A nagy petroleumlámpa égett középen, a virágos bura alól szétömlött a
sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt megteritve, az
asztalfőn ült a kasznárné.
– Jaj de kitünő ez a pogácsa. Ugye Malvin?
– Őrület, amilyen jó, – mondta a tizenhétéves lánya s nem nyult hozzá.
– De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, annyira izlett
neki, hogy azóta mindig szekiroz vele, – szólt a jegyzőné, hogy mondjon
valami kellemest, de majdnem fintorgatta az arcát, mert ő utálta a
málét, ha még olyan háboru van is.
– Roppant egyszerü, – kiáltotta a kasznárné, – megtanitalak én rá
angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél egy
tojást, jól keverd el egy darabka zsirral. Azután, legalább én ugy
csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. Belemorzsolok
hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy kis sót és annyi
kukoricalisztet szivem, hogy meglehetős kemény legyen osztán, valamivel
vastagabb, mint a palacsinta izé. Ha jól kivered, még egy félmarék
buzalisztet. Ha megkelt, zsirral jól ki kell kenni a tepsit és beleöntöm
és abba még hadd keljen.
– És megsütni nem kell? – bökte ki Sárika, aki szokatlanul figyelt, mert
elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha hazamegy.
Nagy kacagás lett a kérdésre.
– Roppant helyes a kis Sári, – mondta a kasznárné. – Lassu tüzön!…
Összefonta a mellén a karjait, ugy nézett szét. A haja annyira hátra
volt simitva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. Értéktelen szőke
haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan tarka volt, mint egy
öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett rá s azt mondta:
– De mit nevetnek azok annyira?
Az urakra nézett, akik összebujtak az asztal végén s nagyon derülten
meséltek egymásnak.
– Mit? mit, de igazán, – mondta a kasznárné, – no csak ki vele.
– Azt mesélem, – mondta a jegyző, aki ma olyan jó kedvü volt, amilyennek
ritkán lehet látni, hogy bejön az irodába az öreg Ránci.
– Mér hijják ezt Ráncinak?
– Hát nagyon ráncolja a felesége… Szóval, azt mondja, hogy fia
született… Jó van. Mi lesz a neve? Hát – Hermuska… A segédjegyzőm, ez
jóvérü gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, Pista
lesz!
Óriási kacagás tört ki, mindnyájan látták az öreg zsidót a görbe,
pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy percekig nem tudott
senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné volt komoly, nem tudott
nevetni a viccecskén.
– És beleegyezett a Ránci?
– Bele, csak azt kivánta, hogy ő hadd hijhassa Herckinek.
Ujabb kacagási roham.
– De mondott az öreg egy jót, – folytatta a jegyző, – hogy azt mondja,
csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta háboru van.
Erre megint nagy kacagás tört ki. Ugy nevetett mindenki, mint a duda,
amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang.
– Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a pálinkát.
– Ha, nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. Azóta
ugy fogy a _rom_, meg a _tea_, meg az _angol keserü_, meg a
_sárgacukor_, hogy csuda! És _glatt kötényt_ vesznek, ez a divat, nem a
surc.
– Az igazat megvallva, – szólt a kasznárné, – én azt hiszem, hogy nem
jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen mindenki el volt
itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se tudok, aki rá lett
volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, márciusba és most is ahhoz
kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, annak adni, de a henye népet
hizlalni, az csak nagy ostobaság.
– Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer, – mondta a jegyzőné.
A kasznárné neki állott vitatkozni.
– De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon okosan tette
az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több kedvük lesz, hogy
ki van rakva a plakát, hogy nagyon csalódnak ebben a számitásukban, mert
a törvény értelmében ki lehet minden le nem szerződött embert napszámba
rendelni. E kell. Hát nem borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök
hat esztendős gyerek-béresekre maradnak?
A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen
boszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már igazán
le kell tromfolni.
– Mikor voltatok Kállóban? – kérdezte hirtelen.
– Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem lehet a
lovakat megkapni egy napra sem, Mindent besoroznak a katonasághoz, de
hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik esztendeje rossz a
termés, mit akarnak ezek? ha most elviszik a munkás kezet, elviszik a
munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, nem tudom mit eszünk jövőre.
Hacsak Dugó szomszéd varjuval jól nem lakat.
Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, amely
rakva varjufészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen bőségben laknak
itt, talán az egész Nyirséget innen árasztják el. Nagyra nőnek, kövérre
hiznak s fényes kék tolluk minden rögön ott csillog, Nyár elején, mikor
a fiókák tollasodni kezdenek, a parasztok neki esnek az erdőnek s
megkoppasztják a fákat, két rúdra aggatják fel az összekötött fiatal
varnyukat s eladják a faluban. Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000
varjut szedett ki. A jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és
az ura ugy fölnyiltak, hogy a szó csak ugy ömlött belőlük.
– Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi a
vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy
rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a
rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, hogy mennyibe
kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s
ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán,
hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha irásbeli
felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjutól őriztetnem a vetést.
Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó
komám igy nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy
két hétig és folyt a levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem
váltottam ki, igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert
most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való.
Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan
türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen
hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind
a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott
a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek
ugy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel
amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert,
mint a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák
egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük
felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S ezt ugy kell eltürni, mintha
bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában!
Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen,
barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek,
parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben ennyire vidám
és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kiván valami
muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a
gond, a baj, a futás és különösen az éhség.
– Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész váratlanul, oly
egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj cipőt, mert a régi
kilukadt.
– Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna.
– Üvegeset.
– Ne beszélj.
– Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne,
mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. De én inkább nem
megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az
ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá.
– Érdekés.
A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges hintó.
Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene rajta a
gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a
zöld mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket.
Üveges hintó. Már ez a két szó oly varázslatos. Tudja isten, miért zeng
oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és
cimer van ráfestve. Bercinek igen szép cimere van, egy kar három
liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld
mezőben. Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra
nem szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges
hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines flörtök,
ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomoru mát, az
öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos
hálószobát, a házban töltött szomoru és szürke napok végtelenségét…
Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a
két paripa. S az ember virágot tart a kezében, mig hátradől a
plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei
virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott… vagy párosan. Kéz a kézben…
Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek
sima lesz az élete és boldog… Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak
végződik, csak befejeződik azzal…
Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem
gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak
akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta:
– Fiam, gyerünk már haza.
– Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten a jegyző, aki most
kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral.
A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt
kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és
sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek.
Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony
jelenlétében annak az urával beszél.
Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott
királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte magát, mintha nem ő
volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott
idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyü, csak éppen nem
bir ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének
érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely
kárpótolni fogja egy hosszu élet minden türéseért. Látta a durván
festett nagy szobát, látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők!
hatvan krajcár egy liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó
kacagó pusmogását:
– Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet.
– Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni –
ihogta a kasznárék lánya.
– Gazdag legyen?
– Asse.
– Csak öreg?…
A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott.
– A fiatalok elesnek.
– Majd importálnak férjeket.
– Egy szép szőke angolt.
– A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának?
– Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani.
– Milyen jó dolga van ennek a diónak.
– Miért?
– Mézbe fürdik.
Édes kis semmi fecsegők.
Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri
emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok
zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó friss kedélyt…
Ah, soha ezt nem nyeri meg többé…
Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal
átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött,
nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a puha hájas testében,
mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába.
A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, belekönyökölve a
könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszu hálóingében
az ágy tetején állott és grimászokat végzett, amin a két kicsi lány
szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik
árnyékfejét s azok ugy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az
igazi fejüket kapná be.
– Még nem alusztok?
– Még apuka fog szépet mesélni.
– Jaj ti még arra készültök?
A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és ugy
ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta.
Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól.
Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is lenne…
A fiatalságot nem hozza vissza…
– Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne nevess
Olgica…
– De ha nem lelem az ujjamat.
– Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka.
– Az atyának, és fiunak…
– Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne aludjál…
hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk vétőknek…