– Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az anyjának a
fiatal ember, – itt valami történt.
– Mért fiam?
– Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága az
életünknek.
Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon volt
föltornyozva piros, gömbölyü arca fölött. Aggódva nézett körül az
asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér volt, a szervéták pontosan
belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó is a helyén, a kés-villa szépen,
szabályosan rakva a csillogó tányérok mellé… Semmit sem talált
kifogásolni valót…
– Nem értem, fiam, mi hiányzik neked.
Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről sem
beszéltek volna.
– Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk a
fürdőig és vissza.
– Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély karikás
sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a tányérára s
összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. – Na hát te
egészen megváltoztál, nem ismerek rád.
A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat.
– Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember
karaktere ugyanaz marad.
– Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – mondta
az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a madarat.
Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért nyult.
– Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd.
Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett,
végignézte.
– Talán szednél!
Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte a
tálat, hogy behozza a következőt.
– Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a tálat,
odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda dolog ez?
Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az embert ilyen
komédiákkal.
– Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem vetted
észre, hogy hogy megy a tálalás.
– Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi folyik!…
Idegesen kanalazta a levest.
Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia vonásait.
– Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte.
– Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem
abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos…
– Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra.
– Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt nekem a
tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi ez magát én
hozzám…
– Nonono, – szólt az anya, – ej, ej.
Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy fényes
nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s leült a
tányérához és nyugodtan, derülten evett.
Egy-két percig kinosan mély csönd volt.
– Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem tudom
fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? Két
ülésest?
– Nem tudom.
– Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, amelyiken a
multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre való. Pedig remélem,
te is kijösz…
– Lehet… – szólt Pál.
– Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska.
Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a leveses
kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett föl.
– Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka arcába
fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s metsző gunnyal
tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre.
– De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában sem
volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. Jön a
mosóné…
Pál azonban meg volt dühödve.
– Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – Ezután kezet
fogok neki csókolni.
Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska apró, sötét
szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig megháborodott ettől a szelid
és mégis fölényes, ettől a távoli érzéstől.
– És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a szánat, és a
friss hóesést, a jó szánutat…
A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva ránézett s az
arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami enyhe sugárzást, a
rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő még jobban kigyult, mert
önmaga előtt megalázva érezte magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel
fiatalabb nála, ennyire fölötte tud maradni.
– Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked valami bajod
van a hivatalban és most férfiak szokása szerint rajtunk töltöd ki a
bosszuságodat.
– Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert a
sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab
pecsenyébe.
Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust és itta
a pohár borát.
– Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról szivart vett,
kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első füsttel igy vágta még
oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy szánat rendeltem ide…
Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali készlet
s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi zavarodottság,
simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment ki.
– Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a lánynak
angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja.
– Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – Nagyon
csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a haszontalan
fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de ilyet még nem! Hogy
miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még iskolába kellene járni
neki, de többet tud már, mint…
– Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég legyen! Én nem vagyok
megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a kezem!
– Haha.
– Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira
elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá kell
nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, derék
lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda legyen a szép
bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, amit csinálsz… Egy
ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, amilyen te vagy… akinek már
épen meg kellett volna jönni az eszének és végre házasságra gondolni,
itt megalázza magát egy fruskához, egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd
csak akkor fog lány lenni, mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény
is voltál… Mondom neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény
gyerek olyan becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai
irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy
tiszteli, mint egy istent…
– Haha.
– Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?…
Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a szájából s
megcsókolta az édesanyja sima homlokát.
Az anyjának köny gyült a szemébe.
– Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket.
– Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan
csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt.
A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a kocsisra, aki kalapot
emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a gőzölgő lovakat.
– Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a kisasszonynak is
szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem száz évig élhet.
– Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután.
– Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is lesz
szánút.
– Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda dolog
mosónét kapni?
– Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm.
Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket.
– Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a nyakadba
vegyél kendőt, alá.
Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy szót sem,
de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség volt.
– Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van gubózva! Hát
anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a selyemhernyó, mikor
begubózik! Felőle felfordulhat az egész világ!
Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál tulzó
figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, aki a kapu
előtt állt.
– Ülj be.
Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem volt,
hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre.
– Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s megvillogott a
szeme. – Az az én helyem.
Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából.
Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy kocsiban
s tavaly még a kisülésen volt az ő helye.
– Egy-kettő.
– No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska
kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a néni
baljára.
Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült szembe
velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni…
Lassan rendbe jöttek.
– No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak s a szán
ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az álom. A város
utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán kiértek a mezei utra
s a csengős, pergős lovak röpitették őket a jó, sima, kissé recsegősen
olvadó havon.
A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete szemei
körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg volt most. Ugy
meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már az életnek, hogy a
fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, sőt mindig elforditotta,
elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás megtámadta azt az illuziós,
gyermekkori emlékképét, amelyet az édesanyáról a lelke egészében őrzött…
most elsétált a tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány
üde életberkére.
Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe csapja,
már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan sima szemhéjak
közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de szép és puha ajkai
nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal az istenien szép, minden
szoborszerüségnél tökéletesebb állacska fölött. Olyan szent nyugalommal,
mint az alvó csecsemő, aki fölött izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és
érinteni nem meri még földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak…
csókolatlan biborság…
S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a vágytól.
És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, egyenesen szökik
a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek többé, ez nő, ifju nő,
a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü téltavaszi napfényen, a szüzi
hó végtelen tengerében itt az első hóvirág.