Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, ridegen
állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.
Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be
sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely igy bejutott
mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fümagvakat
a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is
hamarább a dudva.
Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az
urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti
lapot olvasta átólcettig.
Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács cimü
kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.
– Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg korhelykedés,
bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.
Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya
az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a
zománcgyáros és nem Palya a _méltó_.
Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben
elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá,
hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az
elitélése.
– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi
az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett,
akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban;
legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba
kell menni.
– Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.
– Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg azt az
örömet angyalom.
Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak
ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való,
egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében ugy is
viseli magát, mint aki egy részt kötelezve van az idegenből jött finom
alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok
kunnak beváljék.
Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete
testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:
– Jajhhh.
– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a
néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?
– Nna, készek leszen mán egy-kettőre.
– Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szeretem
magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd
olvasgasson vasárnap reggel.
János bácsi kevés kedvvel motyogott!
– Lehetne adni egy kis izét…
– Mit, drága fiam?
– Vizet. Mozsdani.
– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor
maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.
János bácsi felpillantott a fali órára.
– Hü az ebatta, nyóc az óra.
– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk ugy-e
kedves. Osztán mi az a sok hir?
– Hát semmi.
– Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy
hozzanak vizet apának.
Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges hangon,
kurtán.
– Igen.
– Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az ujságirók
az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a
kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s
részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is
kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az épen, mint
mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül,
ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud
még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de
jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt
kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát
igy vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy
ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az
ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…
János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s
ugy ment ki. Vastag itt minden és fekete-piros, csak a néni finom és
törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.
Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról
szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt
nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből (a német forditás
után)… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz;
az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van
benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez…
A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott:
– Irénke fiam.
– Tessék.
– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?
– Igen.
A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi
gyülés programmját látta meg.
– Ide magának is el kell menni, édes fiam.
– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán kezdte
fenni.
– A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék.
János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette
a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a
zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy
a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most
elkezdeni a vőm uram ápolását. Teringette.
– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek
azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a pénzért, még tán
fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nem csak ő
csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó. Attul fél a!
Attul.
Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő
ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan
megdermedt. Beléje szaladt a gyilok…
Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.
– Nono, mija?
A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a
lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná.
– Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – nyögte, mert
ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos
betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig ugy
igyekszik.
– Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi.
– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa,
kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…
A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.
– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört
szivvel nézett maga elé.
A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:
„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát
küldött szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra,
hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel
köszöntjük a talpig modern gondolkozásu fiatal gyárost, hogy ez
életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik.
Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns
művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási
izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk,
hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“
János bácsi is megcsóválta a fejét.
– Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz.
– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! –
fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…
Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el.
Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától,
iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket
féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor kifejtette már.
Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsilvania
nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit
a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi
összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt
körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészettel
szemben. Most ő róla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő
veje ezt a vakmerő lépést…
Irén jött be.
– Mama.
– Na.
– A tejfelt melyik bögrébe szedjük?
– Hát a csorbába.
– De abba van valami, mama.
– Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni,
nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a
pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi
szentem.
Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja ugy
homlokon.
– Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat.
– Miért mama?
– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők
kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…
Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem
mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem
merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában
is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis kézileány volt, nem szerelmes
teremtés.
– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a
kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis angyalom, hogy
belemegy.
Aztán az urához fordult.
– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember,
hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára,
hogy nem főztünk a számára.
Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki:
– Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott…
Aztán egy picit idegesen szólt vissza:
– No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.
János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, aztán
szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.