Már az egész kert fel volt ásva.
A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött,
körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, vajon a
suszterék meglelték-e már a kincset.
Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a földet,
de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az egész kertet
felforgatják, felrigolérozzák.
Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott cipők ott
hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a tőkén a musta,
klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, sodró, kalapácsok, a
stefnis katulyák meg a finom acélszerszámok érintetlenül hevertek. A
suszter meg a felseége lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a
nehéz agyagos göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s
mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét.
Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a hóban,
merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor szótlanul
csinálgatta végig az egész kisérletezést.
– Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha megtanáljuk,
rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz.
– Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd a kötőd
alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni.
Igy tervelgettek, tanakodtak.
– A gépet meg is veszem, – mondta a suszter.
– Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a bankba,
de a magam nevére.
– A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül vágta a
földet a csákánnyal.
Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben.
Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott területére.
Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők akár ujra
kezdhetik a munkát…
Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket
törülgették.
Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt irgalmasabb
szavuk hozzá, mint: vén dög…
Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen poszogatva s
nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a porban.
Egyszer csak maga is közéjük guggolt.
– Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka.
S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt valaha.
Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva,
kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a
kertből.
– A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az asszony, –
gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába.
– Hát nehéz munka az ásás? fiam.
– Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak szekérozzon.
– Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted?
– Jójó.
– Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki.
– Igy nem.
– Sz ipp a.
– De a piz nincs.
– Dehogy nincs.
– Hun?… Mi?
– Ott van a zsebetekbe.
– Mi?
– Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a főd-ásásért.
– Hát akit kend elrekkentett?
– Én?… Én nem.
– Nem?!
– Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg.
A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind leszállott a
szivére.
– Hát maga csak bolonditott!
– Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam!
– Mit? Vén dög!
– Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, vagy
ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal beszélsz,
kölyök.
A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört fiatal
félve állott a vad és kegyetlen ember előtt.
– Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel fogjátok
nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… Nem az én
véremből fizetett napszámmal!…
A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára.
– Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a keblembe…
De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A magam nevire. Hogy
azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy böcsüljétek meg, hogy még ma
elkőtözöm. El. Adnak nekem életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra
raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most mán
meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ hajjak…
Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi
napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos kis
falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok csendjében…
Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal asszony, a
fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére is kivillogott.
De csöndes szóval mondta:
– Tessék jönni… enni… édesapám.
Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a kamarában.
Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap
megrózsázta a fehér fellegeket.
Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta:
– Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van.