Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a
sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott
ablakokon.
A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy
titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert
Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar
tenni magáért. Már is harmadnapja tart.
A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba,
kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé
szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának
egymás után futnak ki a ropogós sima havon.
Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz
ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a
másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza!
– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága
kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján
vissza adjátok a vizittet.
Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is
elmegy.
De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik
istenigazába szidni Tisza Kálmánt.
Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van
szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket.
– No, gyere már, gyere már.
– Elég volt már a jóból.
– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs.
– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki
egy tapodtat se megy!
Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte
megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a
cigányt:
– Mircse, a nótám!
És ezredszer fujja el a nótáját:
Az életem gyászban,
Dobra verik házam…
Elhagyott a galambom is végül:
De! Nem élhetek muzsikaszó nélkül!
Nem élhetek muzsikaszó nélkül!
Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy
érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy
usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy
olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet
elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos
levegője.
– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta!
Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan,
mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett
már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog
fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni.
– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza
Kálmán.
Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására.
Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az
öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a
pénzüket s felpukkantja a honfibút!
– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak
Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat!
– Abcug!
– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar
ellensige!
Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra
meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől,
mikor tele tüdővel kieresztik a hangot.
Hirtelen zenebona lett.
Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni
készült.
– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!…
S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára:
– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!…
– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég
asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot
folytatott az urával.
– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér
gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne
tessen már ilyen ellensigem lenni!
– Ugyan hiszen már mindenki elment.
Balázs felhorkant:
– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre.
– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd
csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult,
mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk
itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó
cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög.
– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak
egyet is el akar vinni az én vendégeimből.
– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment!
– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem!
S nagy mozdulattal ment a vendégei után.
A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru.
– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel,
már majd megbolondulok.
S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt.
Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani.
A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös
képpel állották az ostromot.
A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással,
vendégkeregető marasztalással.
– No ne siessetek még…
– Muszály lelkem…
– Muszály?… No hát az más…
Balázs rontott be kivülről.
– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, –
támadt a feleségére.
– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az
asszonyka.
– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! –
kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez
még csak kóstoló volt a mulatáshoz!
– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal
asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára.
Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden.
– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok
igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok.
Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s
felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme.
– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon
egyik pajtás.
– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok
hagyni.
Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy
feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja.
Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel
nézte, hogy mennek a vendégei.
A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu
elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak
volna.
Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott.
Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel.
Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és
gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése
maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek
felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer
fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége.
– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se
innen!
Bekergette őket.
A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba,
ahol a fiatal asszony már takarittatni akart.
– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?
– Én?… Mulatni akarok!
A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett.
Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását
megérezze, de ma nem törődött vele.
– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is
láttalak három napja!
Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva,
a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy
beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet
magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse.
– No kérem, ne izetlenkedjék!…
– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!
Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát.
Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos
pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre
kopott hangján, hogy:
Az én rózsám kis kunyhója,
Többet ér mint Buda vára!
Buda vára az országé,
De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika!
Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi
kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.
– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…
– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme
Többet ér, mint Szabolcs megye,
Szabolcsmegye az uraké,
De a rózsám csak magamé!… Hijjuj! Hujjujujuj!
S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni
veszekedetten.
De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy
márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon
kellett, hogy emelje.
Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.
– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt.
– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel
forditotta el az arcát.
Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de
tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos
hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának.
Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó
sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette
volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj
pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten.
– Mért bánt maga engem, Pólika?
– Mert megérdemli.
– Meg?… Mivel?
– A magaviseletével.
– Hát hogy viselem én magam?
– Illetlenül.
– Illetlenül?
– A legnagyobb mértékben.
– Hm. Mivel?
– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.
– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat!
Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez
illetlen dolog! Pólika!
– Nagyon természetesen.
– Na hát az anyád…
– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!
– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz
nénéd Bodonyba!… Tudod!
– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.
– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!
– Csak tessék.
– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?
– Szó sincs róla!
– Egyet!…
– Egyet sem!
– Pólika: Csak egyet!
– Nem!
– Nem?
– Nem!
Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába.
– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát…
– Hagyjon békét!
– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok.
– Azt látom.
– Én ittam, Pólika! ittam!…
– Elég kár.
– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem
élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De
tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga…
nóját…
– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!
Balázs felmagasodott. Kinőtt.
– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?
Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük.
– Danolsz, Pólika?
Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan.
Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán
visszaszoritotta a gégéjébe a hangját.
– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába!
A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.
Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a
sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.
Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára
vetette s kilépett a tornácra.
Végig nézett az udvarán.
– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…
Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a
fáról zuzmarát rázott az ember arcába.
Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik
kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta,
a vén kocsisuk.
– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony
ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani.
De nem tette.
A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás
szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra,
Balázs lehiggadt.
A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának
igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk…
Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s
megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került
ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt.
Egyszerre észrevette magát.
– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok
kocsikázni!… Mars!
A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról.
– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a
sonkátoknak!
Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul.
– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik.
Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele
tovább szaladt a szán, mint a nyul.
– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a
városba.
– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a
kutya.
S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg…
No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most
megtanulja tisztelni az urát!
A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe.