_Losonczi Bánffy Susána, Szúnyogh Gáspárné, testvéréhez Mária-Reginához,
a Clarissák pozsonyi klastroma egyik tagjához._
Budetín, 1644. Júniusban.
Az Úr engem nagy kísértetek alá vetett. Ájtatosan könyörgöttem, de fel
nem lelém nyugalmomat. Az Úr kegygyel fog tekinteni egy anya
gyötrelmeire, midőn gyermekének sorsa határoztatik meg, s rettegésimnek
megbocsát. Téged, édes testvérem, kérlek, egyesítsd könyörgéseidet az
enyémekkel, s hallasd velem, legjobbnak mit gondolsz.
Leányom, amint néked sok ízben írtam, vígasztalásom s örömem volt
mindég. De kivált e három hónap alatt olyan vala mint az angyal; szelíd
és nyájas, jóltevő az ügyefogyottak és szegények eránt; másoknak
botlásaikat elnéző, kész mindég engesztelni; ájtatosságának
gyakorlásában hív és serény; mindannak a mit ohajtottam, teljesítője;
azonban ha magában volt, vagy ha magát egyedűl lenni hitte, órákig is
elsüllyedett. Észre kezdém venni hogy valami fekszik lelkén, s vártam
hogy velem tudatni fogja titkait. Tudja ő hogy nekem nincs nagyobb
örömem mint ha neki adhatok azt; de ő mindég magába zárva maradott.
Harmadnap előtt Andaházy Péter visszatére a táborból, s engemet is
meglátogata, s hírt hozott s izeneteket uramtól. Sokat beszéle, mik
történtek a táborban, s megyénk ifjai magokat mely vitézűl viselik.
Amint a beszéd az ifjú Forgácsra fordúla, szemem történetből lyányomra
röppent. A gyermek egyszerre elpirúlt, hirtelen kapa munkát, s úgy teve,
mintha nem is ügyelne a beszédre. Figyelmessé tétetvén, szembe fogtam
őtet, s mozdúlásainak sebessége s az a titkos erőlködés hogy csendesnek
tetszhessék, elárúlá lelke hánykódásit. Forgács tette, melyről szólánk,
merész vala s veszedelmes. Lyányom szemeiben könny reszketett. Midőn
Andaházy a tett szerencsés kimenetelét adta elő, Katicza nem bírt
magával, s odahagyá a szobát. Andaházy inkább el vala merűlve a történet
előbeszélésébe, mint hogy lyányom zavarját megsejtheté vala; de szívemet
minden szavával hegyes tőr járta keresztűl. Mihelyt az illendőség
engedé, utána menék. Hálójában lelém, térdre omolva, könyörögve, s
engede kérésemnek, parancsomnak, s vallást tön, hogy ő szereti
Forgácsot, s hogy Forgács őtet meg fogja kérni, mihelyt férjem
megérkezik. – Te azt fogod mondani, hogy ez az ő ismeretségök az én
vétkem, és hogy meg kell vala maradnom a magyar régi szokás mellett, s
leányomnak nem volt volna szabad anyja jelenléte nélkül férfit látni; de
halljad tehát. Férjem vendéglátó úr, s gazdagsága s méltóságai azt neki
kötelességévé teszik. Férfiak szüntelen a háborút beszélik, s hogy a
török mit csinál. Így lyányom sokat hallá, hogy Forgácsnak mint
magasztalák vitézségét, s hogy lágyságát és sok jótéteit, melyek szinte
a vesztegetésig mennek, mint kárhoztatják. A mit mások rajta feddettek,
az Forgácsot még emelte szemeiben. Végre meg is látta Forgácsot, a
szépet, ifjút és jót. Később az ismét megjelent egyszer kétszer, s
megleve az ismeretség. Nékem ellene semmi szavam, sőt örvendenék
hajlandóságoknak; hasonló érzésű szelíd férjjel tölteni éltünket nagy
boldogság lehet. De mit mond arra az uram? nem gyúlad-e irtóztató
lángokra, hogy gyermeke miért engede hajlandóságot szívének az ő híre
nélkül? Ha pedig ő talála választani gyermekének férjet, úgy minden
haszontalan, mert ő úr a maga házában, s a mit parancsol, annak meg kell
lenni; vaktában kíván engedelmeskedést. Ha engemet érne csapás, azt
tűrném panasz nélkül, csak gyermekem sorsán könnyíthetnék; de meghasad
szívem, ha őt látom feláldoztatni. – Édes testvérem, látod
szenvedésemet; írj, vígasztalj, tanácsolj. Mit tegyek? szóljak-e neki
mihelyt megjön? bevárjam-e hogy Forgács tegye meg nála jelentését?
Egy-két hét alatt itt lesz; ne halaszd tehát válaszodat, s emberem
üresen ne jőjön vissza. Én megszoktam akaratomat a mások akarata alá
vetni, s magamnak e dologban tanácsot adni nem tudok. Te engem szeretsz;
te engem sok szomorúságim közt hathatósan vígasztalál, tanácsiddal
támogatál. Tedd azt most is, életemnek, szívemnek e legkétségesb,
legkedvesb gondjai közt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –