_Páter Bartai a Páter Rectorhoz._
A mit rettegtem, fájdalom megtörtént. Nagy Isten, mint vadúl el az
ember, ha magát kevélysége martalékjává teszi, s eltér az útról, melyet
elébe rajzolál! – Utolsó levelem olta a vár zárva állott, mintha
ellenség közelítene. A kisasszony el vala rekesztve szobája falai közzé;
senkit nem eresztettek hozzá. El vala zárva a maga szobájába az asszony
is. Az úr egész nap a folyosón. Két kőmíves törte a falat egyölnyi
magasságra, s Szúnyogh összeredőlt szemöldökkel nézte a munkát. Én
néhány ízben léptem hozzá, s engesztelő szókkal igyekeztem csendesíteni
gyúlongásit. Nem felelt. Ma elkészűlt a rekesz a falban. Szúnyogh
magához hívata. – Lyányom megpiszkolta nevemet, úgymond; neki halnia
kell. Menj hozzá, s készítsd kimúlásra; egy óra múlva falak közzé
rakatom. Kérelmeim hasztalanok voltak. A menny haragjával fenyegettem;
nem gondola szavaimmal. Felelete ez volt: Vére szálljon az én fejemre;
neked ahhoz semmi közöd. De minél tovább vesztegeted velem az időt,
annál inkább el lesznek vonva tőle vígasztalásid, mert ő, minekelőtte az
óra eltelik, e fal közzé lesz rakva. – Elmentem a kisasszonyhoz.
Csendesebben lelém mint ily gyenge edénytől várnom lehetett. De az Úr
hatalmasnak mutatja magát a gyengékben is. Keresztyénhez illő maga
megadásával készűlt el halálára. Midőn végre tudtára adám, mely
rettenetes neme várja a halálnak, egy pillantatig tántorgott, de hamar
feleszmélt, s kéré hogy ha majd bérakatik, mondanám el felette a
temetési könyörgéseket; az neki enyhűlést fog hozni. Ekkor belépe atyja.
A szerencsétlen meg akará csókolni kezét. A vad ember nem engedte. Akkor
levévé feszűletét térdelőjéről, megcsókolá azt, s sírás nélkül ment
atyja után. Én lassú szózattal olvastam néki imádságimat. Elérvén a
rekeszhez, lerogyott, elájúlva. Atyja felemelteté, s betéteté a
rekeszbe. A kőmívesek rakták a falat. Elmondám a temetési könyörgéseket
felette, s minden órában elmegyek hozzá, s könyörgök, hogy el ne
csüggedjen. – Szomorú vígasztalás, de mégis vígasztalás, hogy a rekesz
szűk, s hogy a mész gőze hamar meg fogják folytani.
Egy órával később.
Dicsőség az Úrnak a maga egeiben, ki van szabadítva! Rekesze előtt
állék, s úgy szóltam amint az tanított, a ki Ezaiásnak száját égő
szénnel tisztította meg. Olykor nyögést hallék feleletűl. Az ég épen
hajnallani kezde, midőn a kapukban zajgás támadott. A zajgás csakhamar
riadássá vált: Törnek reánk! törnek reánk! – Forgács beronta a várba. –
Ha Andaházy erős lakatokat nem vét a folyosó ajtajára, mely a Szúnyogh
lakját egyéb szobáitól elválasztja, sok vér folyt volna el. – Az öreg
haragja rettenetes volt. Forgács mindég Borkát kiáltozá. Én ötlém reá, s
kimutatám a rekeszt. Azt legottan megnyitották. Nem képzelhetni
boldogabb pillantást mint az vala, midőn megláták egymást. Forgács
levezette a grádicsokon, felűltette vezetéken hozott lovára, s mentek.
Andaházy előszedte népét, s követte őket. Szúnyogh még most is zárva
van. Míg kieresztetik, Forgács régen honn lesz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –