Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt.
– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a
képviselőtestületi közgyülésre.
Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált
a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen
mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal
megdermesztette.
Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen
egy pók szőtte a hálóját.
Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta
szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz
a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész
város…
Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete,
mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele.
Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az
valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt róla, mint
valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta
fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb
vicces elmélkedésben leleplezte az _irót_, aki hozzá van szokva, hogy
képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál
irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az
ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp
olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.
A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de
elaludt a dolog.
Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis
sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos _hirhedt_ tudományos
eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei fölött.
A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a hires
helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…
Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene
ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha
a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról,
mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő a
rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a
valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az
életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit
elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.
Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott
kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább
lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta magában. Ott mégis
fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már
az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az
agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már
látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog,
látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta
Budapestet, ahová nem ugy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás,
hanem uri módon hazaér…
Órák teltek el az ábrándozással.
A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.
– Még nem kél fel, kejjen fel már.
– Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már
azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a
respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahol az álmok emelték! – néni
kérem, adjon nekem husz koronát.
– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire az?
Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett,
elsavanyodott.
– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az arcán
mély lehangoltság és bánat támadt.
A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura ezzel a
szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt,
kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást szorongatva ökölbe
szoritott markában.
– Tessék – mondta – tessék csak eltenni.
Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette épen
természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való
modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna
különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt beállitva a pénzről
való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne
illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna.
Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan
terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a
legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is
egyenletesen tudná betölteni.
Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen már fel, mert ki kell
takaritani egyszer a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi
történt, hogy husz korona gazdája lett.
Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a
ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta
a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány
felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.
Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe.
Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg
fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha valaha hires ember
lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…
Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.
Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt:
élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal
fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s
még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta
udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt
felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és
istállók. Itt nyomdahelyiség.
Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában.
Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Igy
kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe
átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben
elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag
televénybe.
Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és
nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta volna megint
ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem
zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a
másikra.
Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb rémületére
az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek
döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a
képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy
volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…
A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá.
– Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni.
Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.
Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte, az ő
hiréről van szó.
– Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még
nem hallott a világ…
S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a
sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a városi
ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz
csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat összeköti a
buzapiaccal, szóval egyik legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett,
ő neki van legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat
könnyü rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval
már vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben
tiltakozott az utca-csatornázás ellen.
Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester kapta-fogta magát,
átkeresztelte a Csutora-utcát Türr István-utjának.
Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, hogy
megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem bérmálkozott-e meg. A
mai gyülésen pedig benne volt a tárgysorozatban a Türr István-utca
csatornázásának az ügye. Ő maga referált róla s ajánlotta elintézésre.
Egyhangulag megszavazták.
– Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek hajnalban a
munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt.
A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a
nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is többször
elmosolyodott.
Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt
hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült,
hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig isten
bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke
volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…
Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden
nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen
komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni
itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…
– Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a
pártijának Dócziéknál.
Az ujságiró dobogó szivvel figyelt.
– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben…
A másik ur komolyan szólt bele:
– No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál
müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem mi közénk…
Alázatos szolgája, polgármester ur.
Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki egész
fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét örökre.
A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet
lépett tovább, visszapillantott.
– Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani
azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni magától, mert
mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a
szinészetnek begyökereztetésére.
– Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott a
zsebében.
Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek.
– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a
pénzt.
Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a legtekintélyesebb
urakkal, akikkel együtt volt.
– Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, jó
étvágyat szerkesztő ur.
– Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De jó is,
mi?
Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a helyén.
Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni hitelben ebédet…
Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy megrázta a
vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt rá:
– Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól
megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, hű…
ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana balra, a
balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit.
S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két vállánál
fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban.
Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki korpa közé,
civilek közé keveredik az édes álmaival.