapadon is, mint
itt ácsorogni a fullasztóra fűtött, mindenfélétől ködös levegőben; szék
csak öt-hat embernek kerűl, nehány az oldalt roskadozó asztalra
fölülhet, de a többi csak úgy nyújtogathatja majd a nyakát, ha jönnek a
tanársegédek a gyakorlatot vezetni. Tudta mindenki, hogy ma a professzor
úr nem jön el; alig is törődtek az egésszel. Pedig szép két hulla feküdt
előttünk: előrelátható a jó alkalom, ismét megczáfolni két kórházi
diagnózist.
Voltatok-e már ott valaha? Igen díszes hely, mondhatom: a szutykos kis
kerek terem, töredezett kőpadozatával, kúpolaszerű tetejével, amelyen át
szűrődik be, hosszú évek mocskán körösztül a világosság. Két ajtaja a
hullakamrákba vezet, a sarokban nagy vaskályha áll, középen két óriási
vörös márványasztal, vízvezetéki csapokkal. Az egyiken – jól
megjegyeztem, most is előttem nyújtózkodnak – múmiává aszott vén asszony
volt, a huzamos kórházi életnek félreismerhetetlen jeleivel piszkos
testén. Mikor meghalt, senki se jelentkezett miatta, – még megvették
volna rajt a tartási költségeket – ideadták hát két forintért, hogy
tanuljunk a baján. A másik jól megtermett torzomborz napszámos; még
sokáig élhetett volna, ha részegség közben a guta meg nem legyinti.
Eleget vizsgálhattuk őket, bele is únhattunk, míg az első tanársegéd
megérkezett. Kiszólított egyet a hallgatóságból, hogy köteles
bonczolását végezze. A másik asztal körűl már türelmetlenkedtek, de a
második tanársegéd úr csak nem érkezett. Én is boszankodtam az
idővesztegetés fölött, mert a sor reám kerűlt volna: egyébként aligha is
töltöm vala itt a szép időt. Gyönyörű tavaszodó nap volt, mikor olyan
jól esik a szabadban az elrongyollott hótakaró fölött lépdelni és a
friss fakadás illatát szívni.
Bah! Az ő végkövetkeztetését, amelyre mathematikai pontossággal és
valószinűleg teljes nyugalommal jutott, mint egy hátrahagyott levele
mutatja, hogy ez az élet nem éri meg a fáradságát, a vidám napsugarak
meg nem másították.
Egyszerre csak rohan be nagy lelkendezve a szolga, hogy jerünk hamar, az
istenért, mert az ellenőri szobában a doktor úr halódik. Szörnyűködve
tódultunk persze tüstént; legelől az asszistens, utána az összes lármázó
sereg. Legott küldtünk a professzor úrhoz is, a lakására. – A kis szoba
egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt; én is bejutottam; két szolgának
kellett az ajtónál a tolakodókat visszatartani, hogy bennünket agyon ne
nyomjanak.