Hajnalban az öreg orditva ébredt fel.
– Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van.
Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után
feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak voltak.
– Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg apó. – A
torkomon a kés.
– Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi bántotta
volna!
– Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, végem van,
végem van.
– De hát mi baj?
– Jaj, oda vagyok.
– Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott keservesen
a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A gyerekek is
felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal agyondógozza magát,
még aludni se hagyják… Persze az este ivott, hát most mán oda van!
– Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… – A
pénzem. A pénzem. Az ezer koronám.
A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az álmosság.
– Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona!
– Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer koronámat…
Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint háboru lesz,
mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, még Kóródi is ott
vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg negyvennyócas Pap Énok.
– Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter.
– Jaj.
– Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető kézzel,
dideregve lámpát gyujtott a sötétbe.
– Jaj.
A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s rámeredtek a
fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg már is olyan, mint
a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose tudják meg, mi lett a
pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal.
– Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat jajgatná
s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után elkezdtek
pisszegve sirdogálni.
– Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük nagyapádat.
– Jaj… Elástam a pénzemet.
– Elásta!… Hova?
– Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… Csak
arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat nem tudom.
Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s szerették
volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki lehetne belőle
szoritani…
– Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap
Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem,
siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán
kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok…
– Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán öltözni
kezdett.
– Hát mégis mely tájon vót a kertbe?
– Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… osztán igen-igen részeg
vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával nedves véreres
szemeit. – Elfelejtettem.
A suszter kisietett az udvarra.
– Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt ilyen hó…
Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának lenni.
Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul nézett maga
elé.
– Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony.
– Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a gödör.
– Jézus Mária.
– Osztán mibe?
– A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a viz. Meg
viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka keszkenyőmbe. Csak hun
van?
– Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az asszony. – Ha
tudtam vóna.
– Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. Sose
törődtök ti én velem.
Elhallgattak. Igaza van.
– Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az este, hogy
kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem hattál.
– Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál.
– Á, öreg embertül má minden kitelik.
– De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! – fúlt
az asszony.
– Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle fölvenni
már akármit csinál, a lábába száratt az esze.
Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet sem
háborodott föl rajta.
– Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész kertet.
– Tán az egész kertet?
– Ha nem emlékszek.
– Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap ásni, már
kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály gyakorolni! – epéskedett
keservesen az assszony.
– Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan az öreg.
– Hát, napszámossal… Nem bánom no.
– Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan végre a vad
szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd megszökjön vele.
– Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul.
– Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én magam. Evvel
a kiszáradt két karjaimmal.
– Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s odalesett
a menye arcába.