Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet,
a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt
zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges
tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes
kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a
kényeső.
– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a
szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább.
– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a
kulcsaival.
Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen,
röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke
libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron.
– Megházasodom, anyám.
Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha
ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad
idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki
még?
Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt:
– Hogy jut ez eszedbe?
– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe?
– Most? Csak most?
– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá!
– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak…
– Megőrülök, ugy-e?
– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb
vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak
s azután békén várom a halálomat.
Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott
öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit.
De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint
egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a
gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda
történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias
ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme,
meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre
belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt.
– És fiam… hát kire gondolsz te?
– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál.
– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál,
sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal…
– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, –
rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no!
– Az már igaz!
– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne
tudjon látni!
– Hát mit kellett volna látnom?
– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem
fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam.
– Az isten szerelméért!
– S tudja kibe?
– Fogalmam sincs róla.
– Haha.
Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a
szeme pillantását.
– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!…
– De.
– Az nem lehet!
– Ugyan!
– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes!
Ágnes visszafordult, odanézett.
– Gyeride.
A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő.
Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu
pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány
csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el.
– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj.
– De anyám! – kiáltott fel a fia.
– Pfuj… Hallani sem akarok róla!
Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s
nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba.
Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén,
zavarodatlanul állott.
– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már
ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt
hittem… most más lesz…
A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt.
– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… _kértem_ meg…
A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó
ajka s belesápadt…
– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a
faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos…
kosarat kaptam.
A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult.
– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit
gondolsz, mit tegyek?
A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld
füvén. Kegyetlennek érezte a játékot.
– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a
Dunának!…
Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a
szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a
fájdalomtól.
– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz,
Ágnes, te vagy az a leány!
Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle
a szeme, hires, férfi szeme.
A leány megszédült.
– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott.
– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt.
Erre már egészen magához tért a leány.
– Én? – kiáltott fel. – Soha!
– Soha?
– Nem, nem, nem, nem, nem.
– Mit? Neem?
– Soha, soha, soha.
– Oh… miért?
– Csak.
– No… talán mégis egy kicsit indokolnád!
A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt
gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős.
Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a
tacskó gyerekkel.
– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért?
– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és
nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen!
– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel.
– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak
közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam
be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza
meg magát előttem!
– De Ágnes! Hol szeded te ezeket?
– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal.
– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában.
– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők
felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn
tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz
voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga
szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az
ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam…
Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam…
magáért…
– Ágnes… Ágneskám!
– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én
valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh…
– Édes, aranyos, kis Ágnesem.
– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja?
– Nem tudom, nem nem, nem.
– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak
bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem
volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom
bizonyitani. Fogja.
A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az
utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A
válaszolatlan hagyott levelek ciklusát.
Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét.
– Drága, drága, – rebegte.
– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s
hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet.
– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét.
– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul.
– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál.
– Azért.
S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély,
válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét.