Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az
irtó hideg télen.
A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában
ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit
szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta
az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök
itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik
a szoba.
Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke.
Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az
öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed
és az egész teste végigreszket.
– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából,
az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat.
Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja,
piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet.
Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt.
Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni!
Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele
szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly
közönségesek.
Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában:
– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is
tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak
ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez
az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon,
ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is
hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel
lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az
esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani
akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól
esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem
tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét,
meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr
a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat
mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak:
– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe.